Magyar filmEgy árulás utóéleteHétköznapi kádárizmusKornis Mihály
Ma mit jelent hazádnak rendületlenül híve lenni, oh magyar? Kornis Mihály a Sólyom Andrással közösen készített Kádár-filmekről és új Kádár-könyvéről.
Az előzményekről
Sólyom András eredeti kérése az volt, hogy a Kádár utolsó beszéde című filmben az eredeti, a Beszélőben 1996-ban megjelent lábjegyzetes tanulmányomat olvassam fel. Mondtam neki, hogy azt a szöveget én már nem vállalom. Nagyon kevés szöveget írtam, amellyel utólag nem értettem egyet, de az a tanulmány ilyen. Elnagyoltnak érzem Kádárral foglalkozó megállapításait. Örülök, hogy most megjelent könyvemben újrafogalmazhattam, rendbehozhattam az egészet. 1996-tól 1998-ig mind nehezebben viseltem a Kádárral és Kádárné életével való, majd két éven tartó foglalatosságot, már-már becsavarodtam tőle. Mintha azok a gonosz és bosszúszomjas démonok, amelyek őket megszállva tartották – miközben minket a Vörös Hadsereg –, akkor, ’96-ban, negyven évvel a magyar forradalom gyalázatos bukása után, bosszúszomjasan rám vetették volna magukat! Azért, mert helytelenül, pontatlanul, elkapkodottan nyúltam hozzá egy irtózatosan fontos kérdéshez. A Kádár-kérdés problémaköre Vörösmarty Mihály Szózatának érvényét teszi kockára. Mit jelent 1956 november 4-ike óta hazádnak rendületlenül híve lenni, oh magyar?
A miértről
2005-ben már tudtam, ha Kádárt nem értem meg belülről, valójában magát a történetet sem értem. 1996 tájt sajnos még hajlandó voltam elfogadni azt a gyerekkorom óta ismert és legközelebbi, tájékozott barátaim által is sugallt képet – Eörsi állandóan ezt hajtogatta, de Gáli Jóska vagy Petri sem mondott mást –, hogy Kádár borzasztóan buta ember, jelentéktelen kapacitás, egy senki, csakis azért juthatott hatalomra, mivel a nála okosabbak fejét mind levágták már, mielőtt helyzetbe kerülhettek volna. A szovjetek bábja volt, ravaszabb és sármosabb bábu talán, mint a többi provincia helytartója, de akkor is csupán egy bábu. Ezt a túlságosan sommás megállapítást Kádárról még akkor is hurcoltam magamban, amikor 1996-ban lábjegyzeteket írtam a Beszélőbe a Kádár balladájához – ma így hívom utolsó beszédének, akkortájt itt-ott általam kiegészített monológját. De néhány éve ráébredtem, Kádár jelentéktelenségét, reálpolitikusi szürkeségét sem a történelmi tények nem támasztják alá, sem az intuícióm. A belső hang azt mondta bennem: nem lehet egy ember pokoli drámáját, szinte halhatatlan vétkét oly slendrián módon elintézni, ahogy azt tíz éve én tettem.
Helyre kellett hoznom.
Sólyom András könyörgött, ha nem vagyok hajlandó vállalni a régit, ami neki nagyon is tetszik, írjak valami újat, olvassam fel közönség előtt, és ő felveszi három kamerával. Én meg mondtam: nem úgy! Ha belemész abba, hogy szabadon előadást rögtönözzek, szakértő közönség előtt, kvázi az Örökkévaló előtt, hogy mit gondolok erről az egészről ma, főként a kádárista árulás máig ható következményeinek a szempontjából, akkor ezt felhasználhatnád egy érdekes film-esszéhez. Abban benne lennék szívesen. Ő belement, én meg olyan elemzést igyekeztem nyújtani, amellyel talán még Kádár Jánosnak is segíthetek, hogy a holtak országában önmagával szembesülve, értelmesen megfogalmazhassa, mi is az ő vétke, hány van, és mi a mentsége rá. Ha van. Miért alakult úgy az élete, hogy az ő vétke egy egész országnak a sorsa lett? Miért nem tűnik el az életünkből Kádár kísértete, még 17 évvel a rendszerváltás után sem?
A hogyanról
Engesztelő áldozatot akartam bemutatni.
Kádár is halott. Együtt van azokkal az árnyakkal, akiket megölt, és azokkal a nemzedékekkel, beleértve a szüleimet is, akik erre a történelmi fordulatra rámentek. Nekik is igazságot kell szolgáltatni, mindenkinek: anyukámnak, Angyal Istvánnak, Gáli Józsefnek és a többieknek, mind, akik így vagy úgy áldozatai lettek Kádárnak, de úgy éreztem, magához Kádárhoz is beszélnem kell; ki kell mondani mindannyiunk nevében, hogy abból, amit elszúrt, mi volt nem elkerülhetetlen, és mi volt sorsszerű.
Ez a második feldolgozás tehát nem azt igyekszik bizonyítani, hogy Kádár áruló. Meggyőződésem, hogy Kádár élete iskolapélda. Eleven cáfolata a Max Weber-féle megengedhetőnek tekintett etikai relativizmusnak a politikában. Ami pedig ővele és az árulását követően, az ilyen módon megmentendő népével történt, az istenítélet, amely máig sújt bennünket. Akár hajlandóak vagyunk észrevenni, akár nem. Mert a valóságban mindmáig nem sikerült elhatárolódnunk a kádárizmus etikájától. És amíg nem jön el az a nemzedék, amely tisztán lát a kádárizmus ügyében, amelyiknek összeáll a fejében, hogy mi az, ami a kádárista mintákból máig ott van mind a bal-, mind a jobboldal és általában az úgynevezett állampolgár viselkedésében, és képes ezzel felvenni a küzdelmet, addig ez a káosz érintetlen és fennmarad. És tovább nő…. A kádárizmussal való leszámolás, mint mindenkinek önmagával való szembenézése, a magyar társadalom részéről elháríthatatlan. Így alakult. Talán Kölcsey Himnuszának istene akarja így.
Arról, hogy mit vár a kérdésfelvetésektől
Annak a politikai és kulturális mozgásnak a beindulását várom tőle, amelyik képes rá, hogy tudatosítsa bennünk, mi történt velünk itt az elmúlt 50-100 évben, és mit kell tennünk, hogyan kell megváltoztatni közösségi attitűdünket, hogy ne lehessen többet itt semmiféle horthyzmus, szálasizmus, rákosizmus, kádárizmus. A kádárizmus kritikájával kell kezdeni. Az ’56-os teljes nemzeti összefogás – baloldal és jobboldal, magyar, zsidó és cigány egyet akarása a kádárizmus elutasításában – lehetne új nemzeti egységünk és nyomában a békés jövő alapja. Nem csak el kellene temetnünk, de meg is kellene siratnunk a kádárizmusban többnyire örömkatonákká züllesztett szüleinket, netalán hajdani önmagunkat is. Itt az ideje ünnepélyesen, legfent kezdve a legapróbb dolgokig elhatárolódni Kádár János és a kádárizmus politikai erkölcsétől egyszer s mindenkorra.
Ez volt az új koncepcióm lényege. Az már csak furcsa véletlen, hogy valahogy már a helyszínen is érezhetően jól sikerült elmondanom a közönségnek ezt a szabadelőadásban. Pontosabban: szabad előadásokban. Kétszer két és fél órát beszélhettem, két egymást követő napon Kende János és társai kamerája előtt.
Na, például ezért jó szabad országban élni.
A három film születéséről
Sólyom be akarta nevezni a Kádár utolsó beszédét a Filmszemlére. De nem válogatták be. Mikor az egyik bennfentes a tévéből, aki jelen volt az előadásaimon, és – nehéz ezt másképp híven mondanom – el volt ragadtatva attól, amit hallott, később, a filmszemlei kudarcáról tudomást véve közölte, hogy ő azonnal látni szeretné a be nem válogatott filmet, utána pedig azt mondta, hogy nem csak azonnal sugározni fogják (és ezért a három film közül az elsőt, a K. J. utolsó beszédét már 2006 első felében levetítette az MTV 1 – ami egyébként már tervbe volt véve, ők rendelték meg, az évfordulóra), de a hallottak alapján megbízza Sólyomot: készítsen előadásaim anyagából – ez nagyon nagy anyag, a Kádár János utolsó beszédében morzsák vannak csak a teljes történetből – még két részt. Így született aztán a Poggyászunk, Kádár János első és második része.
Ezek is ebből az előadásból vannak összerakva, annyi különbséggel, hogy az utolsó rész a közben megírt könyv utolsó, mintegy tíz oldalának a felolvasásából áll. Ugyanis kiadóm, a Kalligram, mikor elolvasta az első gépelt szöveget, szintén izgalomba jött, azt mondták, ha ezt én most hamarost készre írom, a 2006-os Téli Könyvvásárra a Kalligram kiadja. Tehát lett hirtelen egy könyv és három film. Ami előbbinek az alapjait jelenti.
Tulajdonképpen azzal, hogy ezt a háromrészes Kádár-filmet megcsináltuk, én meg a könyvben nem csak száz oldalas új esszémet és Kádár-balladáimat adtam ki, hanem a függelékben a hivatalos nyilvánosságtól máig figyelembe nem vett dokumentumokat is: hogyan fenyegeti Péter Gábor kínzókamrájában Farkas Mihály és Kádár János az alig egy hónapja letartóztatott és a beszélgetés előtt és után is ütlegelt Rajkot, továbbá Kádár KGB-s tolmácsainak visszaemlékezéseit Kádár első hónapjairól az 1956-os megszállás kezdetei után, Geréb Anna Titoktartók című dokumentumfilmjéből; még így is egy nagyon bonyolult metamondatnak az egyik mellékszála leszek, miközben a mondatot nem én fogalmazom. Hanem a tálalás, a médiumok. De nem panaszkodhatom. A filmeknek jó és erős visszhangjuk van. Csak ámulok. Úgy látszik, most ért meg a kérdés a társadalmi vitára. És most indult útjára a könyvem.
A művek társadalmi hatásáról
Mit mondjak? A kádárizmus életünk leghosszabb zsibbasztó injekciója volt.
Az alaphangot az első filmmel ütöttük le. A legegyszerűbb emberek is megértik belőle – de jól megértik, ugyanakkor a maga bonyolultságában ábrázolva a történteket, ami Sólyom érdeme –, hogy a kádárizmus ma is jelen van. Kádár János még mindig többet tett a múlttal való szembenézés tekintetében, amikor sikertelenül bár, de megpróbálta eldadogni érveit az árulása mellett, megpróbált szembenézni a tetteivel, mint utódai, a mai pártvezérek, akik nem óhajtanak szembenézni az ő irdatlanul eleven örökségével. A hatásokkal.
Úgy érzem, ma Magyarországon két valóság van.
Az egyik az, amelyet a média közvetít az embereknek – a botrányos –, a másik meg az, amelyikről szinte sosem esik szó, a szenvedő Magyarország. És mivel tudom, hogy két valóság van, nem érdemes úgy tennem, mintha én a magyar politikai közéletben részt akarnék venni. Ha ugyanis részt vennék benne, csak a hazugság- vagy őszintétlenséghalmazban vehetnék részt, és a hazugsággyár részévé válnék.
Nincs nagyon hova írnom, mármint politikai kérdésekről napi vagy hetilapba. Valami kis gondom mindegyikkel van. De ez egy szabad országban nem probléma. Könyveket adok ki és a netre írok, a saját honlapomra, azon kívül szórakoztató jellegű, igényes és nem politizáló publicisztikát olyan népszerű újságokba, ahol megkereshetem és megtarthatom az olvasóimat. Talán nincs is olyan politikai erő Magyarországon, amelynek ne az lenne érdeke, hogy a kádárizmusról szóló össztársadalmi dialógust megakadályozzák – ahelyett, hogy elősegítenék. A politikusok gátlástalanabbja meglovagolni igyekszik a Kádár-nosztalgiát ahelyett, hogy a nép elé tárná a megrontás évtizedeinek szomorú tényeit. A régi kádáristák rendületlenül kavarják, amit kavarhatnak. Vegyük az ügynök-kérdést. Erről is írok a Kádár-könyvben. Gyakorlatilag ugyanaz működik, ami 1989 előtt: az establishmentbe tartozók felmentést kapnak minden morális és egyéb vétkük alól, viszont azok, akik nem tartoznak bele az establishmentbe – mármint az establishment ítélete szerint, amely a jobb- és baloldalon egyaránt kontinuus a régi, puha kádárizmus társadalmi elitjével –, fel is köthetik magukat.
A film és a könyv jövendő sorsáról
Kádárista módon úgy szokták elintézni a kádárista múlttal való szembenézést, hogy úgy tesznek, mintha szembenéznének vele, holott valójában nem. Mondok egy példát a temetetlen kádárizmusra, amit a film alapjául szolgáló szabadelőadásban is megemlítettem. A népszabadság szó, bár egyike a leggyakrabban leírtaknak, egyszerűen nem létezik. Ilyen magyar szó nincs. A szabadság a népnek nem tulajdonsága vagy fajtája. Ennél jóval gyötrelmesebb viszonyban áll vele. Mégis, e kifejezés a kádárizmus ethoszának emblémája, nem véletlenül. Annak hamisságából következik a fogalom hazugsága. Használatának cinizmusát ma már nem is hallja a fülünk. 1957-ben még hallotta. Az uraknak, ha valóban érdekelné őket a baloldal jövője, első dolguk lett volna, hogy a nevet, amely a kádárista megtorlással is a legszorosabban kapcsolódik, megváltoztatták volna. Nem a névről van itt szó, hanem a kádárista tempó változatlanságáról társadalmi életünk teljes horizontján.
Most az ideire újból beadtuk a Filmszemlére a Poggyászunk, Kádár János második részét, a Máig ható következményeket, és kíváncsian várjuk, kiszórják-e vagy sem. Akkor, amikor az első rész kiesett a versenyből, határozottan úgy éreztük, hogy a néma, de abszolút jelen lévő kádárista mentalitás logikája hozta így. Már vénül még ez a fiatal demokrácia is… Az aggastyán Kádár fejében is összemosódnak az események, a KB-ülések. És már nem tudja megkülönböztetni, vagy nem akarja az 57-es KB tagjait a 89-es KB tagjaitól. Azt kérdezi utolsó beszédében hallgatóitól: ha az én árulásom nem legitim, akkor ti mitől vagytok legitimek? Hát ti megszavaztátok azokat a javaslatokat, amelyeket én Nagy Imre meg a többiek felakasztásáról benyújtottam! Ha ez, a mostani, 1989-es politika nem ellenforradalom, akkor nem tudom, mi az ellenforradalom. Ezekkel a szavakkal a film ellenzőinek, a szálfaként lengedező leninistáknak tizenhét éve nem kellett szembenézniük. Kádár beszédére is rálegyintettek: szegény ember, hülyeségeket beszélt. Aki nyilvánosságra hozza, a szemétben turkál, egy beteg embert sért. Hát Kádár egyáltalán nem beszélt hülyeségeket! Utolsó beszéde nem az ízlést, hanem bizonyos, ma is pozícióban lévő személyek vagy a politikától már látszólag eltávolodott, de befolyásos erők érdekeit sérti.
Ami nem sikerült
Azt szerettem volna, ha ezzel a filmmel megcsináljuk Mihail Romm Hétköznapi fasizmusának magyar megfelelőjét, a Hétköznapi kádárizmust. Úgy képzeltem, majd egy nyugodt írói hang felolvas valamit, a felolvasót egy pillanatig sem lehet látni, ellenben a kádárizmus hétköznapjainak közegében képekben, korabeli zenével, megállás nélkül benne vagyunk. Sólyomnak ennyi ideje, pénze, energiája nem is volt. De egyáltalán nem rossz a nagyobb része annak, amit létrehozott. Csak lehetett volna nagydokumentum–játékfilm is, a la Romm.
Már elfelejtette az ország, milyen volt, amikor zárva voltak a határok, de úgy kellett tenni, mintha minden rendben lenne, „csak a zsebpénz lenne több”. Én nem felejtettem el. De hát, úgy látszik, ez túl nagy munka lett volna, a mi munkánkat nem finanszírozzák gazdag emberek. Mert hát kellett volna hozzá húsz ember, akik az archívumokat bújják, kikeresik azokat a három másodperceket, amelyek fontosak. És ki is tudják fizetni a használatuk árát.
Magyarországon ma az a faramuci helyzet van, hogy iszonyú pénzeket kér el az összes archívum. Úgy viselkednek, mikor az ember egy ’56-os felvételt kér tőlük, mintha a fogukat húznák. Egy fényképet nagy kegyesen megszámítanak 60-100 ezer forintért, egy filmrészletet 100-200 ezerért. Sólyom a saját pénzét kockáztatta; nem lehetett tudni, megjönnek-e egyáltalán az ígért pénzek.
A Kádár utolsó beszéde után Sólyomnak egyszerűen már nem maradt ideje rá, hogy a másik két filmet is alaposan kidolgozza. Végül megkérdezte tőlem, a harmadik részben nem lennél-e hajlandó felolvasni a könyved zárópasszusait. Azt feleltem, de igen, én is pont ezt akartam neked javasolni. És a filmes barátaink filmjeiből kértünk kölcsön archív anyagokat, hogy ne ugyanazt mutassuk már megint, kínunkban. Olyan véletlenek is voltak, hogy egy nappal az előtt, hogy felolvastam volna a szövegem, bementem a Fókusz könyváruházba, és találtam ott egy CD-t, 1956 slágerei – Ahogy lesz, úgy lesz címmel. Vittem Andrisnak, és mondtam, az én felolvasásom a Salamon–Incze által meglelt archív snittekkel meg a Szemembe nézz, szívembe láss-sal együtt, meglátod, elég lesz hozzá, hogy az utolsó rész, A máig ható következmények nagyot szóljon. Fel akartuk ébreszteni az emberek lelkiismeretét.
Ami sikerült – és még sikerülhet?
Ami viszont a bemutató után történt, az mégis meghökkentett mindkettőnket. Lement a Poggyászunk, Kádár János második része a televízióban, A máig ható következmények, és egyszerre szólalt meg mindkettőnk telefonja, megállás nélkül jelzett a számítógépem, napokon át folyamatosan kaptam a leveleket: soha életemben, semmivel, még csak megközelítőleg sem tudtam ekkora hatást kiváltani. Pedig ezt az utolsó adást látták a legkevesebben. Nem volt világos sokaknak, azt hitték, ugyanannak ismétlése, azok látták, akik mégis ott ragadtak az első kockák után.
A Kádár utolsó beszédét 800 ezren látták, amivel fölényesen vertük Alain Delont, a Poggyászunk első részét 500 ezren, és a másodikat valamivel többen, mint 400 ezren. Ettől eltekintve azonban a sajtóban eddig őrült hallgatás van az egészről: egyetlen napilap meg nem keresett. Nem sírok miatta, mit mondjak. Úgy érzem magam, mint 1975-ben: megengedik, hogy felolvassak, másfelől viszont úgy tesznek, mintha nem lennék. Mintha nem mondtam volna semmit. Elégedett vagyok, ezzel újból ugyanabba a szabad szellemi pozícióba verekedtem magam, amelyben ifjúkoromban: a szervek úgy tesznek, mintha nem is léteznék. Amíg módjuk van rá, nyilván ezt is fogják tenni. Ha a politikai elitben mégis volna elegendő intelligencia – rólam leválasztva ugyan –, tematizálná az általunk felvetett kérdést, megértve, hogy a sokirányú válságnak, amiben az ország leledzik, éppenséggel a temetetlen kádárizmus az eredete. Meg kellene ezt tennie azért is, hogy az emberek szembenézhessenek ezzel a problémával, s visszavegyék ’56-os önmagukat, a baloldal is meg a jobboldal is, tehát ha hajlandók volnának közös megoldásokat kereső, erőszakmentes tömegmozgalommá tenni a kibeszélősdit, mint azt a Dél-Afrikai Köztársaságban is tették az elkülönülés politikájának felszámolása érdekében – amikor a fehérek elmondhatták, mi bajuk a feketékkel és viszont –, kialakulhatna valami értelmes közösség. Valóságos társadalom. Tehát, ha a baloldal elmondhatná a jobboldalnak, a jobb meg a balnak, hogy mi baja volt vele már a nagyszüleinek is, szóval, ha beszélgetnénk egymással. Ahelyett, hogy szitkozódva gyűlölködünk, inkább együtt sírnánk egymás sorsán, komolyan és igazán, hiszen volna miért, akad itt elmesélnivaló, utána pedig együtt gondolkodnánk, hangosan, a Big Brother meg a Megasztárok helyett, ahelyett, hogy versenyt hazudnánk egymásnak, nos, akkor vége lenne a hosszadalmas róka fogta csuka játéknak. Következhetne az ország újjáépítése ’56 nemzeti egységének újra feltámasztott, a különféle társadalmi rétegek kölcsönös szolidaritásán alapuló konszenzusa révén – bár 17 év késéssel. Ez Kádár János átka. Tudnunk kell hatástalanítani végre. Jobb későn, mint soha.
Lejegyezte: Mihancsik Zsófia
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 2238 átlag: 5.45 |
 |
|
