KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

   
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1982/június
• Boros István: Balázs Bélát nem keresik? Magyar filmkönyvek nyomában
• N. N.: Magvető Könyvkiadó
• N. N.: Gondolat Könyvkiadó
• Veress József: A nagylexikontól a sorozatig Filmes literatúra a Szovjetúnióban
• Bikácsy Gergely: Filmkönyvek városa A francia kínálat
• Zsugán István: Vissza a moziba! Beszélgetés András Ferenccel
VITA
• Csurka István: Nincs mese Vita a forgatókönyvről
• Kardos István: Az irodalom mostohagyerekei Vita a forgatókönyvről
• Müller Péter: Mi lesz a halakkal? Vita a forgatókönyvről
• Bereményi Géza: Ki a legeslegjobb forgatókönyvíró? Vita a forgatókönyvről

• Rubanova Irina: A történelmi film: mítosz és tanulság Beszélgetés Elem Klimovval az Agóniáról
• Harmat Endre: Muzsik a palotában A Raszputyin-rejtély
• Marx József: Az eltökélt rossz A Hold
• Ardai Zoltán: Legyezőjáték A Mama százéves
• Osztovits Levente: A győzelem íze Tűzszekerek
ISMERETLEN ISMERŐSÖK
• Kézdi-Kovács Zsolt: Ozu tanítómester
• N. N.: Ozu filmjei
FESZTIVÁL
• Bikácsy Gergely: Elrontott életek Sanremo
• Székely Gabriella: Álomáruház Lille
• Gulyás Gyula: Super 8-as demokrácia Solothurn
• Gulyás János: Super 8-as demokrácia Solothurn
• Zsugán István: A portugál kapcsolat Figueira da Foz
LÁTTUK MÉG
• Farkas András: Csapda a zsoldosoknak
• Zsilka László: Mennyei napok
• Deli Bálint Attila: Ördögbarlang
• Zsilka László: Szuperexpressz
• Sebők László: Foci bundában
• Lajta Gábor: Szexis hétvége
• Hollós László: A Kobra napja
• Gáti Péter: Fél ház vőlegény nélkül
• Farkas András: Olimpia Moszkvában
• Greskovits Béla: Kéjutazás Las Palmasba
TELEVÍZÓ
• Csepeli György: Nem félünk a vitáktól?
• Bernáth László: Gombok az asztal lapja alatt, avagy a Rajnai-jelenség
• Avar János: Szvetter, szappan, szike Az amerikai televízióról
KÖNYV
• Csala Károly: Mozi és televízió Alekszandr Trosin könyve
JEGYZET
• Zilahi Judit: Amerikai kritikusok az Ocsar-díjas Mephistóról

             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Fesztivál

Sanremo

Elrontott életek

Bikácsy Gergely

Kiküldött munkatársunk beszámolója

 

A „szerzői film” kifejezés mára kicsit változott: nem az, ami a hatvanas évek elején volt. A Bergamói Szerzői Filmek Fesztiválja is átköltözött azóta az északolasz iparvárosból a riviérai üdülőhelyre. Igaz, Nino Zucchelli, a fesztivál létrehozója és irányítója-igazgatója, mint őrszem a vártán, makacs következetességgel küzd a színvonalért ma is. Fájdalmas nosztalgia és kétség csak akkor fogja el a résztvevőt, ha a fesztivál egykori díjnyerteseinek listáját lapozgatja. 1965 – Skolimowski: Sorompó, 66 – Chytilová: Százszorszépek, 67 – Němec: Ünnepségekről és vendégekről, 68 – Jireš: Valerie és a csodák hete. „Volt egyszer egy fesztivál”, sóhajtanánk, némileg igazságtalanul, mert hiszen a világ és a világot tükröző filmművészet változott meg kedvezőtlenül tizenöt-húsz év alatt. Szuperfilm, olcsó közönségfilm ma sem bocsáttatik be erre a fesztiválra, s ez mindenképp imponáló dolog. Talán zsűri, talán díjak sem kellenének Európa egyik legszerényebb és legrokonszenvesebb kis filmszemléjén, főleg akkor nem, ha – mint idén – a zsűri önmaga tette nevetségessé magát, amikor is egy svájci tévéfilmet jutalmazott nagydíjjal. A Mérette Svájc nemzeti írójának, Gottfried Kellernek egy elbeszélése nyomán készült. A „nemzeti írókkal” általában semelyik nemzet filmgyártásának, így a svájciakénak sincs szerencséje. Daniel Schmid egyszer már készített roppant zavaros filmet C.F. Meyer egyik regényéből. Jean-Jacques Lagrange, a genfi rendező, Goretta, Soutter és Tanner munkatársa, több tévéfilmjével vált hazájában ismertté. Ez a munkája nem művészkedő, hanem egyszerűen gyermetegen átlátszó, unalmas, az elemi iskolai dolgozatok bágyadt dilettantizmusát árasztja. Egy csintalan kislány történetét beszéli el, akit a múlt századvégi Svájcban először lázadónak, majd egyenesen sátánnak lát bigottul vallásos környezete. Végül halálba is hajszolják Mérette-et. Merev, fantáziátlan képsorok, lapos közhelyek, önmaga paródiájába átcsapó színészi játék. Erre mondják, „felejtsük el”. Általában véve is vitathatónak érzem a televíziós filmek és a mozi-játékfilmek együtt szerepeltetését. Mint már annyiszor kiderült, nem egyazon súlycsoport, nem azonos kategória: a kis képernyő másra alkalmas, mint a nagy. Nem véletlenül a sok nézhetetlen tévés produktum közül egyetlenegynek volt valami funkciója, Ange Casta Jean Jaurès-filmjének, melyről a Filmvilág az Arany Prága-fesztivál után már beszámolt. Nem mintha a Jaurès a műalkotások közé tartozna, viszont rendkívül színvonalas és ízléses történelmi népszerűsítő munka, olyasmi tehát, amiért a tévét kitalálták. Fellini szavainak igazsága bizonyosodik be: a televízió az eseményközvetítésre és a népszerűsítő közművelődésre alkalmas, a játékfilm helyét és feladatát képtelen átvenni, kár viszont, hogy a legfőbb célja ez lett. (Igaz, Fellinit mégis taszítja-vonzza: a Bohócokat, bár ő maga dokumentumfilmnek szánta, sokkal többnek látjuk.)

Jó néhány egyéb „elrontott film” felsorolása helyett csupán hadd említsük meg a leginkább elrontottat, mely ez esetben nem a legrosszabbat jelenti, hanem a lehetőségei alatt maradó, s így elhibázott alkotást. Ez az NDK-ban élő író Johannes Bobrowski magyarul is olvasható könyvét (Levin malma) dolgozta fel, sajnos elcsúszva a cigány-zsidó-német-lengyel táncos-zenés népszínműves ál-folklór műfajába, holott Bobrowski könyve fontos dolgokat mond el a szegények és gazdagok, a lengyelek és németek együttéléséről. Különösen bántó volt az egykor sok kitűnő alakítással nálunk is kedvelt Erwin Geschonneck rikítóan hamis játéka.

A magyar versenyfilm, Gábor Pál Kettévált mennyezet című alkotása nagyon nagy figyelmet keltett, ezt a vetítés utáni sajtóértekezleten is értő és értetlen kérdések visszhangozták. A film egyébként, Básti Juli alakításáért, az egyik különdíjat kapta. A film olasz (és francia) címe, Elrontott életek talán semmitmondó, viszont az idei sanremói fesztivál bemutatóira különösképpen illik. Folytassuk rögtön Elek Judit filmjeinek visszhangjával: idén a magyar rendezőnő életműve szerepelt a versenyprogrammal csaknem azonos súllyal a műsorban (csupán a Martinovicsot nem láthatták az érdeklődők). Így történt, hogy már a fesztivál nyitónapján Mándy Iván jelent meg a vásznon, Elek Judit első (Balázs Bélás) filmjében, fiatalon, egy elrontott életű ápolónő gátlásos udvarlójaként (Találkozás). S valamiképpen az idei fesztivál egyik vonulatát, s épp az értékesebb filmeket sorolhattuk ide, ez a mándys hangulat jellemezte, mándys hősök és helyzetek népesítették be a vásznat. Mintha a Sziget a szárazföldön hangulatai és különcei kezdtek volna filmes vándorutat Sanremóban.

Ilyen volt az 1950-es születésű dán Jon Bang Carlsen Következő állomás a Paradicsom című alkotása, mely figyelemre méltó könnyedséggel, hajlékony stílussal és a groteszk, olykor tragikomikus hangulatok-helyzetek iránti fogékonysággal pergeti vissza egy szeretetotthonba került idős nő viharos fiatalságát. Az idősek menhelye persze Dániában úgy fest, mint egy luxusüdülő Magyarországon, de az emberek valahogy mégsem különböznek olyan nagyon. Az azerbajdzsáni származású osztrák rendező, Mansur Madavi filmje, az Egy kicsit meghalni szintén öregembert választ hőséül. Ez az öregúr nem hajlandó kiköltözni egy lebontásra ítélt bérházból, sőt elbarikádozza magát, fegyverrel védekezik, menhelyről hallani sem akar. Madavi filmje volt a fesztivál legértékesebb alkotása, nagy képi erővel, képre, nem a dialógusra hagyatkozva, sajátos ritmusával rákényszerítette lélegzetvételét a nézőre. Lassúsággal tudott feszültséget teremteni; ma már kihalóban levő, egyre értékesebb adottság ez. Madavi méltán kapta a legjobb rendezőnek járó különdíjat.

A szovjet-orosz versenyfilm keltett még nagy érdeklődést és őszinte sikert. Rendezőjéről keveset tudunk. Vagyim Abdrasitov 1974-ben a főiskolát Moszkvában, második filmje a Rókavadászat. „Őszinte siker” – ez a közhely azért írható le most, mert maga a film őszinte: csendes és rezignált „tájkép” két-három emberrel (nem csupán figurával). S a tájkép-hasonlat persze hibás: ez a rendező inkább portré- és hangulatfestő. Valamiképp Suksinra, és az Öt este Mihalkovjára emlékezteti a nézőt a filmje. Egy Belov nevű gyári munkást rablótámadás ér, s ő a támadó elítélése után kizökken addigi átlagos-dolgos életéből, már hallgatni is tud otthon, mert érzi, hogy feleségével eddig csupa felesleges dologról beszéltek. Meglátogatja támadóját a börtönben, szabadulása után gondoskodni akar róla. A harmincöt éves Belov és a fegyenc, a húszéves Belikov börtönbeli találkozása a film legszebb jelenete. Hosszú és lassú gépmozgással kísérjük végig a büntetésvégrehajtó intézmény udvarán sétáló foglyokat, egy börtön-röplabdameccset, a rab-játékosokat, a rab-szurkolókat, és a szürke arcú őröket. S közben a cellában (ahova engedéllyel költözik be egy fél napra hősünk) szavak nélkül is valamiképp közel kerül a támadó és az áldozat. Most már nemcsak nevük hasonlít (Belov és Belikov), furcsa módon együvé is tartoznak, mint az udvaron idejüket együtt töltő elítéltek és őrizőik. Csendes, igaz film: talán egzotikusan távol a riviérai nézőktől, de őket is elragadta. (A férfi főszereplő Vlagyimir Gosztyucsin játékának kiemelésével kapott különdíjat a film.)

Meggyőző, nagy feszültséget teremtő játékával keltett figyelmet Jerzy Radziwillowicz is, akit mi a Márvány emberből ismerünk. Most Stanislaw Rózewicz Hiúz című, ellenállási tárgyú, költői-filozofikus művének főszerepét játszotta.

Befejezésül mindenképpen meg szeretnék említeni egy sajátos, a mezőnyből s nyilván mindenfajta filmmezőnyből elütő alkotást, a dánok másik filmjét. (Thomas, egy megközelíthetetlen fiú.) A film dokumentum: egyik rendezője és egyik főhőse a népszerű dán színésznő, Lone Hertz, akinek gyermeke kilenchónapos korában, agyhártyagyulladás következtében megállt a szellemi fejlődésben. Thomas már 15 éves, magas, jóvágású fiú. Teljesen magatehetetlen, beszélni sem tud, állandó felügyeletre, ápolásra szorul. Testileg ép: mozog, lát, érzékel: de csak kilenchónapos csecsemő szellemi szintjén fogadja be a valóságot. Thomas és anyjának egy hetét kíséri végig a film, a direkt dokumentumok ma már szintén ritkábban hatásos, de ezúttal megint elementáris sodrával.

Azzal kezdtük, hogy Sanremo falai nem nyílnak ki a kommersz előtt. Módosítsuk most ezt a megállapítást: idén visszapillantó (retrospektív) sorozatban mutatták be az olasz, de az Egyesült Államokban dolgozó Gian Luigi Polidoro filmjeit. Jó tizenöt éve a magyar mozikban is futott a Japán feleség. E mostani sorozatban aztán volt Addio, Hong Kong és Amerikai feleség című filmje is. Polidoro idegen tájakra tévedt olasz értelmiségiek csetlés-botlását meséli el majd minden filmjében. Szórakoztató, vagyis kommersz filmek ezek, de nézhetőek, ízléses tálalásban. Jól egészítették ki a „szerzői filmek” évtizedünk kezdetéhez illő szomorkás szemléjét.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1982/06 36-37. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7069