KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
   2005/július
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• (X) : Kortárs Összművészeti Fesztivál 31. Filmművészeti Nyári Egyetem, Eger, 2005. július 23-29.

• Schubert Gusztáv: A prüdéria pornográfiája Szextilalom
• Vágvölgyi B. András: FAQ Kinsey
• Hungler Tímea: (m)Adame bordája Férfiszerepek
• N. N.: Hímnem, nőnem
• Géczi Zoltán: Ázsiai amazonok Hongkong Girl Power
MAGYAR MŰHELY
• Bikácsy Gergely: Halálkutyák A fekete kutya – El perro negro
• Muhi Klára: Az én spanyol polgárháborúm Beszélgetés Forgács Péterrel
• Stőhr Lóránt: Amikor térré válik az idő Beszélgetés Kardos Sándorral
• Ardai Zoltán: A képmester kertje Résfilm

• Pápai Zsolt: Halotti beszédek Klasszikus gengszterfilmek
• N. N.: Klasszikus gengszterfilmek DVD-n
• Varró Attila: A köztünk élő szörnyeteg Lon Chaney, a gazember
• Váró Kata Anna: Brit szamurájok Mike Hodges
• Kovács Marcell: Fekete sivatag Öld meg Cartert!
• Vaskó Péter: A császár új ruhája Csillagok háborúja – A sith-ek bosszúja
• N. N.: A Star Wars saga
• Báron György: Aranypolgár John Baxter: Steven Spielberg
• Murai András: Az emlékezet anatómiája Resnais, Bergman, Tarkovszkij
FESZTIVÁL
• Varga Balázs: Vagabond évek Mediawave
TELEVÍZÓ
• Hirsch Tibor: Tetemrehívás Csodálatos vadállatok
KRITIKA
• Bori Erzsébet: Emily Wang titka Tiszta
LÁTTUK MÉG
• Takács Ferenc: Melinda és Melinda
• Strommer Nóra: Madagaszkár
• Kubla Károly: Viasztestek
• Kárpáti György: Túszdráma
• Vízer Balázs: Szerelem sokadik látásra
• Köves Gábor: B 13 – Bűnös negyed
• Csillag Márton: A rövidek éjszakája
• Takács Ferenc: Palindrómák

             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Televízó

Csodálatos vadállatok

Tetemrehívás

Hirsch Tibor

Egy remek tévéjáték még nem adhatja vissza a műfaj életét, de figyelmeztethet a hiányára.

 

Ami tévéjáték, vagyis történet tévében és történet tévére, az – ha nektek az kell – legyen szappanopera. Látszatra behódolás volna ez a helyzetnek, a kereslet és középszer vastörvényeinek, valójában lehet még belőle műfajcsináló kísérlet is, az egyszeri alkalomból módszert finomító folytatásokkal. Föltéve persze, hogy a fiatal magyar filmrendező a szappanklisékre, mint formára érzett rá, vagyis hogy milyen is volna efféle álcakészlettel értékes produkciókat belesimítani a média kötőanyagába. Nem arról van szó, hogy a Csodálatos vadállatok idézőjelezné a szappanopera műfaját, ahogy régi kultfilmes szokás tudatosítva őrizni mondjuk, western- krimi- horror-foglalatot egy magasabb értelmű Játék számára. Török Ferenc filmjében ennél finomabban üzen a szappanopera: azzal üzen, hogy Töröknél is úgy vannak szétszórva a mese matériájából föl-fölbukkanó arcok, ahogy valamely dél-amerikai sorozatban szokás, kiugrik a képernyő-villódzásból egy-egy sorstöredék, egymástól szeparáltan úsznak, kicsit hánykolódnak, néha egy-egy dramaturgiai koccanás erejéig találkoznak. Ennyi. Mármint ennyi a hasonlóság. Mert egyébként még csak nem is Dél-Amerika a kulturális régió, ahonnan e darabhoz aurát és hangulatot szippanthatunk, akkor sokkal inkább az amerikai Keleti Part, mondjuk konkrétan Jim Jarmusch, vagy ugorjunk egy metaforáért egyenesen a Távol-Keletre. Ez utóbbi helyre nem az onnan ismerős independent-erőszak, vagy valamilyen manga-allúzió jogán.

A hasonlat ugyanis, ami a Csodálatos vadállatokról beugrik, prózai és mozi-mentes. Vegyünk egy szushi-tálat! Képzeljük alája a japán vendéglő fekete lakk asztalkáját – a kék-piros fényeket a reménytelen tokiói éjszakában, vagy akármely metropolisz halált idéző sétálóutcájában. Odakint van tehát az a sokszor látott elidegenedett nyüzsi, de nekünk most itt, az alacsony költségvetésű televíziós darabban nem jut belőle semmi, mármint semmi onnan kintről, csak a sötétség és lámpák üzenete. Az elátkozott Budapest-Tokióban nyilván örökös az éjszaka. A Csodálatos vadállatokban nincs háttér: minden éjsötét. Koncentráljunk akkor csak a tálra a lakk-asztalon. Amit kapunk: nyers és színes – ha ragaszkodunk a jelzőhöz, lehet éppen csodálatos is, mindenesetre ami van, azt elválasztja egymástól a háttér halálos feketéje. Ez innentől kezdve csak félig metafora, valójában meglehetősen konkrét, amennyiben Török és operatőre, Pohárnok Gergely teljességgel következetes a szushi-képekben: a vadállatok láthatók oldalnézetből, szinte tálcára préselve, láthatók precízen fölül nézetből, ez látható mindjárt, ahogy a vámőr a film elején – magasból nézve – az amerikás magyar nő bőröndje fölé hajol. Egyáltalán, itt úgy hajolnak össze azok a bizonyos négy-öt magyarok, mint sok színes halott hal – azon a bizonyos gyászfekete asztalkán, egy nagyon más világ egzotikus ajándékaként – miközben mindenegyes beállításban rávetül a tálra (ami áttekinthető, ízléses, de korántsem európai normák szerint étvágygerjesztő) a sok forrásból érkező túlvilági csillogás. Mert hogy magyaros szushi-tálaink megvilágításához ott van egyszer a ferihegyi lámpasor, a havas pesti utca, a szállodai recepció akváriumfénye, képernyő-derengés, presszó-hangulat, őrszobai félhomály, fogorvosi lámpa, és főképpen sok kis karácsonyi csingilingi, fénylánc tükröződésekkel és hópelyhekkel.

„A távolság lélektől lélekig” – ehhez képest csak Tóth Árpád- és Kosztolányi-kori pre-elidegenedés. Vagyis itt túl vagyunk rajta. Amúgy a kép idepasszol, némi asszociáció-halmozással: amennyiben Szent Péter a jézusi felszólítás szerint lélekhalász volna, a hal-lelkek szépen helyükre kerülnek a mi hasonlatunkban is. Mert ha a „lélektől lélekig” tartó végtelenség immár korszerűtlen, úgy a távolság nyers haltól nyers halig mérendő, ahogy „csodálatosan” és visszavonhatatlanul döglötten pihennek a fekete lakktálon, úgy elrendezve, hogy még tetemállapotukban sem érintkezzenek.

Első szushi-falat: az Anya Amerikából. Igazi színes kis remekmű, a lélek-kulinaritás huszonegyedik csodája: ennyi szépséggel és eszelősséggel, alpárisággal és eleganciával, naivitással és öniróniával, szenvedéllyel és aljas önzéssel személység-falatot ritkán díszítenek. Eszenyi Enikőnek, ahány színésznői regisztert pályája során csak végig próbált – talán bizony itt mindegyiket alkalma van végigmutatni. Nagyot alakít: szó szerint nagy és színes lélekhullát a fekete háttérben, olyat mint a többi, de meghatározó méretűt és fontosságút – nélküle bizony nem lenne ennyire vonzó a tál közepe, és akkor nyilván a széle se, azokkal a közepesen érdekes ember-snackkekkel.

Szeparált falatok még: a széplány, aki asszony, annak kallódó öccse, alternatív férje, költő-szeretője, fogorvos, asztrológus, rendőrök. És egészen véletlenül egy karácsonyi standos-kisasszony, aki – minő morbid rendezői tréfa! – epizodistának megengedett emberi mosollyal töredékpillanatokra megmutatja a nagyérdeműnek: ilyen volna a tévedésből életben hagyott lélekhalacska, ha nem figyelne a gyilkos szakács – csakis a tál – a történet legesleg-peremén. A többiek, azon kívül, hogy hullák, még egy apróságban hasonlítanak: színes szépséges tetemüket dekoratív pöttyként, igazi konyhai díszítményként jelöli meg a tökéletes magány.

A magány és a lélekhalál valóságos: minden más hazugság. Hogy miféle hazugság, ahhoz nem árt visszaváltani a szushi-hasonlatról a film sokkal szembetűnőbb szappanopera-műfajiságára. A megidézett szappanoperaforma időben teríti ki azt, amit a fölülről-oldalról fényképezett japán étek-művészet terít ki térben. Mintha csak a Romantica-csatornára tévedtünk volna: belép egy csinos lélek-tetem, bár kezdheti a szöveget csúcsforgalomban veszteglő autóban is, és azt mondja, szeret. Jön egy másik, és azt mondja, verset ír. Jön egy harmadik: azt mondja, jót tett vele az asztrológusa. Egyesek állítólag a másik trikóját hordják a testszag és a csillapíthatatlan szerelmi vágy végett: vallomásukat akárha túlfestett mexikói szépség deklamálná, pózba vágva magát, a fix kamerával fényképezett ajtónyílásból, illetve – egészen egyszerűen egyik szushi-falat sóhajtja a másiknak, miközben köztük az üres és tiszta lakk-fekete, és hozzá még az űr, a „mérhetetlen” és távolról néznek (dehogyis szelíden) a csillagok. A mesterséges fények játéka igazán helyénvaló, hiszen túl sok egybeesés kívánja éppen ezt a hangulatjátékot: hulla-lelkek éjszakája, a nagyváros, karácsony, plusz az asztrológia-motívum.

Ahol mindez nem ennyire bonyolult, ott mindjárt nagyon egyszerű. Vagyis akkor erősödik a szappanopera. Egészen pontosan, maga a történetváz. Tévéújság-tömörítéssel: az anya szerelme után szökött külföldre, és elhagyta gyermekeit. A szerető bünteti az anyát, az anya bosszulja a szeretőt. Az anya lánya az anyja lánya: férjét csalja, szeretőjét szereti. És van még a fájdalmas találkozás, van a vallomások és szemrehányások éjszakája.

Máskor és máshol, az általában vett szappanopera-hősök és hősnők természetesen holt lelkek, ez arrafelé műfaji attribútum, de a néző, ha szappanoperáról kattint tovább, mindig remélheti, valamelyik csatornán mégiscsak élő embereket talál, és ha mégsem, legfeljebb kikapcsolja a dobozt. Az ál-szappanopera lélektetemeivel mindez másképpen van. Aki a Csodálatos vadállatok után kattint vagy kikapcsol, egy röpke pillanatig nem lehet biztos benne, hogy van-e élet túl az ordenáré egoizmusok kimerevített antréin, van-e megbotránkoztatni méltó vendég az asztalánál, aki lefelé pillant a tetszetősen fényképezett szushi-tálra. Egy érzés, egy pillanat: a Csodálatos vadállatok ennyit ér, de ezt megéri.

Ha ez mind ennyire tiszta – akár a nyers halak szépséges rendje, kérdés, van-e Török filmjében bármi, ami úgy ejt zavarba, hogy nem illik rá elmélet és metafora, vagy azért, mert minden másképpen van, mert szerzője akarata szerint is más, vagy csak mert bizony csúnya botlás volna?

Akad ilyesmi. Vannak ugyanis olyan pillanatok, amikor mintha az egészet komolyan illene venni. Mit is? Nem a lelkek halálát: ez ügyben a komolyságot megőrizni nem nehéz (Ne jusson most eszünkbe több klasszikus: jó, a helyzet reménytelen, és mellesleg lehet komoly.) Nem is a szappan-foglalatot, azt komolyan persze hogy nem veszik, ahhoz a foglalathoz azért szerencsére minden pillanatban földereng az idézőjel. Ami baj, az más, kevesebb és több is: néha ugyanis mintha elcsúszna a holt lelkek lényegi kulisszája, és komolyan előtolakodna valami pszichologizáló katyvasz. Női lélek, kamaszlélek, bűnös anya, akit beleérzéssel kellene megítélni, megadva neki az egyrészt-másrészt árnyaltságát, első követ nem rá vetni, bűntudatát beszámítani – ehhez mégiscsak adva van egy nagyszerű színésznő, aki a végén (szerencsére csakis az utolsó jelenetben) naturalisztikus – és nem szushi-stilizált – átéléssel sóhajt. Továbbá akad egynémely drámából átcsúszó, komoly, lélekelemző Garaczi-mondat, a fiútestvér szájából, a költő-szerető szájából, mondatok, amelyek kimaradhattak volna. Csak ezekből nem kérnénk. A lélek finomságaiból. Merthogy az ember nem óhajt hullákkal nyájaskodni. Csodálatos és kivilágított vadállatokkal sem. Felcicomázott tetemek. Konkrétan, dögök. Nem vagyunk vegetariánusok, de azért mégis. Ilyenekkel nem barátkozunk. Ilyeneknek a fekete lakk-asztalkán a helyük.

A film egyébként teljesen rendben van. Azt pedig, hogy a Duna Televízió forma-tudatos tévé-opuszt mutat be: köszönjük. Érdekes volna, ha ettől az egyetlentől a forma-tudatlan többiek köröskörül zavarba jönnének. A tálcára pakolt itteni lélektetemek a szomszéd csatornákon tetemre hívnák mind a sorozatok népét a hazug, az élőnek álcázott hullákat.

Szép vicces, álom. Nem baj, álmodjuk csak.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2005/07 56-57. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8318