KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

   
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1988/március
• Vitézy László: „Úgy érezte, szabadon él” Részletek Vitézy László dokumentumfilmjéből
• Reményi József Tamás: Csak egy bűne van A Dunánál
• Magyar Bálint: A falusi színtér A szociológus szemével
A FILMVILÁG MOZIJA
• Fáber András: A popkrisztus pokoljárása Mechanikus narancs
• Ciment Michel: Elvetemült figurák Beszélgetés Stanley Kubrickkal

• Bikácsy Gergely: Alkímia Dél
• Báron György: A vakációzás nehézségei A zöld sugár
• Barabás Klára: A klip őse Marcel L’Herbier művének újjászületése
• Hudra Klára: A szívtelen asszony
• Barabás Klára: A csonka filmek doktora Beszélgetés Szilágyi Attilával
FESZTIVÁL
• Ardai Zoltán: Az ezredik kép Nyon
• Létay Vera: Civilizációs virágoskert Tokió
LÁTTUK MÉG
• Schubert Gusztáv: Útvesztő
• Koltai Ágnes: Őrizet
• Szemadám György: A dzsungel könyve
• Nagy Zsolt: Onimasza
• Tamás Amaryllis: Reméljük, lány lesz
• Tamás Amaryllis: Fiú nagy fekete kutyával
• Gáti Péter: Szeretem a denevéreket
VIDEÓ
• Pataki Gábor: ...a teória aranyló fája zöld Kasseli jegyzet
• Boros István: Luxus? Szűkülő kazettapiac

             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

A szociológus szemével

A falusi színtér

Magyar Bálint

Az alábbi írás megállapításai két dunamelléki – a kalocsai és dunaújvárosi – járásban, kiváltképp azonban Dunapatajon (1981 óta folytatott kutatásaim során) szerzett tapasztalataimon alapulnak. Mint ahogy ezek képezik Schiffer Pállal 1985–86 fordulóján készített filmünk (A Dunánál) gerincét is.

 

Filmünket párhuzamos életrajzoknak is nevezhetnénk, hiszen a benne szereplő hét pataji polgár sorsa az elmúlt négy évtized magyar történelmének adja hét – egymásra felelgető, egymással vitázó – olvasatát. Hőseink egy szűk, átlátható közösség, az egykori mezővárosi tartást a református gazdatársadalmában elevenen őrző Dunapataj tagjai, akik a film – s egyben a magyar történelem – sorsdöntő időszakában egy történet különböző érdekeltségű játékosai. 1954-re „érkezik meg” vagy „tér vissza” valamennyi szereplőnk Dunapatajra, s '56 októberében kerülnek „helyzetbe", hogy aztán '56 novemberétől fokozatosan kikerüljenek egymás „látóköréből”. Jelenleg már csak kisebb részük él Dunapatajon.

 

*

 

A városi–pesti eseményekkel való párhuzamosságok, illetve különbségek, a falusi események saját történetének megértéséhez hasznosnak tűnik az október 23. és november 4. közti időszakot három szakaszra bontani.

Az első szakasznak október 23-át és az azt követő egy-két napot tekinthetjük. Ez a falusi téren kívül zajlik, s mint annyi más „történelmi” esemény, ez is kívülről-felülről éri a falut. A pesti események hatására eltűnik a védőernyő a helyi hatalmi szervek feje fölül, ám e hatalmi vákuumot még csak felemás, bizonytalan módon érzékelik. (Szemerédi István iskolaigazgatót „váratlanul érik az események”; Dér László párttitkár pedig úgy gondolja, hogy „ez csak egy pesti incidens”.)

A második – talán legrövidebb szakasz – valamikor október 25. és 26. táján zajlik le egy-két nap alatt. Ennek tartalma a hatalmi vákuum tudatosodása a falu számára, és a helyi hatalom tényleges összeomlása. Ekkor válik a telefon hatalmi eszközből újra puszta technikai játékszerré, mikor a segélykérő szóra már sem „megnyugtató" pártutasítások, sem kisegítő rendőrségi vagy ÁVH-s alakulatok nem várhatók. (Mint ahogy Dér László párttitkár is azt a tanácsot kapja a járási pártbizottságtól, hogy segítsen a „tömegnek”.) Ugyanis ezzel párhuzamosan – többnyire egy tömegdemonstráció keretében – zajlik a hatalom helyi szimbólumainak az eltávolítása: bizonyos szobrok, emlékművek ledöntése, csillagok, vörös zászlók eltávolítása, a begyűjtési iratok elégetése...

Ekkor rejtőzik el Dér László és Szemerédi István, míg Taba János, a községi tanácstitkár a helyén marad.

Ezt követi a harmadik szakasz, melyet rendszerint egy falugyűlés vezet be. Ezen közfelkiáltással vagy a közvetlen demokrácia más módszereivel megválasztják a Nemzeti Bizottságot, ezt követően megalakítják a Nemzetőrséget stb. Vagyis „konszolidálják a forradalmat” és kiépítik új intézményeit.

 

*

 

E három szakasz a magyar falun nemcsak eseménytörténetileg különíthető el, hanem az egyes periódusokban egészen más és más rétegek viszik a prímet, s válnak szinte kizárólagos meghatározóivá az éppen adott szituációnak. Ebből a szempontból alapvetően különbözik a pesti színtől, ahol – ha eltérő súlyokkal is – de a legkülönbözőbb rétegek állandó szereplői az eseményeknek.

Először is a harc nem a falun kezdődik, s még csak részben sem ott vívják meg. A falu egyrészt a rádión keresztül, másrészt vasutasok és ingázó munkások révén értesül a történtekről.

A második szakasz meghatározó elemei a falu részben földhöz juttatott napszámos vagy egykori cseléd rétegei, valamint lumpen elemei, akik közül szép számmal verbuválódtak a begyűjtési apparátus „fizikai dolgozói” csakúgy, mint az MDP-ben vagy megkapaszkodó vagy abból a későbbiekben kiszoruló „kispárttagok”. Mindkét réteg közös élménye a csalódottság érzése volt. Akár azért, mert azon a néhány juttatott holdon képtelenek voltak megkapaszkodni, s 1951–52-re egységnyi területre eső beszolgáltatási és adóterheik elérték, sőt meghaladták a kulák-terhek 194g–49-es szintjét, miközben híján voltak igaerőnek és gazdasági felszerelésnek. Akár azért, mert a hatalmi hierarchia aljára történő besorolásuk jelentős többségük számára nem hozta meg az általuk remélt előnyöket, kiváltságokat. Ez utóbbi réteg, s egyben a „hőbörgők” jellegzetes figurája a napszámosként '45-ben a kommunista pártba lépő, később a begyűjtési apparátus „fizikai dolgozójaként” tevékenykedő, de a pártból '54-ben kizárt, aspirációiban csalódott Mádi Kálmán.

E két réteg közös vonása csak eredendő szegénységük volt, és ingerültségüket, agresszivitásukat ugyan másmás gyökerű, de egyaránt mély frusztrációjuk okozta. Mindkét réteg hamis csekket kapott – az oly régóta óhajtott önálló gazdálkodó illetve kisapparátcsik létre –, amit egyikőjük sem tudott beváltani.

Ezzel szemben a harmadik – a Nemzeti Bizottságokhoz kötődő – szakasz eseményeinek meghatározói és hordozói már nem a földhöz juttatott napszámos és cselédrétegek, sem az alsó szintű apparátus „kiszanált” tagjai (Mádi Kálmán), hanem a középrétegek: a Nemzeti Bizottság elnökének Kothenz Bélát, egy többgenerációs asztalos-iparos család legifjabb mesterét, titkárává pedig a középparaszti származású, '54 óta tanácstitkár Taba Jánost választják meg. Ekkor kerül a testületbe a '45-ig segédjegyzőként tevékenykedő, módos gazda fia, Kiss István is. Történelmi tapasztalataik alapján többen inkább távol tartják magukat ettől a „nyavalyától”, mint például a Nemzeti Parasztpárt egykori helyi vezetője, Körmendi József.

Nekik nemigen voltak illúzióik, különösen 1948-at követően nem. Ők nem beváltatlan ígéretek csalódottjai, hanem túlélési stratégiák óvatos mesterei. A falusi tér legfőbb sajátossága, hogy új, megszilárdult intézmények képviselői nem megteremtik mozgásterüket, hanem konszolidálják, berendezik azt. „Harcos forradalmi” élményük és tudatuk nincs is, s ez meghatározó különbség a pesti színtérhez képest. Annak ellenére, hogy együttérzéssel fogadják a pesti események hírét, az ő elégedetlenségük nem artikulálatlanul és puszta negációként ömlik a politikai színre, hanem rend- és rendszerteremtő módon jelenik meg: az egyesületi hagyományokon felnőtt, nem is olyan régen még a legkülönbözőbb olvasókörökhöz, egyletekhez tartozó középparaszti és iparos rétegek (Taba János, Kothenz Béla, Kiss István) a „déjà vu” természetességével vezénylik le az új intézmények létrehozását, s a bizonyos vezető posztokon történő személycseréket.

 

*

 

Abból az alapvető tényből, hogy a falu számára politikai változások kívülről-felülről érkeznek, s hogy a konszolidáló, intézményteremtő középrétegek amolyan rendpárti „forradalmárok”, néhány további következmény is adódik.

Nem foglalkoznak országos ügyekkel, nagypolitikával. Ha a társadalom valamilyen szegmensére igaz, hogy a történelmet csak elszenvedik, hogy az a fejük fölött zajló felhőjáték, melynek eredményeképpen néha süt, de inkább csak esik, akkor az a falura kiváltképp igaz (különösen az '56-ot megelőző évtizedben). A pesti események teret nyitottak számukra, s ezért szolidárisak a „fentiekkel”. Éveken át rekviráltak tőlük élelmet „idegen hatalmasságok”, s most nem tudják másképp kifejezni szolidaritásukat, mint azzal, hogy önként gyűjtenek, szállítanak és adományoznak élelmet a városnak. Más típusú kapcsolat lehetősége, igénye fel sem merül bennük.

Ezzel szemben helyi ügyeket intéznek, szerveznek. A falut ekkor még egyéni gazdaságok dominálják, termelő üzemeik nincsenek, s így természetszerűleg nem is alakulnak munkástanácsszerű intézmények. Maga a falu mint közösség válik önigazgató egységgé. Mondhatnánk: személyi politikát folytatnak, hiszen az új intézmények vezetőinél a személyes hitel válik talán a legfőbb politikai garanciává. Amilyen esetleges, s csak szociálisan determinált, hogy kik válnak a második szakasz hangadóivá, olyannyira nem véletlen a községi intézmények új vezetőinek személye, kik semmi mással nem hitelesíthetik magukat választóik előtt, mint addigi sorsukkal. Kothenz Béla '56 előtt nincs vezető közéleti funkcióban, Kiss István elbocsátott jegyzőként sem hagyja magát besúgónak beszervezni az ÁVH által, Taba János pedig 54–56 között megpróbál eleget tenni a faluval szemben támasztott felső elvárásoknak, de nem hajlandó túllicitálni. Tipikus közvetítő fiugra, aki erődemonstráló akciók helyett inkább alkudni próbál a falu mértékadó rétegeivel.

Csak ennek a személyes hitelnek a bázisán válik lehetővé, hogy egyfajta látens – nem valamikori politikai pártvonalakat követő – koalíciós politika érvényesüljön a Nemzeti Bizottságok összetételében és gyakorlatában.

A helyzet konszolidálása nyomán még az MDP-tagság képviseletének biztosítására is történik néhány kísérlet (például Kothenz Béla, a Nemzeti Bizottság elnökének részéről). Ezzel egyrészt elismerik, hogy a falu tisztában van vele: az MDP tagsága jelentős részben markánsan elkülöníthető rétegeket takar, s így ők is képviseletre „jogosultak”; másrészt egy józan mámor napjait élik: keresik az együttműködést a korábbi vezetés nem teljesen kompromittálódott tagjaival, holott erre semmi sem kényszeríti őket. Rendet teremtenek saját demokratikus normáik szerint, de nem ítélkeznek.

A Nemzeti Bizottság ugyanakkor nemcsak a volt vezetés népszerűtlen tagjait védelmezi, és garantálja sértetlenségüket, de a Nemzetőrség révén megakadályozza – ha kell – a boltok, feltörését, a raktárak, begyűjtött termények széthordását. Nem mintha egy percig is jogosnak tartották volna a termékek elosztásában érvényesülő diszkriminatív elveket, a begyűjtés módját, vagy éppen a beszolgáltatandó termények mennyiségét. De számukra is nyilvánvaló volt, hogy a javak „spontán újraelosztása” jogbiztonság és intézményi garanciák nélkül csak ellenkező előjelű folytatása lett volna az eddigi állami gyakorlatnak: rablás. Bármily érthető is az indulat, így újra csak nem azok részesednének e javakból, akiket az tényleg megillet – fejezi ki a falu konszolidált közhangulatát például Körmendi József.

Az érdemtelen vezetők felelősségének csakúgy, mint a jogtalanul begyűjtött termények sorsának az eldöntése a falu szerint már nem pusztán helyi, hanem országos szintű konszenzust igényel. S ennek megfelelően várják, hogy „lesz majd egy független bíróság, és döntsön az” ezekben a kérdésekben (Kothenz Béla, Taba János).

A falu nemcsak elszenvedi a történelmet, de nagyrészt idegenek, „vidékiek” által szenvedi el. Nem véletlen, hogy a hatalom összeomlása után mindenekelőtt a „vidékiek”, idegenek bújnak el, vagy inkább lógnak meg a faluból. Így a pesti származású iskolaigazgató, Szemerédi István. Dór László, a volt párttitkár viszont valószínűleg feleslegesen ijedt meg, hiszen kevésbé dörzsölt kiadásban, mint Taba János, de ő is a józan, liberális vezető típusát testesítette meg. Például '54-ben nem kis személyes kockázat árán mentesített számos „érdemtelenül" kuláklistára került parasztot a besorolás alól. Az '56 októberi hirtelen jött ijedelem élménye viszi majd november 4. után a karhatalom soraiba, s végleg el a faluból.

Októberben még a rendőrség „vidéki” tagjait is kivonják, míg a helybeli rendőrök rendszerint maradnak: mindenki tudja – fent és lent egyaránt –, hogy a helyiek inkább szót értenek a helyiekkel.

Ritka történelmi pillanat: a falu magára marad, végre a maga ura. S pillanatokon belül a helyzetnek is. Az események leghosszabb, harmadik szakaszában nem elvakult indulatok vezérlik, hanem mérlegel! Nem lehet eléggé túlbecsülni annak a ténynek a jelentőségét, hogy a község addigi vezetőinek a megítélésében nem a hatalmi pozíció, funkció puszta birtoklása bizonyult meghatározónak – mint ahogy az előfordult számos esetben a személytelenebb városi közegben –, hanem a szóbanforgó személy korábbi magatartása. Sőt! A megértés kiterjedt szinte minden olyan cselekedetre, amit nem lehetett túllicitálásnak tekinteni. Engedni a külső kényszernek – érthető és megbocsátható. Túllicitálni – bűn, a falu elárulása. Míg az előbbi nem számonkérhető a falu örök reálpolitikára kényszerített morálja szerint, az utóbbi annál inkább.

E mérlegelő magatartás eredménye követhető nyomon a kalocsai és dunavecsei járás 1956. november 21-i és december 4-i jelentéseiben, melyek a községi tanácsi garnitúrában '56. október 23-a után bekövetkezett változásokról adnak számot. Huszonöt községben a tanácselnökök közül 12, a tanácselnök-helyettesek közül csak 4, míg a tanácstitkárok közül 9 helyére került új személy. Négy községben változatlan maradt a tanácsi vezetés, miközben mindössze egy községben cserélődött ki mindhárom vezető! S ha meggondoljuk, hogy a tanácselnök-helyettesek között volt a legkisebb az idegenek aránya, érezhetjük, hogy mennyire nem esetlegesek az egyes funkciókban tapasztalható „cserélődési ráták” különbségei. (Azért beszélek cserélődésről, mert ezek a jelentések együttesen említik az elmenekült és leváltott vezetők adatait.)

'56 november 4. után ugyanolyan rajtuk kívülálló adottságként élik át a nagypolitikában beállt változásokat, mint másfél héttel korábban. Ekkor kezdődik el hőseink diaszpórája. Dér László szovjet tankba ül, hogy néhány napig Pesten segédkezzék a rendteremtésben. Szemerédi István, aki a szovjet tankok megjelenését „második felszabadulásként” éli át, a patajiakban csalódva, másutt szeretné,,újra kezdeni”. Taba János viszont úgy gondolja, hogy „a forradalomnak vége, nemcsak Pesten, hanem Patajon is”, s mivel „ebben a munkában, ami ezután következik” nem kíván részt venni, elhagyja az országot és Amerikában telepszik le.

De az ostrommal és a döntő fontosságú pesti színtér megtisztításával elfoglalt új központi vezetés egy-egy – az október 23. előtti állapotok helyreállítására felszólító – rendelet kibocsátásán kívül lényegében érintetlenül hagyja a falut, s egyelőre megelégszik az ellenállás gyéren előforduló látványos, demonstratív megnyilvánulásainak a letörésével. A falu azonban most is többnyire saját ügyeit intézi: a Nemzeti Bizottság a helyén marad, s november folyamán a helyi szintű hatalmi vákuumban megtartott választáson szinte zökkenőmentesen átalakul tanáccsá. Kiss István lesz a tanácselnök, Kothenz Béla pedig vb-tagként működik tovább. A járási tanács még meg is erősíti őket, csakúgy, mint a Nemzeti Bizottságokból másutt is újjáalakult helyi tanácsokat. Sőt, néhány esetben fellépnek egyes, október 23-a előtti népszerűtlen községvezetők visszatérési szándékával szemben. Az intézmények folytonosságát fenntartó átalakulás több okból is simán zajlott le. Egyrészt az új kormány hallgatólagos elismerésnek tekintette már a csendet is. Másrészt a helyi szinten a Nemzeti Bizottságoknak a tanácsokkal megerősítést, megújított, legitimálást nyert vezető garnitúrája nem kompromittálódott '56 októberében, hiszen saját tudata szerint sem csinálta, hanem „csak” konszolidálta azt. „Társadalmi megbízatása” most, 1956 végén sem az országos ügyekre, a „nagypolitikára” vonatkozott, hanem a falu integritásának, önrendelkezésének a lehetőségekhez képest maximális biztosítására. S hogy e „megbízatásnak” csak egy-két hónapig tudtak eleget tenni, az – mint már annyiszor a falu történetében – most sem rajtuk múlt. Hőseink '56 novemberétől egymás után lépnek ki abból a térből, melyben még személyes, közvetlenül drámai kapcsolatban álltak egymással, hogy filmünk további részében már újra csak különálló sorsuk, megpróbáltatásaik, közvetettebb tanulságain keresztül „vitázzanak” egymással.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1988/03 20-22. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5065