KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

            
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
   2008/november
MAGYAR '68
• Schubert Gusztáv: A ’68-as csapdája Prága árnyékában
• Muhi Klára: Nem követeltük a lehetetlent Magyar ’68
NÉMETORSZÁG: ÓLOMÉVEK
• Schreiber András: Merénylet porszívóval Németország: 1968–77
• Vincze Teréz: Anyák, lányok, nővérek Ólomidő
ULRICH SEIDL
• Simonyi Balázs: Az osztrák beteg Ulrich Seidl, a provokátor
• Simonyi Balázs: „Nincsenek morális problémáim” Beszélgetés Ulrich Seidllel
PUPI AVATI
• Pintér Judit: Emlék-művek Pupi Avati
• Nevelős Zoltán: Baljós házak Pupi Avati horrorfilmjei
TÁVOL-KELET
• Géczi Zoltán: A háború filmművészete Kínai pantheon
• Baski Sándor: A Vörös Sárkány álma Egy másik Kína
• Teszár Dávid: Sziámi szintézis Apichatpong Weerasethakul
TRUFFAUT
• Ádám Péter: A férfi, aki szerette a mozit François Truffaut – 2. rész
TELEVÍZÓ
• Nánay Bence: Obama és a Youtube Amerikai elnökválasztás
• Kemenes Tamás: Hofi háta mögött Kabaré a képernyőn
FILMEMLÉKEZET
• Molnár Gál Péter: A kamillás hölgy Ralph Barton
KRITIKA
• Muhi Klára: Jobb későn…? Márió, a varázsló
• Pápai Zsolt: A Lajos, a Feri és sok füstölgő puskacső Para
• Csillag Márton: A kilátástalanság diszkrét bája Mázli
• Tüske Zsuzsanna: Csontváz az asztalfőn Gengszterek fogadója
MOZI
• Vajda Judit: Anna bekattanva
• Klág Dávid: Az árvaház
• Varró Attila: Elégia
• Parádi Orsolya: A szerelem határai
• Forgács Nóra Kinga: A zuhanás
• Schreiber András: A hazugság szabályai
• Baski Sándor: Csak egy szerelmesfilm
• Tüske Zsuzsanna: Tükrök
• Nevelős Zoltán: Sasszem
• Vízer Balázs: Ananász expressz
• Kovács Marcell: Törvénytelen
DVD
• Varga Zoltán: Egy amerikai farkasember Londonban
• Géczi Zoltán: CJ7 – A kis zöld látogató
• Alföldi Nóra: Öngyilkos szüzek
• Kovács Marcell: Két nővér

             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Németország: ólomévek

Németország: 1968–77

Merénylet porszívóval

Schreiber András

Kluge, Fassbinder, Hauff, Trotta német újfilmje nemcsak a nyárspolgári mentalitás ellen lázadt, a terrorba torkolló világmegváltást is kritikával fogadta.

 

„Mi megpróbáltuk, megváltottuk a világot; ilyen lett.”

Nagy Feró

 

 

 

1968 Németországban fordulópontnak számított; ahogy egész Nyugat-Európában és az Egyesült Államokban is. Hatvannyolc, a mitikus év, amikor a fiúk megtorpedózták az apák erkölcseit és életmódját, vagy ahogyan Barbara Klemm 1968 – egy lázadás képei című fotókiállításának plakátján olvasható: amikor „egyidőben tüntettek a demokráciáért szinte az egész földgolyón”. Alexander Kluge az Egy honleány című filmjében (1979) Mürke államügyész (Alfred Edel) úgy okoskodik, hogy ha a forradalmakat térben és időben koncentrálni lehetne, hosszú béke köszöntene a világra. Ha a földteke nyugati felét geopolitikailag egységes térnek vesszük, illetve 1968-ra a politikai modernizmus kulcséveként gondolunk, kijelenthetjük: Mürke államügyész teóriája téves. Hatvannyolc lázadása nem vetett véget a konfliktusoknak, az áhított társadalmi változások nem úgy, nem olyan mértékben és nem rögvest következtek be. Németországban például a náci háborús múlttal való szembenézés, a szociálliberális koalíció megalakulása és a radikális újbaloldal terrorcselekményei egyaránt 1968 következményei. Ami a mozit illeti, az 1968 és 1977 közé eső blutiges Jahrzehnt egyik legfontosabb kulturális kísérőjelensége a német újfilm felemelkedése volt.

 

 

Hatalmat a képnek!?

 

„Az új filmnek új szabadságra van szüksége. Függetlenségre a szokásos szakmai konvencióktól, a kereskedelmi partner befolyásától, az érdekcsoportok gyámkodásától.” – követeli a fiatal német filmesek oberhauseni nyilatkozata (1962. február 28.). A manifesztum aláírói: a free cinema és a nouvelle vague mozgóképhullámain felbuzdult huszon-harmincéves alkotók; kívülről érkező értelmiségiek (jogászok, közgazdászok, történészek és főként: újságírók), akik megtagadva a (filmes) hagyományokat, szembehelyezkedve az ipari és piaci struktúrákkal, kívülről, de a kormányzat segítségével akarták megreformálni a filmipart. A hivatalos kultúrpolitika segítségével felállított Kuratorium Junger Deutscher Film (fél)sikereire, a régi filmipar („Papas Kino”) lobbistái által keresztülvitt, a piac szabályait szentesítő filmtámogatási törvényjavaslat volt a válasz. A hatvanas évek filmes Kulturkampfjának (átmeneti) gazdasági veresége (és végeredményben az Oberhausen-csoport feloszlása) azonban egyáltalán nem változtatott azon az igazságon, amit 1962 elején 26 fiatal alkotó megfogalmazott: „a régi film halott”. Forradalmi kijelentés. Mégis, a konvenciók ellen lázadó Bubisfilm („kisfiúk mozija” – ahogy a fiatalokat akkoriban csúfolták) intellektuális bázisának számító diákok sem mindig kértek a filmesek lázadásából. Az 1967-es Berlinálén az egyetemisták elitizmussal vádolták és tojással dobálták meg Edgar Reitz-t és Alexander Klugét (illetve Enno Patalast). A következmény: Kluge legszemélyesebb indíttatású filmje, a reformcirkuszra áhítozó idomárnőről szóló Az artisták a cirkuszkupolában tanácstalanok (1968). A félresiklott mozgalmak (a történelem) cinizmusa: a '67-68-ban mozgolódó diákoknak egy valódi, nagy forradalomhoz segítségre, a munkásokra lett volna szükségük, csakhogy az adenaueri ötvenes évek szociális piacgazdaságában elkényelmesedett munkásosztály elsősorban nyugalomra vágyott (kereszténydemokrata választási jelszó 1957-ből: „Semmi kísérletezést! Jólétet mindenkinek!”). Sőt, a sokak által járatott, a konzervatív-jobboldali sajtócézár, Axel Springer által kiadott Bild Zeitung (és egyáltalán a Springer-lapcsalád) valóságos hecckampányt folytatott az egyetemisták ellen. „Állítsátok meg a vörösterrort! Ne hagyjátok a rendőrökre a piszkos munkát!” – ezen a Bild-szalagcímen felbuzdulva eresztett három golyót a diákvezér Rudi Dutsckéba Josef Bachmann, 23 éves munkanélküli festő-mázoló (egyébként mit tesz a „festő-szolidaritás”: Bachmann Hitler-rajongó is volt).

A német hatvannyolc diákjai nem a moziból jöttek, legalábbis nem a „papa mozijából”, és nem is az elitistának bélyegzett „kisfiúk mozijából”. Az egyetemistáknak sokkal inkább a fősodorba már beszivárgott francia újhullám adhatott mozgóképes kapaszkodót; míg a másik oldalon a Springer-lapok tevékenységét a nyugat-európai piacon térnyerő Ó-Hollywood antikommunista importja mélyítette. Tegyük hozzá: az új német filmért síkra szálló fiatalok eleinte csak rövidfilmekkel kísérletezhettek, az első nagyjátékfilmek épphogy beértek 1968-ra. Talán nem is véletlen, hogy a fiatal filmek közül egy 1969-es rövid darab ragadja meg a legjobban a forradalmak és a forradalmi ideológiák természetét. Harun Farocki – a vietnami háború ellenében készített, a napalm gyártóinak rejtett szándékait modellező – Olthatatlan tűzének végén ugyanaz a színész háromszor mondja el ugyanazt a monológot, mindig egy kicsit másképp. „Munkás vagyok. Egy porszívó-gyárban dolgozom. A feleségemnek is jó lenne egy ilyen masina, ezért minden nap hazaviszek egy alkatrészt, hogy készítsek neki egy porszívót. De hiába igyekszem, mindig géppisztolyt csinálok.” Majd: „Diák vagyok. Egy porszívó-gyárban dolgozom, de azt hiszem, a gyár igazából gépfegyvereket készít a portugáloknak. A fegyver nekünk is hasznos lehet, ezért minden nap hazaviszek egy alkatrészt, hogy készítsek egy géppisztolyt. De hiába igyekszem, mindig porszívót csinálok.” Végül: „Mérnök vagyok. Egy elektronikai gyárban dolgozom. A munkásaink azt hiszik, hogy porszívót gyártunk, a nálunk dolgozó diákok azt, hogy gépfegyvert. A porszívó hasznos fegyver lehet; a géppisztoly pedig hasznos háztartási eszköz. Amit gyártunk: az a mérnökeinken, a munkásainkon és a diákokon múlik.” Az ideológia-gyár ekképp formálja a forradalmakat; és hozzá kell tenni, a mérnökök között ott vannak a politfilmesek is.

 

 

A komplexus komplexusa: diákok porszívóval

 

Farocki egyébként a leggyorsabban reagáló alkotónak számított a hatvanas évek végén, akinek rövidfilmjeit ráadásul az egyetemisták is szerették; értette a nyelvüket, ekkoriban ő is diák volt: 1966–68 között a berlini filmakadémia hallgatója. Elsőként reagált a perzsa sah elleni tüntetésre, amely tulajdonképpen a diáklázadás kitörésének kiindulópontja volt (1967. június 2.: a berlini demonstráció elvadulásakor a terhes feleségét riadtan kereső 26 éves diákot, Benno Ohnesorgot fejbe lövi egy civil ruhás rendőr); és előre látta a Vörös Hadsereg Frakció (Rote Armee Fraktion – RAF) érkezését. Az elnök szavai (1967) című hárompercesében egy alak szavakat ír egy papírlapra, majd zacskófélét hajtogat belőle, aztán a fejére húzza. Így pont úgy néz ki, mint a perzsa sah ellen tüntető iráni diákok, akik ekképp akarták elfedni kilétüket a Savak, a perzsa titkosrendőrség előtt; a narrátor Lin Piaónak Maót idéző, a kommunista vezért dicsőítő szavait olvassa. Ahogy a diákok zöme akkoriban, Dutschke is szerette Mao kulturális forradalmának jelszavait, gyakran élt velük protest-retorikájában, de az ellene elkövetett merénylet után a baloldali szimpatizánsok egy része tiltakozásból átváltott terrorra, és ez talán sokkal inkább hasonlított a kínai kulturális forradalomhoz: a RAF gépfegyverrel fogott hozzá a nagytakarításhoz.

Farockit '68-ban még két rövidfilm leforgatására ihlették a diáktársak: a Három lövés Rudira című dolgozata elveszett; a Springer-lapok ellenében készített Ihre Zeitungen vérbeli agit-film. Nem mintha különösebben agitálni kellett volna. Vörös Rudi olyannyira központi figurának számított a diákmozgalomban, hogy a merénylet után világméretű tüntetéshullám vette kezdetét, és Berlintől New Yorkig igyekeztek megakadályozni a Springer-lapok kiszállítását. Sokan felnéztek Dutschkéra: a berlini Szabadegyetemen '68 februárjában megrendezett Nemzetközi Vietnam Kongresszusra meghívott külföldi diákvezérek le voltak nyűgözve határozottságától, sokan tőle lesték el a tiltakozás technikáit. Egy másik, idősebb forradalmár, bizonyos Pier Paolo Pasolini egy poémában egyenesen a fiává fogadta. „Ha átgondolom a hosszú időszakot, mely születésem óta és születésed előtt eltelt, kétségem sincs, az apád vagyok” – írja Dutschkénak ajánlott versében.

Nem is csoda, ha egy ilyen vezető elvesztése a diákmozgalom halálát jelentette. Mégis: hatvannyolc után lassan elindultak a társadalmi változások. Némi cinizmussal: megkezdődött a Dutschke által szorgalmazott „hosszú menetelés”. Ehhez pedig szükség volt a diákokkal egyáltalán nem szimpatizáló munkásokra, 1969-ben az ő szavazataik is kellettek az előző kormányzat, a CDU-SPD nagykoalíció szociáldemokrata alkancellárja, Willy Brandt hatalomra jutásához. Brandt pedig, híven belpolitikai reformprogramjához, „több demokráciát merészelt”. Így például a szociálliberális kormányzat amnesztiát hirdetett a 1967-68-as tüntetések büntetőjogi eljárás alá vett fiataljainak. Csodával határos módon Dutschke is felépült, de már soha nem lett a régi, újra kellett tanulnia járni, beszélni, írni és olvasni. 1979-ben belehalt a szövődményként jelentkező egyik epilepsziás rohamba. A merényletért hibáztatott Springer már '68-ban próbálta menteni a menthetőt: „Látniuk kellene, ahogy reggel kiesem az ágyból a csodálkozástól, miután elolvastam a saját újságjaimat”. A hetvenes években is ügyesen lavírozott, 1985-ben bekövetkezett halála után nem sokkal utcát neveztek el róla a berlini Kreuzberg negyedben, nem messze a Springer lapkiadó székhelyétől. Most pedig, a hatvannyolcas eseményekre emlékezve a merőleges Kochstrasse érintett szakaszát Rudi-Dutschke-Strasse-ra keresztelték át. Hiába, a németek mindenkinél jobban értenek az emlékezéshez és az emlékeztetéshez. Dutschke és Springer útjai ismét keresztezik egymást.

 

*

 

A bukott diákforradalom utáni szociálliberális évek fokozatos enyhülése szempontjából a fiatal filmesek cseppet sem késtek el 1968-69-es első nagyfilmjeikkel. A német újfilm számos darabja önvizsgálatra buzdított. Két film 1969-ből: Peter Fleischmann Vadászjelenetek Alsó-Bajorországban: és Rainer Werner Fassbinder: A vendégmunkás. Mindkettő (vitriolos) portré a mindennapi rasszizmusról, nagyjátékfilmes előfutárai a '68 utáni lassú társadalmi változásoknak, illusztrációk a hatvannyolcas eszmekörhöz. Miután a fiatal alkotók végre nagyjátékfilmhez jutottak, nem létezett olyan társadalmi probléma, amire ne reagáltak volna. Homoszexualitás, idegengyűlölet, munkanélküliség, függőség, bűnözés, de mind közül a legfájdalmasabb és legfiatalabb: a terrorizmus-komplexus.

 

 

A komplexus komplexusa 2.: porszívóból gépfegyver

 

Amikor 1968. november 7-én Beate Klarsfeld, német-francia zsidó lágertúlélő, újságírónő a nyugat-berlini kereszténydemokrata pártgyűlésen lenácizta és felpofozta Kurt Georg Kiesinger kancellárt, nos, az még az intézmények elleni erőszakos fellépések közül a legszelídebbnek nevezhető. A múlttal való szembenézést a diákok is sürgették, odahaza és az egyetemeken (1968 februárjában két diákot kirúgtak a bonni egyetemről, miután a Stern leleplező cikkén felbuzdulva a koncentrációs táborok építésében érintett Heinrich Lübke államelnök portréjára festették: „Lágerépítő!”). Az ötvenes években ugyanis egyre világosabbá vált, hogy nem pusztán szőnyeg alá söprik a nácikérdést az NSZK-ban, de egyenesen intézményesítik a visszaszivárgásukat: 1953-ban Konrad Adenauer a kancellária hivatalvezetőjévé nevezte ki a zsidóság jogfosztásáról szóló nürnbergi törvények jogi igazolását megfogalmazó Hans Globkét. Reakciónak a pofon is hatásos, de azt már a berlini Egyes Számú Kommuna (Kommune I.) két tagja, Fritz Teufel (vajon szándékosan hívják így a Macskafogó félszemű, félfülű terrorista-gengszter kisvezérét!?) és Rainer Langhans találták ki, hogy a perzsa sah érkezése előtt pamfletben hívják fel a berlini Szabadegyetem diákjainak figyelmét arra, hogy a marxista ideológiák terjesztésének és végeredményben a nácítlanításnak a leghatásosabb eszköze az, ha épületeket gyújtogatnak. Norbert Elias a német terrorizmusról írt tanulmánya szerint (A németekről) a baloldali fiatalok az állami elnyomás megnyilvánulásaiba egy második fasizmus kibontakozását látták bele, a szélsőséges akciók egyik lehetséges oka az, hogy a terrortól való félelem paradox módon terrorhoz vezet. S bár a berlini incidens után letartóztatott Teufelék 1968 márciusában a bíróság előtt bizonyították, hogy pamfletjeik csupán teoretikus fordulatokat tartalmaztak, és egyáltalán nem akartak senkit erőszakra buzdítani, sőt, továbbra is a szabadon megélt szexualitással kívánnak leszámolni a szüleik múltjával kapcsolatos frusztrációikkal, a kommuna körül mozgolódó biciklitolvaj Andreas Baader és egyetemista barátnője, Gudrun Ensslin mintha meg sem hallotta volna Teufel érvelését. 1968. április 2-án két időzített bombával a levegőbe repítik a frankfurti Kaufhaus Schneidert. Amint a lángok felcsapnak az áruházban, Ensslin felhívja a német hírügynökséget, és hisztérikus hangon kiabálja a telefonba: „Ez a bosszú politikai megnyilvánulása!” Két nappal később letartóztatják őket.

A német önbírálat első fiatal filmje a Búcsú a tegnaptól (1966). Alexander Kluge ötvenes évek végén játszódó történetének hősnője, Anita G., az NDK-ból átszökött zsidó származású lány képtelen menekülni a múltja elől. Anita G. (Germánia, mi más, Kluge hősnői rendre Németország-allegóriák) lop, csal, hazudik, végül feladja magát, és várja a megtisztulást. Ahhoz ugyanis, hogy hátat fordítson a múltnak, előbb szembe kell néznie vele. Egy másik Kluge-film a politikai aktivitásról: Egy rabszolganő alkalmi munkája (1973). Ebben Roswita Bronski (Alexandra Kluge) háromgyermekes családanya angyalcsinálásból tartja el a famíliát. Idővel a férje a sarkára áll, rendes munkát vállal, és Roswita érdeklődése egyre jobban a politika irányába fordul. Először megpróbálja megakadályozni, hogy bezárják férje munkahelyét, végül utcai árusnak álcázva magát sült kolbászt árul, a húst röpiratba csomagolja. Fontos film, mert Frau Bronski agitátor-mentalitása (ott is ellenséget lát, ahol nem biztos, hogy van, de a vélt jó ügy érdekében áldozatokra is képes) jól modellezi egy másik agitátor, későbbi terrorista egyedfejlődését. Ulrike Meinhof a hatvanas években cikkeket írt az akkori férje, Klaus Röhl által kiadott Konkret című jobboldali lapba, majd az újsággal együtt hirtelen balra vette az irányt, és diáktüntetéseken kezdett mozgolódni. Ekkori elkötelezettségét a Bambule című tévéfilmhez (rendezte: Ebenhard Itzenplitz, 1970; a cím a német börtönszlengben lázadást jelent) írt forgatókönyv illusztrálja; ebben egy lánynevelőintézet két lakójának sorsán keresztül mutatja be az intézményes terrort, amely végül ellenálláshoz vezet. A filmet az ARD sugározta volna, 1970. május 24-én. Csak volna, mert tíz nappal előbb Meinhof részt vett Baader erőszakos kiszabadításában; filmjét így végül 25 évvel később tűzték műsorra.

 

*

 

A „Vergangenheitsbewältigung”, a múlttal való szembenézés legújabb terméke Uli Edel Magyarországon még láthatatlan játékfilmje, A Baader–Meinhof-ügy (2008), mely a Der Spiegel cikke szerint szétzúzza a RAF elsőgenerációs csoportja körüli mítoszt. A „balos újnácik”, így becézték a RAF tagjait a korabeli sajtókampányban: a célba vett múlt visszalőtt. Edel filmje bizonyos értelemben remake, ugyanúgy Stefan Aust bestselleréből készült, mint Reindhardt Hauff ’86-os, Arany Medvét nyert Stammheim című alkotása. Amely minden tényszerű állításával, a letartóztatott BaaderMeinhof-csoport bírósági perén elhangzott politikai agitmondatokkal, a szavakba sűrített fasiszta neurózissal maga is hozzájárult a mítoszhoz. Éppen úgy, mint az 1977-es események (szeptemberben a RAF elrabolja Hans-Martin Schleyer iparmágnást, és a stuttgarti Stammheim börtönben raboskodó társaik kiszabadítását követelik; októberben palesztin szimpatizánsok térítenek el egy frankfurti járatot, amelyet végül a szomáliai Mogadishuban a rendvédelem visszaszerez; az akció után Baaderék öngyilkosságot követnek el a börtönben) után készült Németország ősszel című szkeccsfilm záróképsorai: Baader, Ensslin és Jan-Carl Raspe temetésén baloldali fiatalok tömege; elhangzik az első felmentő szónoklat: „elítéljük, amit tettek, de szimpatizálunk velük”.

 

 

Akik nem ettek a tulok szentségéből

 

Ugyanebben a filmben Horst Mahler, RAF-közeli jogász a börtönben azt elemzi, hogyan vezetett az 1945 utáni intézményesített tagadás az 1967-68-as diákmegmozdulásokhoz, illetve a társadalmi elutasítás a terrorhoz, 1977 eseményeihez, a német történelem „mély sebéhez”. Ugyancsak e film nyitányában, a Fassbinder-epizódban a rendező és édesanyja, Liselotte Eder heves vitájának lehetünk szemtanúi. „Van egy ismerősöm, aki rettentően leszedte Böllről a keresztvizet, ez még Schleyer elrablása előtt történt, én védelmembe vettem Böllt, de az az ember azt mondta: te is csak egy szimpatizáns vagy” – meséli Eder a fiának. Heinrich Böll, a háború utáni német irodalom kiemelkedő képviselője, a Gruppe 47 írócsoport tagja, a Németország ősszel két epizódjának írója. 1972 után (sűrű év volt: a BaaderMeinhof-csoport begyűjtése, München és a Fekete Szeptember, Böll Nobel-díja) az író megkerülhetetlen alakja a BaaderMeinhof-komplexusnak. Történt ugyanis, hogy januárban Böll nyilvánosan kritizálta a Bild Zeitung RAF-cikkeit, főként azt, amelyik összefüggésbe hozta Baaderéket egy bizonyos Herbert Schoner rendőrtiszt meggyilkolásával. „Puszta fasizmus, agitáció, hazugság, szenny” – bírálta a Spiegelben megjelentetett nyílt levelében a Bild hisztériakeltését. Ezután a Springer-lapokban Böllt rendre RAF-szimpatizánsként emlegették, az ellene indított sajtóhadjáratot a Spiegel-levélre és arra a tényre építették, hogy hitelt érdemlően tudták bizonyítani az említett gyilkosság politikai indíttatását.

A Bild indítékait pedig Böll fogalmazta meg a Spiegel segítségével megjelentetett, a szenzációéhség ellenében fogant Katharina Blum elvesztett tisztessége című regényében. Ebből Volker Schlöndorff és Margarethe von Trotta rendezett nagysikerű filmet 1975-ben. A fiatal és vonzó Katharina együtt tölti az éjszakát egy körözött, vélt terroristával; az összeesküvés gyanújába keveredett nő sztorija szenzációt ígér: a legismertebb bulvárlap riportere hazugságokkal torzítva teregeti ki Katherina magánéletének minden részletét; a nő végső elkeseredésében végez az újságíróval. Újabb magyarázat egy politikai gyilkosságra: jogos felindulás és tehetetlen düh.

Fassbinder nem sokkal a Németország ősszel bemutatása után elhatárolódott a filmtől és az általa rendezett epizódtól, a többekkel közösen jegyzett alkotásért odaítélt Szövetségi Filmdíjat erkölcsi okokra hivatkozva nem vette át. Helyette leforgatta A harmadik generáció című terror-opusát: a terroristák nemzedékről nemzedékre veszítik el ideológiai motivációjukat, a harmadik generációt már nem fűti semmilyen társadalmi érzékenység, cselekedeteik indítéka maga az akció. Kétségtelen, ’77 után a maradék ideológia is kicsúszott az 1998-ig aktív RAF alól. Ezzel egy időben azonban a német társadalom is érettebbé vált, új politikai pártok, polgári kezdeményezésből kinőtt alternatív mozgalmak alakultak. 1979-ben készítette Volker Schlöndorff Günther Grass első regényéből a Bádogdob című filmet. Hőse, Oskar, hároméves korától kezdve nem hajlandó nőni, így tiltakozik a felnőttek társadalma, a konvenciók és a merevség ellen. Csakhogy lélekben mégis öregszik, így végül 21 évesen, apja halála után elhatározza: ismét nőni fog. A második világháború utáni európai társadalmak tézisfilmje ez, de különösen Németországé. Persze az, hogy valóban felnőtt-e az új európai társadalom, az a folyamatos történelmi felülvizsgálatok során derül ki (ide vonatkozó Kluge-film: Egy honleány). De ha a német újfilmet vesszük, már az is óriási eredmény, hogy a német némafilm nagyra tartott teoretikusa, Lotte H. Eisner boldogan újságolhatta Fritz Langnak: „ismét vannak nagy filmek Németországban”.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2008/11 10-14. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=9532