KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
   2010/augusztus
CANNES
• Schubert Gusztáv: Kóbor lelkek Cannes
• Nánay Bence: Az utolsó szürrealista Weerasethakul stílusa
• Nánay Bence: Az utolsó szürrealista Weerasethakul stílusa
MAGYAR MŰHELY
• Muhi Klára: Tisztább ambíciókkal Beszélgetés Kőrösi Zoltánnal
HOPPER
• Nevelős Zoltán: Nincs esélyed Dennis Hopper, a filmrendező
• Kubiszyn Viktor: Az őrület csúcsain Dennis Hopper, a színész
KÖNYV
• Bikácsy Gergely: Halálkamaszok Pier Paolo Pasolini: Utcakölykök
VAD KÖLYKÖK
• Orosdy Dániel: Pokolfattyak Vad kölykök a mozivásznon
• Alföldi Nóra: A lányok nem sírnak
ISKOLAFILM
• Sepsi László: A katedra árnyéka Tanárok filmen
• Barkóczi Janka: Tanult reménytelenség Magyar iskolafilmek
AKCIÓMOZI
• Géczi Zoltán: Tekerd vissza, haver! A ’80-as évek akcióhősei
TELEVÍZÓ
• Baski Sándor: Élményközvetítés Kommentátorok a focivébén
HATÁRSÁV
• Palotai János: Filmfestmények Kovásznai-kiállítás
KRITIKA
• Gyenge Zsolt: A ragaszkodás kórképe Patrice Chéreau: A hajsza
KÖNYV
• Varga Zoltán: A Hitchcock-vászon titkai Hitchcock – Kritikai olvasatok
FILM / REGÉNY
• Varró Attila: Rossz vér Thomas Cobb: Crazy Heart
• Pápai Zsolt: Delirált remény Scott Cooper: Őrült szív
MOZI
• Pápai Zsolt: Hét perc a Mennyországban
• Varró Attila: Mr. Nobody
• Kolozsi László: Élek és szeretek
KRITIKA
• Szabó Noémi: Alkonyat 3: Napfogyatkozás
MOZI
• Vajda Judit: Kéjjel-nappal
• Forgács Nóra Kinga: Szívrablók
• Vörös Adél: Nagyfiúk
• Zalán Márk: Levelek Júliának
• Sepsi László: A Szupercsapat
• Roboz Gábor: Az utolsó léghajlító
KRITIKA
• Baski Sándor: A kilencedik légió
MOZI
• Barkóczi Janka: Bűn és büntetlenség
DVD
• Pápai Zsolt: Halálos tézis
• Sepsi László: Marsbéli krónikák I–III.
• Alföldi Nóra: Két kopper
• Varró Attila: Gyilkosok szentélye

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Iskolafilm

Magyar iskolafilmek

Tanult reménytelenség

Barkóczi Janka

Bár az iskola- és nevelődésfilmek a magyar film hagyományos alfaját képezik, a rendszerváltás óta ezen a téren óvatos visszafogottság tapasztalható.

 

A magyar oktatásügy katasztrofális állapota egyike a közbeszéd lappangó témáinak. Bár a probléma a széles körű érintettség nyomán időről időre felszínre kerül, a kampányszerű nekibuzdulás többnyire csak a félmegoldások, a végig nem vitt ötletek és az eleve torzszülött intézmények számát növeli. A monumentális átszervezések romjain rendszerint évszaknak és pártállásnak megfelelően virágoznak a különböző szlogenek. Bár a bemeneti oldalon minőségbiztosítást, műveltségi területeket, pedagógiai programot, alaptantervet és még ki tudja hány jól csengő európai gondolatot találunk, az eredmény valamilyen rejtélyes okból kifolyólag csak egyre növekvő káosz és bizonytalanság. Míg a döntéshozók egyre magasztosabb eszmék lázában égnek, az elszenvedő diákok és tanárok érvei elsikkadnak a szónoklatok között. A kérdés természetesen rettenetesen komplex, és politikus, szakértő, művész legyen a talpán, aki úgy tud érvényes állítást tenni vele kapcsolatban, hogy közben saját magával nem bonyolódik ellentmondásba. Mert egyszerre van szükség gazdasági racionalizálásra és több erőforrásra, mert a tanárképzés színvonala zuhan és a gyerekek is egyre nehezebben kezelhetőek, mert jó lenne rugalmasabban oktatni, de közben a klasszikus ismeretanyagot sem kéne elfelejteni, mert az érdeklődés hiánya a konfliktuskerülés és túlélés legjobb módja a felek részéről, mert csökken a pedagógusok társadalmi presztízse, de hát kié nem? Az elvileg objektív és szakszerű módon irányítható rendszer úgy belebonyolódott saját érdekeinek és vállalásainak szövevényébe, hogy a sértetlen szabadulás ezen a ponton szinte reménytelen. A következetes következetlenség leginkább a rendszerváltás óta iskolapadba került fiatalok tömegén csattan, akik aztán kapkodhatják a fejüket, hogy éppen melyik elváráshoz igazodjanak. Ez az a nagy és lassan beérő jólelkű generáció, amelynek leginkább a látszólagos simulékonyság és érdektelenség vált védjegyévé. Ők azok, akiken állandóan számon kérik, hogy miért nem akarnak felnőni és miért nincsenek komoly céljaik az életben, noha kiskoruktól fogva egy olyan országban szocializálódtak, amely maga is az orientáció tökéletes hiányával küzd.



Bizalmi válság


Noha az iskola- és nevelődésfilmek a magyar filmművészet hagyományos alfaját képezik, a rendszerváltás óta ezen a téren óvatos visszafogottság tapasztalható. Igaz, hogy kevesebb a mankóként szolgáló irodalmi alapanyag, nincs súlyos Iskola a határon, újabb Tanár úr kérem, és a Pál utcai fiúk morális örökzöldje is elhasználódott kissé, de sajnos velük együtt minden jel szerint a saját jogon szerzett élmények is a tudat mélyére kerültek. Az érzékenyebb szerzők persze kerülgetik a forró kását, és számos dokumentumfilm tesz kemény állításokat, a probléma jelentőségével arányos feldolgozása egyelőre várat magára. Még szembetűnőbb ez a jelenség, ha figyelembe vesszük, hogy amit a német Dennis Gansel a Hullám (2008) című filmben a náci mintára szerveződő fiatalok csoportjáról vizionál, az nálunk éppen valósággá válik, ha nem feledjük, hogy 2009 novemberében a pécsi egyetemi lövöldözéssel sikerült bekerülni az iskolai mészárlások egyetemes történetébe, és ha tudjuk, hogy Magyarországon mostanában évente legalább 30 befejezett öngyilkosság esik a hét és húsz éves korosztály körében.

A filmes tematizáció egyértelmű törését furcsa módon itt sem a rendszerváltás, hanem az ezredforduló hozta meg. A boldog ’90-es évek mintha még szerves folytatása lenne a céltudatos ’80-as évtizednek. A kezdetektől 2001-ig az iskolafilmek határozottak és szilárd erkölcsi értékrendet közvetítenek. Olykor bátran kritizálnak (főleg a rendszert és nem az iskolai rendet), és maguk is vállaltan nevelő jellegűek. Gazdag Gyula Sípoló macskakője (1971) egy szocialista építőtábor, Rózsa János Pókfocija egy szakközépiskola keretei között modellálja az egész társadalom játékszabályait, Almási Tamás Ballagásának (1980) hősei pedig érettségi előtt álló, határozott elképzelésekkel rendelkező és elképzeléseikért lázadó fiatalok. A ’70-es évek legendás Nevelésügyi sorozatának alkotói nemcsak az oktatási szervezet hibáit tárják fel, de egyúttal kiemelik a pozitívumokat, és visszafogott programot fogalmaznak meg. 2000 után azonban mintha szem elől tévesztettük volna a célt, és csak a klasszikus követelmények leértékelődése nyomán keletkező morális zűrzavar képe sejlik fel itt-ott. A pedagógus figurája hirtelen elveszti „a fontos felnőtt” státuszát és az iskola sem a feltétlen értékek közvetítője már. Bár nevelődésfilmek valami kurta-furcsa, lezáratlan formában továbbra is készülnek (Macerás ügyek, Rózsaszín sajt, Tesó, Tibor vagyok, de hódítani akarok), az iskola mint érvényes helyszín gyakorlatilag nem funkcionál többé. A különbség igazán markánsan az amúgy is sémákban gondolkodó zsánerfilmekben jelenik meg. Tipikusan leleplező példa a közelmúltból az amerikai high school comedy mintájára forgatott Álom.net. A csajos popcornmozinak szánt darab elképzelhetetlen mennyiségű sebből vérzik, az elitgimnáziumi közeg ábrázolása azonban sok szempontból árulkodó. A könnyed történet szuverenitását itt nyilvánvalóan csak úgy lehetett fenntartani, ha a folyosók, tantermek, parkolók látványa köszönő viszonyt sem ápol a magyar valósággal. A bájos csírlíderek egymásra találását feldolgozó történetben a tanár olyan, mint valami bohókás, furcsa állatka, aki legfeljebb szeretetreméltóan állhat a pálya szélén. Hol van már Koltai Róbert Ámbár tanár ura, aki kopottas falak között, lecsúszó egzisztenciaként is meg tudta őrizni a romantikus vígjáték kereteit és saját méltóságát? Azonos a műfaj, a két film között mégis egy szerencsétlen évtized, két író (Vámos Miklós és Steiner Kristóf) és az igen eltérő generációs tapasztalat a különbség.

Bár már a szépreményű ’90-es évek bizakodó légkörében is zord volt a harc, de ekkor még úgy látszott, van értelme. A tanár magától értetődő példakép, az iskola kedélyes munka- és egyéb közösség lehetett. A 2006-ban bemutatott Sztornó ezen körülmények szisztematikus leépülését ábrázolja. A sarokba szorított, szorongó értelmiségi itt már nemhogy egy egész osztály, de saját élete irányítására is képtelen. Az el nem ismert, jellemgyenge történelemtanár (Lovasi András) kényszerpályára kerül, amelynek hátterében egy működő tanintézmény inkompetens aurája dereng. A Sztornó pedagógusképe egyébként szorosan kapcsolódik az iskola- és nevelődésfilmek hangvételét alapvetően meghatározó két nagy fogalom egyikéhez. Ez a két fogalom pedig nem más, mint a kriminalizáció és a nosztalgia, amelyek között az egyes szerzők ízlés szerint döntenek.



Eredendő bűnök


A Sztornó középkorú hőse, aki az adóhatóság elől menekül, útközben igény szerint lop, csal és hazudik. Ez azonban korántsem olyan megrázó, mint az olyan gyerekekről szóló egyre szaporodó történetek, akik öntudatlanul és szükségszerűen maguk lépnek a bűn útjára. Pálfi György hármas filmjének óvodások között játszódó dokumentumdarabjában (Nem leszek a barátod) egy négyévesforma kislány ihletetten énekli az ijesztően aktuális Halász Judit dalt: „Mert arról szólt a dal, hogy eljön az idő, / amikor majd minden rossz gyerek nagyra nő. / S ha nem tanulja meg, hol van a határ, / romba dönt majd mindent, ami körülötte áll”. Erre rímel például Faur Anna Lányok (2007) című bátor, de kissé nyersen maradt filmje, amely annak a hírhedt taxis-gyilkosságnak a sztoriját dolgozza fel, mikor két csellengő tinilány látszólag érthetetlen okokból halálra rugdosott egy sofőrt. A súlyos téma iránti legmélyebb elköteleződést mégis egyértelműen Sopsits Árpád alkotásai mutatják. A tavaly mozikba került A hetedik kör (szintén valós anyagból építkezve) az egymást és önmagukat l'art pour l'art gyilkolászó kamaszok siralmas világába kalauzol. A játékszabályok hasonló kegyetlenségéről árulkodik a több szempontból is tanulságos dokumentumfilm, a Koreszmék és táborok (Muhi KláraVarga Ágota, 2007). Mikor a nyári táborban kegyetlen átverés-show-t szervező ifivezető az etap végén derűsen megállapítja, hogy szívesen kínozná még áldozatait, az eseményeket utólag kommentáló fiatalok egyöntetűen arra a megállapításra jutnak, hogy ezért viszont minden teketória nélkül felakasztanák őt. Bár a gyermekjátékok keménységét illetően A legyek ura óta kevés illúziónk lehet, a magyar tinédzserek buksijában tomboló elkeseredés így is figyelemre méltó. A Nyócker (Gauder Áron, 2004) diákjai szűkében vannak a csilivili taneszközöknek, viszont (ha mást nem is) a közeg által megkövetelt túlélési stratégiákat maradéktalanul elsajátították. Bűnben fogantak, bűnben nevelkedtek, így nem is lehet nagyon rajtuk számon kérni mást. Sopsits Árpád a Torzókban olyan kisfiút mutat be, aki a számkivetettségen kívül soha nem tapasztalt egyebet, és élete első közösségét meglelve ragaszkodásában maga válik véletlen és menthetetlen gyilkossá. Noha a Torzók történetét 1960-ba helyezi, a felnőtt világ utalásaitól eltekintve ma talán még érvényesebb, mint akkor.


*


A kriminalizáció és áldozatképzés ezekben a filmekben a valahová tartozni akarás és a kompetencia utáni heves vágy keserű következménye. A gyerekek, akik körül minden értelmes közösség (család, iskola, stb.) széthullik vagy eleve meg sem alakul, reménytelenül csúsznak bele a szomorú és menthetetlen szerepekbe. Azok az alkotók, akik szívesen emlékeznek arra a korra, amikor még élt valamiféle generációs kohézió, dédelgetett emlékeikből, nem kevés nosztalgiával rakják össze kamaszfilmjeiket. A Kis utazás (Buzás Mihály, 2000) a legvidámabb barakkba kalauzol, az Előre! (Erdélyi Dániel, 2002) kevésbé felszabadultan, de mégis az úttörőmundér és összetartozás élményét örökíti meg. A téma feldolgozásában (is) korszakhatárt jelentő Moszkva tér tagadhatatlan nosztalgiája egy letűnt világ ártatlan cselei és a pillanatnyi felszabadulás élménye mellett felvillantja a kötődések felbomlásának következményeit.

Az aktuális tizen-huszonéves generációnak, amelynek már éppen nincs mire visszarévedni, a jelen pillanatban mégis inkább a tanácstalanságot és veszélyeket ábrázoló, komorabb filmek jelentenek perspektívát. Bár hirtelen eljött az eu-forikus Erasmus-korszak, az erős elvágyódás rendszerváltáson innen és túl is frusztráló maradt, és erre szinte minden kortárs darabban történik utalás. Mivel a helyzet rendezésére a fennálló viszonyok között nincs megnyugtató megoldás, megszoknak vagy megszöknek, és ebben a tekintetben sajnos keveset változott a világ.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2010/08 40-41. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=10244