|
|
|
Láttuk mégMég egy kis pánikPápai Zsolt
Az altáji-alpári vígjátékok dömpingjének korában igazán örvendetes, hogy akad néhány régi vágású szakember, aki megpróbál szemben úszni az árral, és fittyet hányva az ízlésterroristákra, kizárólag klasszicizáló stílű produkciókban gondolkozik. A két évtizede precíz hollywoodi kismesterként számon tartott Harold Ramis a kilencvenes évek első felében kelt munkáival (Idétlen időkig; Közös többszörös) bebizonyította, hogy a komédiák frontján nem csupán a gusztustalankodásnak van piaca, és szép eredmények érhetőek el a hagyományosabb vonalvezetésű művekkel is. Hogy mennyire jelentős eredmények, azt a három éve készült Csak egy kis pánik igazolta a legegyértelműbben: a pánikbetegségben szenvedő maffiózó és az őt kúráló pszichiáter közötti kapcsolatról fanyar humorú jelenetek sorában beszámoló film a gyártó cég, továbbá a rendező és színészek – köztük De Niro – pályafutásának legnagyobb anyagi sikerét jelentette.
Sajnálatos, hogy Ramis mostanra mintha kezdene kifogyni az ötletekből, legalábbis ezt jelzi, hogy remake-et készít (A bájkeverő), illetve folytatásba fog (Még egy kis pánik). Pedig az elmegyenge gengszter és a finomkodó pszichiáter újabb kalandjait terítő mese az expozícióban igen sokat ígér: a meglehetőst kimódolt konfliktus – miszerint a hatóság az orvos lakásában helyezi el a beteget – ellenére a film az első félórában nemhogy tartja a korábbi epizód színvonalát, de némiképp felül is üti azt. A parádés kezdés után azonban a Még egy kis pánikot is eléri a sorozatfilmek örök nyavalyája, az önismétlés kényszere, és a produkció innentől szimpla sitcommá satnyul. Az alkotók kifogynak a szuszból, a hároméves rákészülés a projektre csupán félórára elegendő ötletet szült – mindezzel együtt azonban nem kétséges, hogy a film még ebben a formájában is több invenciót tartalmaz, mint a kortárs fősodorbeli komédiák java.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 935 átlag: 5.64 |
 |
|
|
|
