KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

   
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1989/június
FESZTIVÁL
• Zalán Vince: Stílus kerestetik Kiküldött munkatársunk beszámolója

• N. N.: „Hagyd beszélni a Kutruczot!” Részletek Ember Judit 1985-ös dokumentumfilmjéből
• Máriássy Judit: Mitől hal meg a filmrendező? Befejezetlenül maradt visszaemlékezés Máriássy Félixre
• Zalán Vince: A kamerás ember Beszélgetés Koltai Lajossal
• Kovács András Bálint: A Törvény csele Jim Jarmuschról
• György Péter: Az új Éden és Pokol Ó-Hollywood
• N. N.: Életünk legszebb évei
• Vasadi Péter: Mr. Thorn, az Antikrisztus Az Ómen-trilógia ürügyén
• Ágh Attila: A fény messze van Véletlen
FESZTIVÁL
• Létay Vera: Élők és holtak városa Kairó
• Bikácsy Gergely: García Márquez magyar szavai Huelva
LÁTTUK MÉG
• Reményi József Tamás: Egy előre bejelentett gyilkosság krónikája
• Broczky Beáta: ...evilágból...
• Ében Viktor: Az utolsó jelenet
• Székely Gabriella: Rémült rohanás
• Fáber András: Godzilla Mechagodzilla ellen
• Koltai Ágnes: Miért?
• Ardai Zoltán: Tiszt, rózsával
• Bikácsy Gergely: A kém, aki szeretett engem
• Tamás Amaryllis: Figyelem
• Zalán Vince: Egyik viseli a másik terhét
• Schubert Gusztáv: K2 – Film a prostituáltakról (Az éjszakai lányok)
KRÓNIKA
• N. N.: Tarkovszkij-kollokvium
• N. N.: Osztrák filmhét
• N. N.: Hibaigazítás

             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Az Ómen-trilógia ürügyén

Mr. Thorn, az Antikrisztus

Vasadi Péter

A 32 éves, karcsú, fiatal férfi neve Damien Thorn, az egész világra kiterjedő műtrágya-mamutvállalat feje, az Egyesült Államok londoni nagykövete. Fegyelmezett, de nem mesterkélt méltósággal mozog. Tömött fekete haj borítja koponyáját. Hajviselete nem modern, sem egyéniséget, sem fiatalos rakoncátlanságot nem fejez ki: úrias. Mr. Thorn nem lázongó alkat, ő maga a lázadás. Nem egy elv, egy hatalmi monopólium, a bőrszín, egy politikai struktúra ellen lázad, az ő lázadása kozmológiai. Tehát nemcsak a földre terjed ki, hanem az Egyetemre is. Lázadásának itt, a földön elegendő helye, szabadsága és hatóköre van a műtrágya-mamutvállalat keretében, mert kedve szerint változtathat termőtalajjá szikes földrészeket, népeket képes jóllakatni vagy megmérgezni, városokat ítélhet jómódra vagy pusztíthat el, ha valami – kérdéses – tévedés lakószobák tízezreibe szivárogtatja a gázt. Mr. Thorn higgadt, sápadt arccal, előreugró felső ajka alatt halk mondatokkal konstatálja a katasztrófát, amikor jelentik neki, de az orra körül bujkáló mosoly, amelyet hol csapdának, hol megvetésnek érzünk, nem múlik el soha.

Kisfiú korában is így mosolygott, úgy is mondhatnánk, fenyegető kedvességgel, fesletten. Pufók arca a zsírpárnák engedte szigorral mintegy előre meredt, aztán ahogy széthúzódtak az arcizmai, lassan érkezett meg ez a mosoly, de nem belülről, hanem kívülről, álarcként. Nagyfiú korában, az amerikai katonai középiskolában alig mosolygott. Érlelődése idején ezen a telt arcon nem a kifejezés uralkodott, hanem már a szemek. A rettenetes szemek, amelyek a férfikor küszöbéig barnák voltak, de barnaságukban már kékes színek úszkáltak, a férfinak pedig acélkék szemei lettek, külső fekete karikába zárva a szemaljak örökösen sötét árka fölött. Nem csoda, hogy ilyen szemek közvetítették a világba Mr. Thorn lelkét vagy lélek híján az odaégett testbelső kavernáiból a gonoszság zseniális elektroimpulzusait, amelyek a Kozmoszba is kisisteregtek. Ennek a nagyhatalmú úrnak nincs ideje arra, hogy akadékoskodó ellenfeleivel vesződjék. Pál apostolnak a tesszalonikiakhoz írott 2. levelére hivatkozik: „A gonoszság titka már tevékeny, csak annak kell még az útból eltűnnie, aki késlelteti.” (2,7) Egymás után teszi el láb alól a késleltetőket. Nincsenek tapintatos, lassú, törvényes tettei. Villámgyors akciói vannak: az ölés, az elégetés, a lerombolás. Némelyiket egy-két célirányos mozdulattal, állatok mozgósításával ugyan meg kell szerveznie, a legtöbbet azonban kilövellő erejével hajtatja végre.

Lát és öl. Szemrebbenés nélkül néz valakit, s az megőrül. Tekintetével fölgyújtja a tévé-stúdió zsinórpadlását, a nevelőanyját, kioldja az üveglapokat szállító furgon kézifékjét, romba dönti a régész barlangját, vihart támaszt. Öngyilkosságra készteti elődjét a nagyköveti székben. Mr. Thorn a földkerekség legeredményesebb ura. A másik neve ugyanis ez: Sátán.

 

*

 

Az igazi történelmi küzdelem a mélyben folyik. Állandó ez a harc és életre-halálra megy. A mély, amelyben zajlik, sokféle: színfalak mögött, különféle páholyokban és hálószobákban, elmékben és terepasztalon hullámzik; az emberek tettei alatt, a szándékokban; a lélek mélyén, a csaknem teljes, ösztönös sötétben vagy valamivel efölött, a tudat keltette derengésben; a szavak előtti fogalomalkotásban: a mondattá fogalmazás előidejében. A fölszín félreérthető. De azt is akarják, hogy félreértsük. Hogy áldozattá váló szolgálói, kiszolgáltatottjai legyünk valaminek, aminek soha nem lehetünk az urai. Amióta a Paradicsom óriásgyümölcsöket és embermagas selyemfüvet termő földje megrendült a bűntől, azóta a bizonyíthatóan édestestvérekből álló emberiség megoszlik gyöngékre és erősekre, nagyokra és kicsinyekre, szolgákra és vezérekre, szegényekre és gazdagokra. Ezek a viszonyok tulajdonképpen egyetlen arányra vezethetők vissza: a hatalom birtokosainak és a hatalom nélkülieknek az arányára. Mr. Thorn tudja, hogy ő az első csoport hierarchiájának csúcsán áll, és itt hirdeti meg a gyűlölt és sötét Názáretivel szemben az Ős-atya, az „odaáti” Sátán vakító diadalát fiában, őbenne, mondván: a gonoszság ugyanolyan tiszta a gonoszok szemében, mint a jóság az állítólagos jók szemében. És hagyja, hogy elbűvölt szeretője, későbbi gyilkosa rádőljön a korhadt fakorlátra, és a mély vizet fürkészve belebukjon az örvénybe. Mr. Thorn itt is Pál apostolt visszhangozza: „…maga a sátán is a világosság angyalának tetteti magát. Nem is olyan nagy dolog tehát, hogy szolgái is az igazság szolgáinak” tessenek (2Kor 11,14).

Mr. Thorn nem optimista tűzön-vízen át, nem helyesel sietve senkinek, és nem is ásítozó tévénéző, mint némely naiv keresztények. Ő folyton résen van. Munkára serkenti szolgahadát, amely áldozatra készen mindenütt jelen van. Uralja a hiszékenyeket, az imádó elragadtatást, a fekete kutyákat, az ember leleményeit, a szépséget, a megjelenést, az eleganciát. Az ő igazsága ragyogó, mint a milliomosok estéi az üvegpalotákban, a krómtól csillogó fekete limuzinok, a zenészek aranyozott instrumentumai, a „lepkekönnyűségű” lelkiállapotok, a víztükör. Az ő igazsága ragyogó. Emeleti „kápolnájában” fölülről süt le az Ős-atya fénye, benne imádkozik Mr. Thorn fölfelé fordított tenyerekkel, és ott van a sarokban a T-alakú gerendakeresztre vert Názáreti is, a falnak fordítva, rabságban, túszul, megalázva, hogy bármikor újra megalázható legyen. Mr. Thorn nem is veti meg az alkalmakat, hogy miután jól kiimádkozta magát, dicsőítve a diadalmas gonoszságot, oda ne simuljon a Názáreti hátához s hűvös érintésű ujjaival hozzá- hozzáérve a kivérzett váll s felsőkar bőréhez, végig ne simítsa őket, belesúgva a töviskoronás fej fülébe: meg foglak semmisíteni.

Ismeri jól a Szentírást. Az Ószövetség könyveiről beszél, a Jelenések könyvéről, Pál apostol leveleiről és mivel hisz Istenben (hogyan ne hinne, hisz jól emlékszik arra az „időre”, amikor atyjának angyaltestében ő is ott állt Isten trónjának lábánál, a legnagyobb hatalmú angyalként, az elme és a szív legvilágosabb fényét hordozva, azaz Luciferként), tehát tudja, hogy záros ideig mint a világ Fejedelmének át van adva neki a világ. Istent valami köszvényes, túlaggott ősöregnek tartja, és inkább megveti, mintsem gyűlöli; vagyis mégsem ismeri jól. Akit elemi erővel gyűlöl, oly hevesen, hogy megfeledkezik még az eleganciájáról is, és szinte elszíneződik, füstszürke lesz, az élő feketeség váltogatja bőrszíneit az arcán, mikor rágondol – az a Názáreti. Kerüli ezt a nevet, amelynek birtokosát – annak ellenére, hogy a keresztre feszített istenség eszelős paradoxona jellemzi – hatalmas és titokzatos ellenfélnek tartja. S fél tőle, bár Mr. Thorn „szentsége” az erő.

Ómen a címe annak az amerikai filmnek, amelynek főszereplőjéről beszélek. Háromrészes mű, a mozikban csak az első rész látható. A második rész címe Damien, a harmadiké A végső összecsapás. (Ez utóbbiak a magyar videoforgalom ismert darabjai.) A horrorfilmek kategóriájába tartozik, s valóban, bőségesen ömlik benne a vér, lecsapnak a tőrök és az olló, van olyan nyak, amelyből jobbról az egyik áll ki, balról a másik, vicsorítanak és hörögnek a fekete buldogok, verdes a varjúszárny, totálban dübörög felénk a megállíthatatlan kamion, csupa pupilla-fekete állatszemeket látunk, bennük a mozdulatlan halálos ítéletet, embert fölnyársalva vaskerítés-lándzsafejekre és lezuhanó villámhárítóra, szélfúvást és villámcsapást, a gonosz szellem által törvénnyé kényszerített véletlent, melyeknek hálójában vergődik ember, állat, gondolat, csecsemő, asszony, szeretet és gyűlölködés, gazdagság és születés. Óvatlan bátrak és kontinentális szupervállalatok; a helyzet tehát valódi. Meghökkentő, a technika vívmányait alkalmazó hozzáértéssel. A „rossz” alapos ismeretével. A szép új (és gépzsírszagú) világ profi borzalmainak és ügy-bonyolításának tökéletességével. És a legdilettánsabb végkifejlettel. Valami olyan rejtett vélekedéssel, hogy a bűn – működési defekt? sorozatgyártás adta selejt? –, szóval a bűn, bármily rosszak a következményei, mégiscsak a hétköznapok játékos és továbbjátszható izgalma.

A „jó”, „a jók” pedig, adott esetben az Egyház – és már nemcsak erről a filmről beszélek – olyan, mint a búcsúi mézeskalácsszív, ehetetlen hab-rajzolatokkal a szélén és kis tükröcskével a közepén. A vallásos érzület meg mint a gyerekkori ministráns-emlékek. Elrévedünk rajtuk edzett férfikorban, hogy minő tiszták és szűziesek valánk, de hát ugye az élet, a sors, a kívánatos előremenetel leszoktatott az operetti kisszerepekről minket, és a gyertyalángocskákat ott kellett hagynunk a reflektorokért. Óh, igen, sóhajtozik a nyugdíjas hóhér, valamikor én is minisztráltam (így ejti…). A párttitkár elvtárs pedig megkísérli elmondani a Miatyánkot latinul. S eddig el is jut: „…adveniat regnum tum” (tuum…). Azután koccintunk. Itt meg, a viszonylag jól értett és jól differenciált Sátán árnyékában az Egyház oly szánalmas, bávatag, infantilis és krimi-tipizált, hogy az embernek cifrákat mondani van kedve. Az elszánt szerzetesek égnek emelik a tekintetüket, mert imádkozni, ugyebár, csak így lehet. A hitében megrendült pátert bénulás sújtja (jól néznénk ki, ha…), és szénnel kaparja kőre titkos tudását, mely nevettetően naiv; a hit, a lélek dolgait valahogy külsővé kell tenni. Jézust csakis a fölülről tüllfüggönyszerűen lefelé szúró fények jelezhetik, s ő bennük lebeg, mint a legrosszabb vallásos giccs-festményeken, miközben előtte fetreng szegény Mr. Thorn, tőrrel a hátában.

De (a fene egye meg) miért tesznek avatott szakemberek is ilyen ostoba különbségeket? Miért ez a mindig negativitásba hajló sematizmus „a vallásos” ábrázolásban? Kikapkodnak részleteket az Evangéliumokból, összefüggések, történelmi, szervezeti és társadalmi háttér ismerete nélkül, kedvükre értelmezik a szövegeket, a szavakat és a jelentőségeket, összekutyulják, s az egész konglomerátumot a beidegzett horror-automatizmusok uralma alá rendelik. Vajon mernék ezt csinálni, teszem azt egy komputer-fertőzésről szóló film vagy egy harmadrangú történelmi film esetében is? Hasonló tudatlansággal hozzákezdenének-e egy Forma III. autóverseny közvetítéséhez? Az embernek megáll az esze. Az Egyház kétezer éves. A technikai civilizáció, amelyért első szóra ma is odaadja a világ nagyobbik fele az üdvösségét, anélkül jött létre a keresztény létforma nyomában, hogy az Egyház akarta volna. De az európai szellemiség, a tudomány, a művészet, az államjog, a jótékony népszervezés, az igazságosság és a népképviselet történelmi demokratizmusa kifejezetten a keresztény egyetemesség gyümölcse. Akik a vallásosságról vagy az Egyházról alkotott primitív képeket sugallják, hiszik és készítik, elgondolják és terjesztik, nemcsak erkölcstelen tudatlanságban szenvednek és jól is érzik benne magukat, hanem az objektivitás minimális kötelezettségének sem tesznek eleget, legföljebb az esztéta-sarlatánságnak, értéktelen szómágiának és degenerált elvárásoknak.

Ne írjon róla, ha alapjaiban ismeretlen előtte a dolog. Ne képezze le, ha röstell elmélyedni benne.

Nem beszélek Dosztojevszkijről. És nem szólok Tarkovszkijról.

 

*

 

Van mentség, tudom.

Az istenit nem lehet ábrázolni. Azt magát nem, de valamit, bármit, ha bennem van „isteni”, lehet. Egy házoldalt, egy faágat, egy fűcsomót növő-fogyó világosságban. Mittudomén. Az istenivel meg kell birkózni. De fecsegni róla, agyonvariálni, hitelteleníteni ósdi spekulációkra kacsingatva, ez könnyű. Mi itt a lényeg? „Körülvették őt… és megkérdezték: Ha te vagy a Messiás, mondd meg nekünk nyíltan. Jézus így felelt: Mondtam már nektek, de nem hiszitek. Cselekedeteim… tanúságot tesznek rólam. De ti nem hisztek, mert nem vagytok juhaim közül valók… én ismerem őket… Nem vesznek el soha és senki sem ragadja el őket a kezemből.” (Jn 10,24–29) Mr. Thorn sem.

Addig, ameddig valaki, egy filmember, egy operatőr, egy rendező a Názáretiről vagy a juhairól akar beszélni, legyen juh. Ez művészi kötelessége, egyébként ne derogáljon neki, ha nem derogált Bressonnak, Bernanosnak, Pascalnak. Aztán tehet, amit akar. Benne – igazolva! – mondhat annyi rosszat róla, annyi gyermekest, annyi leleplezőt, annyi fonákot, amennyit csak tud: szakma szerint, a szakma eszközeivel, a legmagasabb szinten. De hülyét ne csináljon senkiből azért, mert másra képtelen. A juhokból sem. Aki nem tud arabusul, ne beszéljen arabusul. Ilyen egyszerű… Az Ómen szerzői nem tudnak annyit a Pásztorról meg a nyájáról, mint amennyit Mr. Thorn: azért ez érdekes, nem? Mr. Thorn gonoszsága igazi. Öldököl, hogy rendet teremtsen. A szerzetesek pedig valóban juhok. Nyírja is őket Mr. Thorn rendesen. Különös áttűnések, mészárlások áldozatai lesznek.

A juhok mégsem emelhetnek fegyvert az Antikrisztusra, mert akkor megszegik Krisztus parancsát: „Én pedig azt mondom, szeressétek ellenségeiteket (mert nem tudják, mit cselekszenek). Gyűlöljétek a bűnt, de a bűnösnek bocsássatok meg (minthogy ti is bűnösök vagytok).” Ezt az mondta, s hagyta örökül „a világ végezetéig” juhaira, aki a keresztfa magasából nézett alá gyilkosaira. Ha a juh tetteiben farkassá válik, akkor egyetlen mentségét, a juhságát veszíti el. Kést ragadni arra, aki öl, ez az Ószövetség. Megbocsátani neki, ez az Új. Az Ó mindaddig ismétlődik, amíg meg nem töri az Új. Mindaddig gyilkolni fogunk, ameddig az áldozat meg nem bocsát nekünk. Ezt lehet utálni, kigúnyolni, megvetni és félreérteni, de ez a dolog lényege. Ezért a tőrt rejtegető szerzetes nem más, mint contradictio in adjecto.

Mr. Thornnak – mint ő maga is tudja – el kell pusztulnia, de nem tőr által. „Akkor majd megjelenik a gonosz, akit az Úr Jézus elsöpör szája leheletével és jövetelének tündöklésével megsemmisít”. (2Tesz 2,8). És: „Ki tudja fölvenni a küzdelmet a szárazföldből kiemelkedő vadállattal?” Akit „Imádni fognak a föld lakói”, aki „Hatalmat kapott arra, hogy… megölje azokat, akik nem imádják.” Aki „megtévesztette a föld lakóit, és rábírta őket… hogy szobrot állítsanak neki”. (Jel 13,5–17). Nem tudom, miképpen kell ábrázolni egy száj leheletét. Egy jövetel tündöklését. De legalább oly valószerűen, mint Mr. Thorn eredetiségét. Ami látás, sőt látomás kérdése. A juhok nagy valószínűséggel nem látnak. Viszont hallanak és fölismerik a Pásztort a maga összetéveszthetetlen, torokhangú rikogatásáról. Azt hiszem, mindenfajta művészet alapkérdése ez: mi a Valóság? És ki mit tart, mit lát valóságnak és milyen mélyen?

 

*

 

A hiteltelen befejezés hitelteleníti az egészet. Ettől a jó részletek, a lábon álló epizódok is kimozdulnak az egészből és lógnak a levegőben. Egység kell egy műhöz, egység a látásban. Szerves erő, mely össze tudja fogni a művet, a részek akkor szabadon lebeghetnek akár, mint egy Miró- vagy egy Klee-festményen. Jó, tudom, az Ómennel szemben nem lehet ilyen követelményeket támasztani. (Már miért ne lehetne?) De én már végképp a többiről beszélek. Magunkról. Arról, ami engem illet. Hogy a kamerákból, a szélesvásznak sarkain, a mozik ereszcsatornáiból, a szétpengézett szemekből, a filmújságokból, a kameramanok fölgyűrt ingujjából, a szemüvegtokokból, a szavakból és a golyóstollakból, a gépkocsik szélvédőjéről és a csücsörített szájakból patakzik a vér, és szellem helyett a dölyfös, hanyag és áporodott mindentudás ködeit kapjuk, és ebben a klubszagú, kiagyalt alkotás-mechanizmusban az erőszaknak – mint az egyetlen érdekes és láttatásra méltó emberi attitűdnek – kizárólagos szeretete izzik.

A polgár pedig beül a moziba, a negédes tévé által módszeresen sikált s csillapított agyával, és figyel. Amitől én már összerezzenek, attól ő még nyugodtan tovább csámcsogja a répaillatú magyar csuingámját. Amikor én már elmerülök a film kibontakozó gondolatmenetében, ő felröhög: mi lepi meg ezt a polgárt? Hány gyilkosság? Milyen fordulat? Lassan megértem, hogy ez a – jólesően! – fölényes, fiatal újpesti polgár itt, a sötétben engem is kiröhög, mivel azt hiszem, kitalálom a gondolatait. A helyzet az, hogy amikor falja a krimiket, és élvezi a jópofa verekedőt, aki egy várossal akaszt tengelyt, baromian unja is már az egészet, s mind egy kupacba hányja, ahogy lépked a moziból kifelé: ez is olyan volt, b…g, mint a többi, veti oda. Mi lepi meg? Mit nézne figyelmesen végig? Egy jó filmet. Ám ezt nem tudja, mert el van vadítva, el van rontva mind érzelmileg, mind szellemileg, és csak sejtés dereng benne arról, mire is fáj a lelki foga. Ezt tehát már meg kellene magyarázni neki. És valahogy valakiknek vállalniuk kellene, hogy csak jó filmeket vetítenének, amelyeket eleinte dühöngve fogadna az a polgár, utóbb meg már nem adná alább. Addig blazírt pofával ül a moziban, lecsúszik a derekára, fölhúzza a térdét, köpködi a tökmagot, és lélekben bokáig tocsog a vérben, a sikoltozásban, az utolsó fintorokban, és eszi, eszi, amit a kultúra nevében juttatnak neki.

Kár. Hogy Mr. Thorn mennyire győzte meg őt iszonyú logikájával, s hogy ezután a polgár meghozza-e magában a döntést: „Gazember leszek!”, vagy mielőtt beült volna mellém a moziba, már gazember volt, nem tudom. Egy biztos: ezek a tépett, kicinkelt bőrdzsekis (például) újpesti lányok-fiúk nagyon értelmesek. Nem szabad hinni annak, amit mondanak, ha egyáltalán mondásnak lehet nevezni azt, amit a szájukkal művelnek. A dolog bonyolultabb. Azt hiszem, Shakespeare-t is igen élveznék. És egyebet. Mr. Thorn – és övéi – nem törődnek ilyen apróságokkal, mint újpesti fiatalok, meg ilyesmi.

Sajnos a Názáretiről sem tudnak semmi lényegeset. Mondjuk azt, hogy ez a valaki – horribile dictu! – boldog volt. Szerette a világot, az embereket, szeretett élni, csodálatos, költői erejű gondolatai voltak, s ezeket ránk testálta. Szívesen élt volna aggkoráig, ha hagyják. De megölték. És föltámadt: nem erre az életre. Na jó, azt megmutatni az újpesti fiataloknak még maga a Názáreti sem tudta volna, amint éppen… Mégis. Valahogy jó lenne tudatni velük, hogy Mr. Thorn bármilyen hatalmas volt is, szükségképpen boldogtalan maradt. A sötét Názáreti meg még ma is tud adni életet. Azért ez jó.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1989/06 47-51. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5398