KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
   2007/február
KRÓNIKA
• N. N.: Muszter
• N. N.: Mihályffy Sándor (1937–2007)
• N. N.: „20 alatti” filmek fesztiválja Pályázati felhívás
MAGYAR FILM
• Bikácsy Gergely: Arcok a kazamatákból Szemle ’56 fölött
• Kornis Mihály: Hétköznapi kádárizmus Egy árulás utóélete
MAGYAR MŰHELY
• Muhi Klára: Ararát Pesten Beszélgetés Sándor Pállal
• Hungler Tímea: Tőzsde-rulett Beszélgetés Török Ferenccel
• Bori Erzsébet: Dráma a rendházban Beszélgetés Maár Gyulával
• Varga Anna: A gyávaság kora Magyar zsáner
• Dániel Ferenc: Éljen Nyúl! Fábri Zoltán: Hannibál tanár úr
• N. N.: Fábri Zoltán filmjei

• Géczi Zoltán: Ördöglakat, mennyei mátrix El Topo
TELEVÍZÓ
• Varró Attila: Büntetés a mennyből Columbo-sorozat
• Kis-Bócz Éva: Németország keresi a gyilkost Derrick, Tetthely
FESZTIVÁL
• Schreiber András: Egész estés álmok Anifest – Egész estés rajzfilmek
• Vincze Teréz: Animált világok Anifest – Rövid rajzfilmek
• Vincze Teréz: Animált világok Anifest – Rövid rajzfilmek
• N. N.: A 4. Anifest díjai
KRITIKA
• Báron György: Múlt nélküli emberek Alkonyi fények
• Takács Ferenc: Média-monarchia Stephen Frears: A királynő
• Vajda Judit: Korengedmény Rohonyi Gábor: Konyec
• Vincze Teréz: Orosz (ext)rémmese Ilja Krzsanovszkij: 4
LÁTTUK MÉG
• Ardai Zoltán: Megetett társadalom
• Vaskó Péter: Apocalypto
• Vajda Judit: Ahogy tetszik
• Csillag Márton: Parfüm – egy gyilkos története
• Vízer Balázs: Déjà vu
• Herpai Gergely: Bűnös viszonyok
• Birkás Péter: Renaissance
• Vajda Judit: Terhelt Terkel
DVD
• Pápai Zsolt: Kamera által homályosan
• Kovács Marcell: A texasi láncfűrészes mészárlás
• Tosoki Gyula: A gonosz érintése
• Csillag Márton: Jamaica fogadó

             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Fesztivál

Anifest – Egész estés rajzfilmek

Egész estés álmok

Schreiber András

Mulloy, Linklater, Volckman és Satoshi Kon rémálmai. Nagyjátékfilmekben erős volt a negyedik Anifest.

 

Az új európai animáció magyar fesztiválja hagyományosan a rövid darabok fiesztája szokott lenni. Persze minden évben érkeznek egész estés opuszok is (tavaly például Miyazaki Vándorló palotája már a hivatalos mozistart előtt lement az Anifesten, két évvel ezelőtt pedig a fesztiválpalotává avanzsált Urániában tartották a Nyócker díszbemutatóját), ám az animált álmokra fogékony közönség figyelmét leginkább a versenyprogram, illetve a fesztivál vendégeinek munkáiból összeállított retro-csemege köti le. Efféle ínyencségekből idén sem volt hiány, és a verseny sem maradt el, ellenben az idei volt az első alkalom az Anifest négyéves történetében, hogy a „kísérőfilmek”, azaz az egész estés animációk képezték a program gerincét. „Minden eddiginél több, összesen tizenegy egész estés animációs film” – már a fesztivál programfüzete is a hosszabb élmények felé terelt.

Tizenegy nagy animáció, plusz a versenyprogram – mindez három napba zsúfolva. Előrelátó fesztiválozó ilyen kínálat mellett gondosan tervez. Gyorsan kihúzza a már tavaly Anifestet látott Terhelt Terkelt – marad hat. Majd a kiszemelt darabok végigülése után („csak a jóra emlékezem”) négy. Két európai, egy japán és egy amerikai – mondhatni, a személyes lista egészestéseit illetően nem az új európai, hanem az egyetemes animáció fesztiváljáról jelentünk.

Vagy még inkább a kollektív (rém)álmok fesztiváljáról – amelyen Phil Mulloy minimalista társadalmi abszurddal, Christian Volckman hiperrealista neo-noirral, Satoshi Kon színes-szélesvásznú álom-animével, Richard Linklater meglepően korrekt Dick-adaptációval kápráztatott. Négy egész estés, vizuális pszichoanalízis. Vagy talán csak három. Mulloy társadalmi mondanivalóban alaposan meghempergetett családi groteszkje, a The Christies ugyanis – műfaja ellenére is – vizualitás dolgában kilóg a sorból: jó, ha 100, állandóan ismétlődő frame-ből sikerült kihozni az első egész estés Mulloy-opust. No persze a Mediawave-ről is ismerős brit animátor korábbi munkái (Intolerance I-III., Kovbojok, Tízparancsolat) eddig is egyszerűségük, a karikatúraszerűen nyers képi világ, a mesterre jellemző morbid humor és a mélységesen mély társadalomkritika miatt voltak szerethetők, nem pedig a lenyűgöző kolorit és a természethű kidolgozottság okán. A fantasztikus színvilág inkább Satoshi Kon filmjét, a Yasutaka Tsutsui mangájából készült Paprikát jellemzik: a jövő Tokiójában és a kollektív tudatalattiban játszódó Paprika egyik nagy erénye a pazar színorgia – a Disney-világot (vissza egészen a Fantáziáig) is megidéző vörösek, narancsok és kékek nagyban felelősek a film lenyűgöző álomszerűségéért. A Paprika álomszíneihez képest Christian Volckman motion capture metódussal készült Renaissance-sza maga a fekete-fehér valóság. Nem is szólva Christian Linklater második élőszereplős-animációjáról, Philip K. Dick Kamera által homályosan című regényének adaptációjáról. Az öt évvel ezelőtt készült Waking Life-hoz hasonlóan a Kamera által homályosan összes jelenetét először színészekkel vették fel, majd a nyers videóanyagot animációs technikával (rotoshop) dolgozták rajzzá – így teremtve meg Dick drogos disztópiájának atmoszféráját, amelyben a valóságos világhoz képest minden trip-szerű, a tárgyak körvonalai imbolyognak, a szem kapaszkodót keres, ugyanakkor a még így is épp elég realisztikus tárgyi környezetnek és az élő szereplőknek, a pazar színészi alakításoknak köszönhetően (nem vicc: Keanu Reeves, de még Robert Downey Jr. is élete legjobb alakítását hozza – rajzfilmfiguraként) a Kamera által homályosan az élő és nem az animált világban álmodik.

 

*

 

A teremtett világot illetően Mulloy filmje sokkal inkább kilóg a sorból. Ahogy az új egész estés animációk zöme, a négyesfogat másik három filmje is a jövőben, a hipertérben játszódik (a másik nagyvonulat, az antik példabeszédekre alapozó MGM-, Warner-, Disney- és újabban Pixar-hagyományoknak megfelelően emberlelkűnek teremtett állatfigurák most nem kívánkoznak ide). A The Christies itt és most játszódik. Helyesebben napjainkban s talán Londonban (a végén mindenesetre „feltűnik” a Big Ben), de a Tesco-, Hitler-, szex- drog- és rakenroll–központú beszélgetésekből építkező minimál-animáció nem csak az angol alsó középosztálynak tart görbe tükröt, társadalombírálata a fejlett (?) világ bármely pontján ütős lehet, és a hasonlóságok nem pusztán a hipermarketek futótűzszerű terjedésének tudhatók be. A The Christies tulajdonképpen olyan, mint egy animált családi valóság-show, csak éppenséggel nem Ozzy Osborne vagy Gáspár Győzike eresztette be a kamerákat privát valóságába, hanem mindannyiuk alteregója, Mr. Christie (a family-showk szűrőjén át nézve a minimalista képi világ is rögtön felértékelődik). De nem csak az övék, mindannyiunké. Táguló világunkban és beszűkült kapcsolatainkban könnyen előfordulhat, hogy már nem tudunk egymásnak mit mondani, marad tehát a leértékelt áruk megvitatása – a The Christies ettől nagyon is valóságos rémálom. S emiatt történhet meg az a képtelenség, hogy a Kamera által homályosan nyomasztó világa valóságos felüdülés Mulloy filmje után.

 

*

 

Richard Linklater filmjében, Philip K. Dick regényében a drog, a különlegesen brutális hatású H-anyag olyan súlyosan hasítja ketté a fogyasztók tudatát, hogy már képtelenek különbséget tenni ébrenlét és álom, valóság és hallucináció között. A Perfect Blue vagy éppen a Tokiói keresztapák okán az új Miyazaki-ként aposztrofált Satoshi Kon legújabb utópiájának hősei a DC-Mini elnevezésű találmánynak köszönhetően egyensúlyoznak álom és valóság határán. Álom ad valóságnak randevút mindkét filmben, ám egészen másként. Yasutaka Tsutsui Paprika című írásának anime-adaptációjában – mondhatni – minden jó, ha jó a vége, sikerül a kollektív tudatalattiban elszabadult fenevadakat legyőzni (az idei Anifesten a Kon-opust is gyártó Madhouse még egy Yasutaka Tsutsui-adaptációval képviseltette magát. Mamoru Hosoda Az idő fölött járó lány című filmje kétségkívül erős, de az ős-eredeti, az 1983-as Nobuhiko Obayasi-féle verzióval való összevetésének külön cikket kellene szentelni.). Ellentétben a Paprikával, Dick igazi realista regényt alkotott, itt az álmok megosztására és felülírására kifejlesztett technika valóságos, egy kék virág nedveiből nyerik, ráadásul a narkó nem csupán apropó a rémálmok kiszínezésére. A Kamera által homályosan a tudathasadásos Bob Arctor/Fred/Dick hiteles drognaplója, Kon filmjének címszereplője ellenben boldogan lubickol mások álmában, és nem fél semmitől, bátran teszi helyre az elfajult víziók szörnyszülötteit. Mulloy filmjében viszont mindenki lelki torzszülött – igaz, itt elsősorban a sekélyes lét kilátástalansága lúgozza az agytekervényeket.

 

*

 

Amennyire minimalista Mulloy, annyira nagyszabású a francia Christian Volckman első egészestése, a Renaissance. Volckman már a Maaz című rövidjével is monumentális neo-noirját előlegezte, de van benne egy csipetnyi a Metropolisból, A harmadik emberből és a Szárnyas fejvadászból is. A legkézenfekvőbbnek tűnő Sin Cityből azért nincs, mert bár hasonló technikával készült mindkettő, Volckman jóval korábban belefogott fekete-fehérre digitalizált meséjébe: csaknem öt évet vett igénybe a mozgóképes chiaroscuro készítése. Fény-árnyék játéka mellett kettős értelmű a reneszánsz – amennyiben a noirhoz való visszatérést is értjük alatta (persze ilyen értelemben a Sin City is az). Volckman igazi cherchez la femme-sztorit helyezett 2054 monumentális Párizsába: a hallgatag zsaru feladata megtalálni a metropolisz első számú hatalmának, az ifjúság ígéretével üzletelő kozmetikai cégnek rejtélyes körülmények között eltűnt genetikusnőjét. Aki – túlzás nélkül – Paprika ikertestvére, azzal a különbséggel, hogy míg Kon hősnője segítő szándékkal szörfözik álmainkban, Volckman ifjú tudósnője a hírnév érdekében kutatja az örök élet titkát. „Mit ér az élet halál nélkül?” – ez a Renaissance központi filozófiai kérdése, a – halandókat megnyugtató – válasz pedig a noir szabályai szerint lőfegyverből érkezik.

Sorba véve az Anifest négy legerősebb nagyanimációját, egyszerre tölti el boldogság, remény és keserűség a fesztiválozó szívét. Boldogság, mert talán ez volt az eddigi legszínvonalasabb egész estés program. Remény, hogy jövőre hasonló élményben lehet részünk. Keserűség, mert Linklater második animációja is a forgalmazói kishitűség áldozatául esett, igaz, a Kamera által homályosan legalább ezüstkorongon kijön (lásd a DVD-rovatot), a Paprikára egyelőre nincs forgalmazó, aki pedig kihagyta Mulloy abszurdját, az csak álmodozhat. Persze, Mulloy is arra figyelmeztet, álmainkat többnyire nem mi választjuk – az Anifesthez hasonló alkalmakat leszámítva.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2007/02 46-47. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8885