Angyali üdvözletÉlet-balettNagy Péter
Láttam Jeles András új filmjét, az Angyali üdvözletet. Gyalázat, hogy ez a film elkészült. Gyalázat, hogy ez a film moziba kerülhet.
Aki megnézi, az is hosszú ideig meggyalázva érzi magát. Nem azért gyalázat, mert gyalázatosán rossz film.
Nem az: pusztán formai, artisztikus oldaláról nézve még érdekesnek is lenne mondható. A rendezőnek határozottan költői víziói vannak, s az operatőr ezeket a víziókat nagy formai ügyességgel, szuggesztivitással valósítja meg. Ebből keveset von le az, hogy az édenkerti képek egy Hamilton nevű félpornó fotós képeitől közvetlenül ihletettek, a többiben meg újra meg újra Fellini Satyriconjának az emlékképei bukkannak elő. Végeredményben senkitől sem lehet kívánni, hogy mindent maga találjon ki.
De meggyalázva éreztem magam mint irodalmár, mint magyar – mint ember.
Mint irodalmár és mint magyar elsősorban Madách okán. Végül is Az ember tragédiája – vitatkozhatunk rajta, míg élünk – mégiscsak a magyar irodalomnak, a nemzeti tudatnak rendkívül jelentős alkotása; már-már nem tudom, nem a legjelentősebb-e? Nem az-e, amelyből a legtöbb szivárgott át mindnyájunk köztudatába – még azokéba is, akik talán sohasem látták-olvasták a művet? S nem az-e, amely a leginkább s a legméltóbban tud bennünket képviselni a világ előtt, a gondolat és a művészet nemzetközi porondjain?
Jeles filmje ezt a művet „visszaveszi”: egyszerre tagadja és kigúnyolja úgy, hogy az anyagát felhasználja. Ugyanis számos szín, szövegrészlet felismerhetően Az ember tragédiájából került ide; de az egész felfogása annak a tagadása. Madáchon s a Tragédiáján sokat vitatkoztak már, de azt soha senki nem tagadta tudtommal, hogy szemlélete történeti és dialektikus. Az első, aki ezt tagadja, Jeles: ezekkel a színekkel és szavakkal egy antidialektikus, ahistorikus művet alkotott, mert ha idioszinkratikus vízióinak van értelme, akkor az az, hogy a történelem értelmetlen, haladás nincs, csak dekadencia, nem eszmék küzdenek, győznek, majd elbuknak (amint Madách vélte a maga naivitásában), hanem félhülyék mindenféle zagyvaságot összebeszélnek, s ezért időnként egymást meggyilkolásszák.
Ebben az „eszmei mondanivalóban” különös szerepe van egyfelől a miliő-választásnak, másfelől az utószinkronnak. Az, hogy az egészet 7–12 éves gyerekekkel játszatja, nemcsak morbid erotikát visz az édenkerti jelenetekbe, hanem magát a történelmet persziflálja s benne Madáchot; ezekből a szájakból ezek a mondatok csak önmaguk persziflázsai lehetnek. S ezt erősíti a szinkron, amely éppen a leginkább „pozitív” madáchi mondatokat teszi idézőjelbe, változtatja hideg gúnyolódássá. Ezzel az egész film át van itatva, de talán semmi se jobban, mint éppen a párizsi – a forradalmi – szín.
És ezért éreztem magam meggyalázva mint ember. Madách gyötrődve, kétségek között és szenvedve sokszor – de azt mondja, hogy élni szép, embernek lenni magasztos, s az életnek van célja. Jeles ebben az – egyáltalán nem jeles – művében azt mondja, hogy élni nem érdemes, fertelmes; hogy az ember egy degradált és undorító lény. És ehhez az „üzenethez” képest igazán elenyésző az, hogy hány madáchi színt s miért hagyott ki a saját munkájából, s hogyan és miért bánt úgy a madáchi szöveggel, ahogyan bánt.
Hiszek abban, hogy a művészi szabadságnak vannak határai. Ez a film azon túlesik, ízlésein és meggyőződésem szerint. Kár, hogy ez a szemmel láthatóan formailag tehetséges ember ilyen ember- és történelem-gyűlölő, ilyen mértékig tagad és gúnyol mindent, amit az emberiség s benne a magyarság eddig mint értéket kiverejtékezett magából. Kár – de nem megbocsátható; s még megbocsáthatatlanabb, ha ezt a kétségbeesett és kétségbeejtő, lefegyverző és életundort sugalló víziót rábocsátják a gyanútlan mozinézőkre.
Kijőve a vetítőből, én meggyalázva éreztem magam.
Nem szeretném, ha sokan érezhetnék ugyanezt.
1984. július 19.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1748 átlag: 5.58 |
 |
|
