KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
   1999/március
KRÓNIKA
• (X) : Hontalan hon
• (X) : A Balázs Béla Stúdió története

• Bori Erzsébet: Tatabánya, Glasgow Skót-magyar
• Vasák Benedek Balázs: Tank, felhő, jegenye Erdély Miklós kívül és belül
• Erdély Miklós: Istentisztelet a valósághoz A happeningről
• Schubert Gusztáv: Filmesek a ravatalnál Halál egyenes adásban
• Tamás Amaryllis: Minden titkok értelme Beszélgetés Dettre Gáborral
• Bóna László: Élet veszélyben Túlélő-magazinok
• Forgách András: Vérontástechnikák Jackie Brown
• Pápai Zsolt: Játék az árnyakkal Stephen King, a rémkirály
• N. N.: Stephen King-adaptációk, játékfilmek, eredeti forgatókönyvek
• Bikácsy Gergely: Lassú terek, olvadó időben Manoel de Oliveira
• N. N.: Manoel de Oliveira filmjei
FESZTIVÁL
• Csejdy András: Fenékig tejfel Edinburgh
• Kúnos László: Tisztes ipar Svéd filmhónap
• Kúnos László: Hamsun Beszélgetés Jan Troell-lel
KÖNYV
• Kelecsényi László: Moziéletrajz Oxford Filmenciklopédia

• Reményi József Tamás: Látni akarták Putti Lya-repríz
KRITIKA
• Turcsányi Sándor: Őrizem a szemetet 6:3
• Muhi Klára: Bábeli szerelem Natasa
• Gyurkovics Tamás: Árukapcsolás Kalózok
LÁTTUK MÉG
• Lajos Sándor: Szerelmes Shakespeare
• Tamás Amaryllis: Gabbeh
• Turcsányi Sándor: A púpos
• Varró Attila: Nightwatch – Éjjeliőr a hullaházban
• Békés Pál: Good Will Hunting
• Stein Ernő: A nő kétszer
• Vidovszky György: Dolcsi vita
• Mátyás Péter: A csók
• Ardai Zoltán: A játék ördöge
• Köves Gábor: Ronda ügy
• Zsidai Péter: A katona
KÉPMAGNÓ
• Reményi József Tamás: Pornógólok

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Sir Richard Chaplinje

Kitaposott bakancsok

Molnár Gál Péter

Attenborough filmjében benne van mindenki, de senkire sem lehet visszaemlékezni.

Attenborough volt a gyilkos. Még nem Sir Richard, csak színész. Szadista gyilkost játszott Richard Fleischernél (Ten Rillington Place, 1971). Kopaszodó, jelentéktelen külsejű főbérlő. Lángot vet időnként a szeme. Meglehetős. Noel Coward terelte a film felé. Talán tévedett, talán a színházat akarta megszabadítani Attenboroughtól. Első filmsikere Joan Littlewood zenés politikai darabját tette tönkre (Oh, What a Lovely War, 1969) leszerződtetve a teljes angolszász színészgárdát és kihagyva a mű szellemességét. Ennél is hevesebb mozisikeré lett a Gandhi (1982). Sorba álltak érte mozipénztárak előtt. Idehaza szélsebesen lehervadt a műsorról. Dicsérné ez a magyar filmízlést, az elutasítás oka mégis, hogy a kíméletlen hosszúságú értekezletek, fényképezett szószátyárság műfajában tökéletesen kielégített bennünket A nagy hazafi, ahol a Kirov-gyilkosságot néhány órás megbeszélés előzi meg. 1985-ben ismét a színházban keresett áldozatot: vászonra merevítette a Chorus Line című musical comedyt. Miközben semmit sem tett hozzá a színházi előadáshoz, sokat elvett belőle. Itt is érzékelhettük Attenborough legjobb képességeit: a szervezést, a hitel megnyerését, és hogy minden jelentkezőt legyőzve kivívta a megfilmesítés jogát.

Legutóbb azután Chaplinre vetett szemet. Forgatókönyvet készíttetett magának Chaplin kis mértékben hiteles visszaemlékezéseiből és a rendkívül megbízható kutató, David Robinson életrajzából.

Egy londoni zsidófiú karriertörténetét mutatja a film az 1972-ben életművéért elnyert Oscar-díj átadásáig. Lehetne tisztelgés a film őskora előtt, mint René Clair Hallgatni arany (1945) című könnyedsége, vagy Peter Bogdanovich Nickelodeonja (1976), ha maradna Sir Richardnak energiája a filmre magára, miközben annyi sokféle szervezni valója akad. Tömegeket kell mozgatnia. Enyvszagú díszleteket megbeszélnie. Hatalmas színészgárdát összehozni – akiknél a pénz van, gyanakodni kezdtek a Chorus Line-t követően: olcsóbb szereposztással kellett beérnie. A film iránti szerelemből egyetlen képsor marad, és az is csak Robert Downey Jr. lángoló tekintetének jóvoltából figyelemreméltó, amikor Fred Karno komédiástruppjával a címszereplő, áthajózva az óceánon, 1913-ban, a Montana-beli Butte városkában bebukik egy vásári mutatványként adott kocsmai vetítésre, elragadja a technika, a szögletes mozdulatok és a naiv jelenetek. Színészileg meggyőző, de csak ebben különbözik a többi, megalapozott kutatásokra épülő jelenet-illusztrációktól.

Jellegzetes életrajzfilm a művészet nagyjai iránt vonzódó kispolgárok számára. Az ismert művészt erőteljes benyomás éri. A néző székében tudja, mire megy ki az élmény. Eltalálta: a művész máris feldolgozza impresszióit és emlékeit. Áhá – mondja, amikor a kis Charlie az ajtóból visszafordul egy vak virágáruslányka után, vagy amikor a londoni sárban kitaposott bakancsot talál. Olyasféle közelítés ez a művészethez, mint amikor Szergej Bondarcsukot fölháborította az ukrán nép elnyomatása, íróasztalához ült fehér ingben, a romantikus szél lobogtatta az ablakfüggönyöket, bemártotta lúdtollát a kalamárisba, és menten írta Tarasz Sevcsenko szabadságért perelő költeményét.

Attenborough filmje filológiai kutatásokon alapuló életrajzfilm. Olyan karriertörténet, mint az amerikai szórakoztatóipar hőskorának nagyjáról, Eddie Foyról Bob Hope emlékkönyvalakítása (1955), vagy Donald O’Connor tisztelgése Buster Keaton szerepében (1957). Hiányzik belőle az amerikai karriertörténetek naiv bája és találékony lendülete. Leginkább még a magyar–szovjet Kálmán Imre-megfilmesítésre emlékeztet.

Benne van a filmben mindenki, de senkire sem lehet visszaemlékezni akár kilenc órával azután, hogy az ember végignézte. Attenborough névsorolvasását a Chaplin családról, felmenőkről és utódokról, a színigazgató Fred Karno, a stúdióigazgató Mack Sennett, a tárgyalt hős valamennyi felesége, üzletfelei, úgymint idősb Fairbanks és hitvese, Mary Pickford „jelen!”-t mond, bár valójában nincsen jelen. Miként Hoover, az FBI igazgatója sem, aki pedig a film szerint ellenjátékosa volna a hősnek, ellensége, üldözője, leginkább azonban csak a filmvégi fölirat ragad emlékezetünkbe, ahol közlik, hogy az FBI 1900 oldalnyi adatot gyűjtött a megfigyelt komikusról.

Egy házi varrónőre hasonlító színésznő két Mrs. Chaplint is megtestesít. Oo na O’Neillként csináltak neki egy jelenetet, ahol a nagy korkülönbség ellenére meghitt összetartozással nézik a mester egy régi komédiáját. A Nobel-díjas lányának tetszik a film. Nevet. De annyira hamisan, hogy ha az életben is így mulatott volna, sosem veszik feleségül.

Saját csont-bőr másaként Geraldine Chaplin játssza saját nagymamáját. Ő jó. És jó színész Downey. Neki köszönhető az egyetlen mély, a figurát megértető jelenet is, amikor a kamasz Chaplin egy music hall öltözőjében izgalomba gyullad a lányok ruhakivágásaitól és födetlen testrészeitől. Downey tekintetében olthatatlan szomjúság látszik. Szép és szomorú sóvársága megsúg valamit a csillapíthatatlan nemi vágy és az alkotóerő közti összefüggésből. A fiatal Chaplin megelevenítésében igyekszik hasonlítani a klasszikus modellhez. Később inkább Rajkínra hasonlít. A vevey-i házban visszaemlékező idős férfi Kazimír Károlyra. Az Oscar-ünnepségére tolókocsin tolt félig élő pedig mintha Sir Richard Attenborough maszkjában búcsúzna a hosszúra nyúlt ismeretterjesztő előadás végén a konzervatívan plánozott, hanyagul vágott, jellegtelenül fényképezett, kétszemeszternyi filmtörténeti fontoskodástól.

Teljesen fölösleges megnézni a filmet. Hasznosabb és mulattatóbb volna helyette magyarul kiadni Robinson úr könyvét.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1993/09 30-31. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=654