KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
   1998/november
KRÓNIKA
• Varga Balázs: Magyar József (1928–1998)
• (X) : Öndivatbemutató
• (X) : A Balázs Béla Stúdió története
MAGYAR MŰHELY
• Tar Sándor: Senki gyermekei Videoton-sztorik
• N. N.: Munkásdokumentumok (1989–98)

• Zachar Balázs: A vesztesek arca Beszélgetés Schiffer Pállal
• Muhi Klára: Forradalmak és büntetések Beszélgetés Magyar Dezsővel és Koltai Lajossal
• Vasák Benedek Balázs: Érted, Világforradalom? Agitátorok
CYBERVILÁG
• Kömlődi Ferenc: Gépasszonyok, férfigépek Cyber-varációk
• Kömlődi Ferenc: Cyborg-evolúció Beszélgetés Douglas Rushkoff-fal
• Herpai Gergely: Digitális bárányokról álmodunk? Cyborgok a számítógépben
• N. N.: Cyborg-nők filmen
VÁROSVÍZIÓK
• Bikácsy Gergely: A filmszalag Bakonya Párizs a moziban
• Tóth András György: Astérix a metrón A rajzolt Párizs
• Kovács Ilona: Emlék-város René Clair Párizsa
MÉDIA
• Spiró György: Hosszú snitt A Clinton-viedó
FESZTIVÁL
• Schubert Gusztáv: Arany oroszlán, ezüst kandúr Velence
• N. N.: Az 55. Velencei Filmfesztivál díjai

• Ádám Péter: Machbeth a mészárszékben Brecht és a mozi
• Bóna László: A fej Az igazi Mr. Bean
• Dessewffy Tibor: Szombat esti moziláz Vásznak és kirakatok
• Zachar Balázs: Multi-Európa
KÖNYV
• Almási Miklós: Teória a bolhapiacon Király Jenő: Mágikus mozi
KRITIKA
• Hirsch Tibor: Színes, éles, baljós Eleven hús
• Fáy Miklós: Matador a lemezboltban Almodóvar-zenék
• Ardai Zoltán: Hogyan lett az ember óriás? Mint a kámfor
LÁTTUK MÉG
• Bakács Tibor Settenkedő: Lolita
• Takács Ferenc: Egy hölgy arcképe
• Bikácsy Gergely: Megint a régi nóta
• Hatvani Tamás: Angyalok városa
• Zsidai Péter: X-akták
• Békés Pál: Maffia!
• Vidovszky György: Sziki-szökevény
• Bori Erzsébet: Dr. Dolittle
• Varró Attila: Pinokkió
HANGKÉP
• Petri Lukács Ádám: Borvbee mobilja

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

Lolita

Bakács Tibor Settenkedő

 

„Minden test annyit veszít a súlyából, amennyi ízlést kiszorít magából” – így Howard Stern. Ó, hát kérem, persze, hogy van ízlés, s az ízléses dolgoknak örülünk itt Európában. Adrian Lyne Lolita filmje ízléses, kétség nem férhet hozzá, van benne elegancia, képzelőerő, finom érzékenység, de legyünk őszinték, általában köpünk az etikettre, ha igazi művészetről lehetne szó. (A megengedés inkább Nabokovnak szól, mint Lyne-nak.) A Jeremy Irons és Melanie Griffith által levezényelt irodalmi adaptáció megfelelt minden ízlésbeli követelménynek, ugyanakkor ásítóan unalmas volt. Még emlékszem, pedig régebben olvastam a Nabokov-regényt, arra az izgalomra, ami elfogott e furcsa pár sorsát olvasva. S ha csak megpillantom e címet, e nevet, Lolita, ugyanúgy kiszárad a torkom. Ehhez képest Adrian Lyne filmjében látok egy férfi színészt, aki nem igazán tudja elhitetni velem, hogy jó választás volt Lolitáé, amikor emellett a szomorú manó mellett döntött. Látok egy elviselhető aurájú és valóban törvénysértésre biztató kamaszt, aki viszont nem kész színész, legalább is nem érti meg Lolitában az erőszak ellen lázadó kamaszt és terroristát. S ha ez nincs bent a szerepben, akkor én bizony unom a polgári tiszteletlenséget, tisztelt mozisták, mert minek nézzek én remekművet 75%-os elkészültségi állapotban? Azért tovább nézem, készülvén e kritikára, de inkább ne tettem volna (mindig az első gondolat a helyes). A film vége felé veszi magának a fáradtságot a kismester, s belenyúl a dramaturgiába. Elméletileg semmi bajom azzal, ha a valaki nyersanyagként fogja fel a kezébe kerülőt, de ha ezt rosszul, kontár módra teszi, rendőrért kiáltok. A film zárójelenete előtt a férfi lelövi a gaz csábítót, három lövés a testre, majd a fejre, az agyvelő kiloccsan, a pasi hörög, izomrángás, vér mindenütt, izgulok, illetve szívesen csinálok úgy, ha tesztelő vetítésen lennék, s a Lyne nagybátyja, aki nekem haverom, erre megkérne. De nincs így, s emiatt Ennio Morricone zenéjét tök ugyanolyannak hallom, mint az összes többit az elmúlt húsz évben. A kékes világítást is unom, abszolút a gondolat/világítás üres helyének tartom. A belső narrátorhang sem oldja meg mindig az irodalmi leírás és couleur locale teremtés kínos feladatát. Lyne filmje csak akkor érdekes, amikor képet és érzelmi reakciókkal dúsított cselekményt látunk, mint például az éjszakai bogárcsapda működése entellektüel pedofilunk szinkron lelki háborgásakor. De van itt súlyosabb középszerűség is. A szeretkezési jelenetekben zavarja a komoly műélvezőt a prüdéria. Ne szórakozzunk egymással, a pszichológia és az orvostudomány is átvette a Lolita-meghatározást. Akkor pedig az orális aktust nem lehet átúsztatni az első másodpercben feketébe. Ha zavarja az ízlését Lyne-nak a túlzott és megválaszolatlan kérdéseket provokáló szexualitás, akkor miért nem választott más remekművet magának? Nincs válasz, és így nincs is több mondanivalóm róla.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1998/11 58-59. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3867