KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
   1999/június
KRÓNIKA
• N. N.: A 46. Országos Film És Video Fesztivál díjai
• N. N.: Meghalt Oliver Reed
• N. N.: Közlemény
• (X) : A Balázs Béla Stúdió története

• Mihancsik Zsófia: A pusztulás ködképei Beszélgetés háborúról, médiáról
• Schubert Gusztáv: Egy tiszta háború NATO-show
• Hirsch Tibor: Rambo a Balkánon Hollywood háborúi
DOKUMENTUMFILM
• Tar Sándor: Egy más világ boldogsága Pipacsok
• Dér András: Meghalt a doksi, éljen a doksi! Dokumentum-válság
AMERIKAI FÜGGETLENEK
• Bikácsy Gergely: Hideg barokk, hontalan pompázat Kubrick labirintusa
• Varró Attila: Pedofilm Stúdiók és függetlenek
• Nádori Péter: Billy hatalmas mákja Buffalo ’66
• Csejdy András: Budoár rock Velvet Goldmine
FESZTIVÁL
• Erhardt Miklós: Túlélő főzet Közép-európai filmavantgárd
• Antal István: Fekete leves Osztrák kísérleti filmek
• Déri Zsolt: Ahol a rendezők a sztárok Rotterdam
KRITIKA
• Somogyi Marcell: Elvonó Cukorkékség
• Bérczes László: Nem pont úgy Gadjo dilo
LÁTTUK MÉG
• Ardai Zoltán: A ravasz, az agy és két füstölgő puskacső
• Bori Erzsébet: Agyament Harry
• Kis Anna: Marvin szobája
• Vidovszky György: Carla új élete
• Turcsányi Sándor: A csaj nem jár egyedül
• Pápai Zsolt: Mint a hurrikán
• Korcsog Balázs: Kísértethajó
• Tamás Amaryllis: Pleasantville
• Zsidai Péter: Üzenet a palackban
• Harmat György: Telitalálat a szívbe
KÖNYV
• Vasák Benedek Balázs: A tápászkodó oroszlán Szergej Mihajlovics Eizenstein: Válogatott tanulmányok
KÉPMAGNÓ
• Reményi József Tamás: Sivatag

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Amerikai függetlenek

Velvet Goldmine

Budoár rock

Csejdy András

Amikor David Bowie Ziggy Stardust lett, a glam-rock volt a divat. Todd Haynes kultesélyes retrofilmet készített a hetvenes évek elejéről.

 

Illés vagy Omega. Beatles vagy Rolling Stones. ABBA vagy Boney M.

Amikor és ahol én nőttem föl, ezek voltak a vízválasztó kérdések, ilyenek voltak az alternatívák. Provinciális kiszolgáltatottságban telt a szomorkás idő, mi, a nevére nézve közösségi társadalom kiskorú tagjai kerestük a mintákat, megszűrt, átrostált és előritkított információkból igyekeztük kitalálni a homályos tendenciákat, lemezborítókból, külföldlátott barátaink beszámolóiból és a vasárnapi koktélból rakosgattuk össze a magunkét, miközben fogalmunk sem lehetett azokról az árnyalatokról, nüansznyi fontosságokról és leheletnyi különbözőségekről, amelyek szerint csoportosult és önszerveződött a világ ifjúsága.

Mi lett volna, ha jobban értjük az angolt?

Ha nem közig-határig terjed a horizont?

Ha a kultúrboltokban van kultúrválaszték?

Ha Molnár Gergely és a Baksa-Sós, a Halász-színház vagy Erdély Miklós, Hajas Tibor meg a Szentjóby, az ipartervesek és a neoavantgárdok nincsenek taccsra téve, ha munkáik eljutnak a címzettekhez, ha a marginális underground lehetőséget kap, és esélyhez jut, ha benyomást kelt és hatást gyakorol, akkor meg mi lett volna...?

Rossz a kérdésfeltevés, ha a nagyanyámnak trafója van, ő a villamos.

Én a rock and rollból minimum félhülye vagyok. Felületes a tudásom, esetlegesek a választásaim, mellékesen és előképzetlenül formálódott a zenei ízlésem, sose gitároztam tükör előtt, nem vágytam színpadra, és nem bogarásztam ki életvezetési tanácsokat jobban sikerült refrénekből, nem akartam hasonlítani sztárokra és nem izgatott a divat.

A Bowie-t meg a Lou Reedet viszont szerettem nagyon. Ahogy teltek az évek, úgy változott a viszonyom hozzájuk, hiszen változtak ok maguk is, volt már hogy letettem róluk, volt, hogy újra bejöttek, de mindig odafigyeltem rájuk, és töretlenül érdekel, hogy merre tartanak. Örülök, ha tetszik, amit csinálnak, és nem bosszankodom, mikor ízlésemnek nem tetsző dolgot művelnek, mert Ziggy Stardust az a Ziggy Stardust, a Velvet Underground pedig a Velvet Underground.

Vagyunk ezzel így egy páran.

Képzeljük el, nem lesz könnyű, hogy a mindenre nyitott és fogékony kamaszkorban ér el bennünket – derült égből a ménkű – az üzenet. Mondjuk, Londonba vagy New Yorkba születünk, ahol minden van, és mindenre akad ellenpélda is, ahol bőséges a választék, és kimeríthetetlen a tárház, ahol az lehetsz, amit kitalálsz magadnak, és valószínűleg nem leszel egyedül, ahol minden, majdnem minden ér.

Nehéz belegondolni, de a Velvet Goldmine miatt érdemes.

Illetve muszáj. Nem lehet nem töprengeni ugyanis azon, hogy miként alakultunk volna egy olyan közegben, ahol kultusz termett a devianciából, filozófiai irányzatokat inspiráltak a tudattágító és módosító szerek, forradalomnak becézték a szabad szexualitást, ahol csatakos hónaljú tinédzserek magazinfotók fölött magukon matatva idomultak és hasonultak kedvenc címlapsztárjaikhoz.

Tüskebökire tépett hajú fiú hajol a Melody Maker rossz minőségű koncertfotójára, a képen (a Bowie-Ziggy persona-váltás szerint) a Maxwell Demonná jelmeztervezett Brian Slade térdel a félmeztelen, mesterszőke, bőrgatyás Curt Wild (az Iggy Popból, Lou Reedből és Kurt Cobainből ötvözött filmalak) ölénél, szól a szobában a bazsarózsaszín Bijou Records slágere, a Tüzel a bébi (Baby’s On Fire, Brian Eno eredeti), Maxwell a fogaival tépi a húrokat, a tinédzser zihál, izzadt keze a farkára téved, a megjelenített koncertfelvételen az androgün űrénekes pókjárásban vonaglik az izmos rocker lábai között, villan a fotóriporter vakuja, elhalkul a szám, elélvez a meleg kiskamasz, az újságfotón megörökítve az ikonikus póz: a térdeplő Bowie a színpadon szájciterázik egy szólógitáros lábainál.

A Velvet Goldmine a glam-rock korszak katalógusa.

A Velvet Goldmine egy David Bowie-ra megszólalásig hasonlító popsztár pályafutásának és magánéletének 69-tól 73-ig tartó filmes feldolgozása.

A Velvet Goldmine egy érzékeny, tehetséges, meleg angol kamasz szexuális tudatosulásának története.

A Velvet Goldmine a csupa bű és bá és bézs dekadencia, a tartalmatlan formalizmus, a művészetközpontú l’art pour l’art mozgalom egyik zenetörténeti leágazásának játékfilmes megörökítése.

A Velvet Goldmine stílusgyakorlat és stílusparódia, klipfilm, és szerintem jó.

Hovatovább, talán kultesélyes, mivel a populáris esztétika jegyében terjeszti az ismeretet a Warhol-Factoryra adott európai válaszról.

London-style New Yorkhoz képest.

Urbánus individualizmus a hippiközösségek ellenében.

A botránykrónika első fejezete a múlt század közepén indul: 1854, Dublin – a sejtelmesre komputerizált égbolt alatt kitett csecsemőt találnak egy küszöbön, ő Oscar Wilde, a lázadás, szépségközpontú meghökkentés és artisztikus öncélúság elhíresült gurufigurája. A szimbolikus, mitizált prológ száz évvel később folytatódik, amikor a transzszexuális szalondíva, Jack Fairy (a Brian Ferry-áthallás sem lehet véletlen) még kisgyerekként kirúzsozza a száját, mellkasán a kituző ugyanaz a smaragdkő, amely, a fáma szerint, eredetileg a költőidolé volt. Ezt az ékszert tulajdonítja el később a pályakezdő Brian, hogy afféle vándormotívumként előbb Curt Wildhoz, majd a film kvázifőszereplőjét alakító fiatal újságíróhoz kerüljön.

Mese habbal, noná, hogy az, lárifári.

De a történetmesélés apropójául szolgáló oknyomozó riport háttérmunkájának köszönhetően a Velvet Goldmine több püspöklila miszticizálásnál, Haynes filmje két-három rock-ikon személyiségalakulásának, karrierútjaik találkozásának fordulatos és élvezetes története.

Valljuk be bátran, érdekes, sőt, nagy érdeklődésre számot tartó vállalkozás belekotorni ünnepelt és kiátkozott világhírességek szennyesébe – általában is, hát még a Bowie-variánséba -, és személyes beszámolókon keresztül, esetünkben a mellőzött menedzser és az ex-feleség értelmezésében megmutatni a hiperérzékeny és -érzéki, tehetséges és sérülékeny szupersztár magánügyeit, szokásait, munkásságát és művészetét.

Lehet ezt jól meg rosszul csinálni.

Oliver Stone Doors-filmjében kronológiailag tényszabatos magánolvasatát adta a megboldogult Morrissonnak.

Olyan is volt.

A zsidó származású, meleg, radikális Todd Haynes azonban nagy rendező. Lehetett ezt már sejteni, amikor egy becsületsértéssel felérő, díjnyertes és betiltott Barbie-animáció, a Szupersztár: Karen Carpenter története és a hardcore, homoszexuális Poison után három éve befejezte a tragikomikus juppifikációnak metszett tükröt tartó Safe-et, legújabb filmjével viszont már bizonyossá vált, hogy mestere a szakmájának.

A Velvet Goldmine bonyolult szerkezetű, időeltolásos, epizodikus munka szenvedélyes férfiszerelemről, bálványteremtésről és kultuszfaragásról, egy eleve elvetélt és ab start átmenetinek szánt pop-éra születéséről és bukásáról. Miközben szűk két órában képben-hangban reprodukálják nekünk a kora hetvenes éveket, megrázóan személyes szálak szövődnek a fecsegő, felszínes látszat-hétköznapok és szenvtelen esztétikai manifesztók közé. Az amerikai filmgyártás legjobb hagyományait idéző módon ismertetnek meg bennünket a meleg srác történetével, az elvált, alkoholista asszonnyal, vagy például a titkárrá avanzsált grupival. Felkavaró, ahogy beavatódunk két publikus sztár, különcre maszkírozott idol viharos kapcsolatába, szemet gyönyörködtető a novellányi epizódok klipes kidolgozása, és külön élmény látni, mivé válik Ewan McGregor Haynes kezei között.

Profi teljesítmény, ahogy az kell, és a Hollywood-galaktika vonzáskörzetében járja is.

Ahol mégis elválik, hogy is mondjam, az intelligens filmszakember az ihletett filmművésztol, az a Velvet Goldmine vizuális arculata, ugyanis – újfent- stílusgyakorlattal és stílusparódiával van dolgunk.

Mikor mivel.

Minden egyes beállítás, jelenet, kisetűd, a kosztümös börleszkbetéttől a színházi előadás-karikatúráig, a giccses zenei retrokliptől a koncertfilm-bejátszásokig, a reklám- és divatnyelvi elemek alkalmazása, az amerikai filmes klisék abszurd használata, a sajtótájékoztató-imitáció, a pornófilm-imitáció, a műanyag játékbabákkal eljátszatott szerelmi vallomás-imitáció, a direkt képi humor bátor kiaknázása, hogy hull a pehely, száll a csillag, jön az ufó és a pupillában rózsaszín neonszívecskék pislákolnak egy érzelmesebb pillanatban, ez mind-mind arra utal, amiről az egész film szól – a semmire, a semmiről.

Hogy ez az egész bűbájos korszak nem szólt az ég egy adta világon másról, csak önmagáról.

Hogy a glamnek se hossza, se mélye, se iránya.

Na és.

A számok fele lassú, a sztori érzelmes, a tónus melankolikus, az eseményeket a nosztalgia mozgatja, mégis mindenek fölött és legelsősorban ez az alkotás ironikus. Todd Haynes szeretve kritikus, szarkazmusa elismerő, és mivel egy tökéletesen kivitelezett látványfilmet forgatott a puszta látványvilágról, munkájában a tartalom és forma nem csupán egységben áll, hanem behelyettesíti egymást.

A moziból kijövet azon gondolkoztam, mit szólnak mindehhez az érintettek, a karakterek élő mintái.

Utánakérdeztem, semmi hír.

Brian Ferry, Lou Reed, Iggy Pop és David Bowie hallgat.

Nem biztos, hogy tetszett nekik, de biztosan megértették.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1999/06 36-37. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4485