KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
   2011/december
TINTIN
• Bayer Antal: Ideáll egy belga Tintin képregények
HATÁRSÁV
• Horeczky Krisztina: Apa, Fiú, Szentlélek Mundruczó színháza
NEKROLÓG
• Orosdy Dániel: Andrew Laszlo 1926–2011
HERSKÓ
• Muhi Klára: Prospero odavan Herskó János
• Mitrovits Miklós: „Nem akartam rossz kompromisszumot kötni” Beszélgetés Herskó Janossal
MADÁCH/JANKOVICS
• Hirsch Tibor: Emberrajz Az ember tragédiája
• Schubert Gusztáv: Ádám a vérzivatarban Madách és Jankovics
DR. GONZO
• Géczi Zoltán: Hunter kontra Hollywood Hunter S. Thompson-adaptációk
• Varró Attila: A kis Gatsby Rumnapló
TARSEM SINGH
• Baski Sándor: Barokkos képzelet Tarsem Singh
• Megyeri Dániel: A nyúlon túl Tarsem Singh videóklipjei
TINTIN
• Hlavaty Tamás: Az igazi ifjú Indiana Jones Tintin kalandjai
FILMEMLÉKEZET
• Zalán Vince: Minden rossz és minden jó Evald Schorm 1. rész
• Takács Ferenc: Az ördög cimborája Gabriel Pascal
ÖKOFILMEK
• Gerdelics Miklós: Digitális Gaia Ökológiai videójátékok
• Barotányi Zoltán: A világ nélkülünk Élet az ember után
MOZIPEST
• Palotai János: Várostérkép Új Budapest kortárs filmen
TELEVÍZÓ
• Baski Sándor: Kibervitézek Hacktion
FESZTIVÁL
• Babiczky László: A tudás-alapú mozi Szolnok
KÖNYV
• Gelencsér Gábor: Lépésirány Paul Schrader: A transzcendentális stílus a filmben
FILM / REGÉNY
• Vajda Judit: Férfibú Mordecai Richler: Így látta Barney
• Vajda Judit: Férfibú Mordecai Richler: Így látta Barney
• Roboz Gábor: A fősodor verziója Richard J. Lewis: Barney és a nők
KRITIKA
• Pintér Judit: Vatikáni vakáció Van pápánk!
MOZI
• Margitházi Beja: Elena
• Roboz Gábor: Szent György megöli a sárkányt
• Kolozsi László: Almanya, a török paradicsom
• Forgács Nóra Kinga: Az én Amerikám
• Sepsi László: Lopott idő
• Nevelős Zoltán: Válogatott gyilkosok
• Lovas Anna: Csizmás, a kandúr
• Fekete Tamás: Karácsony Artúr
DVD
• Sepsi László: Idegen arcok
DROGFILMEK
• Czirják Pál: Szerelmi álmok (Liszt)
DVD
• Nagy V. Gergő: Hétpróbás gazemberek
• Tosoki Gyula: Nem írnek való vidék
• Pápai Zsolt: Morituri
• Varga Zoltán: Torrente 4. – Halálos válság
• Bata Norbert: Batman: A kezdet kezdete
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: Papírmozi

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Dr. Gonzo

Hunter S. Thompson-adaptációk

Hunter kontra Hollywood

Géczi Zoltán

Az amerikai álmot megzavaró, egocentrikus, szabadszájú gonzo-újságíró nagyon nem illett a hollywoodi szabványba, néhány elszánt filmes azonban a mozikba is átplántálta HST kritikai attitűdjét.

A Hunter S. Thompson műveiből készült mozik furcsa csillagzat alatt született, elátkozott körülmények között forgatott filmek. Dr. Gonzo Amerikai Álma beteljesületlen maradt, a jelenkor Amerikája pedig korántsem kínál kedvező közeget a vad ideák számára.

„Nixon!” – kommandírozza Hunter (Bill Murray) Bronco nevű dán dogját, mire a fenevad felmordul, ráront az amerikai elnök arcmását viselő bábura, és egy kiéhezett cápa elszántságával marcangolja a tökét. Az intoxikált írózseni atyai mosollyal szemléli hű ölebét: nem vesződött hiába, a tréning eredményes volt.

Nehéz emberek klubja

A 20. századi amerikai irodalom óriásai nehéz természetű emberek voltak, nem is bánt velük kegyesen Hollywood. Charles Bukowski két forgatókönyvet írhatott megrendelésre (Törzsvendég, 1987, The Killers, 1984), egyetlen regényadaptációja halála után 11 évvel készült el (Tótumfaktum, 2005); William S. Burroughs műveiből sem forgattak többet, mint egyetlen egészestés feldolgozást (Meztelen ebéd, 1991), de a felső tízezer köreiben sokáig népszerű, majd kitagadott „pöttöm veszedelem”, Truman Capote remekei is – eltekintve az eredeti forgatókönyvektől – nehezen találtak utat maguknak (Hidegvérrel, 1967, Hello, Stranger, 1992, Más hangok, más szobák, 1995). A háború utáni amerikai irodalom gigászai nem voltak Hollywood-konformak, tudatosan szembementek a tömegkultúrával, és esélyeiken az sem javított, hogy túl veszedelmes társaságnak bizonyultak a producerek számára egy hétköznapi ivászathoz. Hunter Stockton Thompsont sem kényeztette el az álomgyár, a mellőzés okai azonban könnyen beláthatók: elég valószínűtlen, hogy pont egy híresen kezelhetetlen és egocentrikus, 24/7 üzemmódban különböző tudatmódosító szerek hatása alatt álló, a határidő jelentőségét hangsúlyozó üzenetekre a faxgép revolver általi megsemmisítésével válaszoló szerzőre lett volna szükségük a nagy stúdióknak.

Hunter egyedülálló technikával és sajátos célkitűzésekkel művelte a szépirodalmat. A 37 évig kiadatlanul heverő Rumnaplótól eltekintve nem írt hagyományos cselekménnyel rendelkező fikciót; lényénél fogva impresszionista volt, aki a maga csalhatatlan következetlenségével mixelte össze az alkohol és drogok optimális kombinációját, amely segített számára a megfelelő szűrőn át látni az eseményeket, elkülöníteni a fontos dolgokat a kevésbé fontosaktól. Magnóra diktált, szalagok alapján dolgozott, saját metódusához igazodva szerkesztett; az eseményeket, a szituációkat és azok szereplőit magas fordulatszámra felpörgetett szubjektivitással kezelte, s a klasszikus riporteriskola szabályaival szembemenve nem csupán megfigyelte, de lelkesen generálta is az eseményeket. Kicsire nem adott, a nagystílű drámákat, még inkább: a katasztrófákat kedvelte, s mindig az epicentrumban foglalt helyet, ahol az akció lényege zajlott. Leírásai „rettentően pontosak és semennyire sem tárgyilagosak”, így a tények és fikció bizarr keverékéből összeálló montázsainak legfeljebb annyi köze van a forgatókönyv műfajához, mint egy remekbeszabott Tom Waits-balladának.

Félelem…

Az Ahol a bölény dübörög (Where the Buffalo RoamArt Linson, 1980) az első, s máig legkiválóbb Hunter-adaptáció. A forgatókönyv alapját Oscar Acostának a Rolling Stone magazinban megjelentetett gyászjelentése adta (The Banshee Screams for Buffalo Meat: Fear and Loathing in the Graveyard of the Weird, 1977), amelyet John Kaye a Strange Rumblings in Aztlan című tudósítással (Rolling Stone, 1971), illetve egyéb írások idevágó részleteinek átemelésével gyarapított forgatókönyvvé. Hunter a szerződés értelmében nem rendelkezett kreatív produceri kredittel, nem szólhatott bele érdemben a munkálatokba; s miután ezt nem csekély tusakodás árán sikerült az értésére adni, csak akkor jelent meg a forgatáson, ha a kellékesek ládái biztosították számára a kívánatos hardvert egy ízes kis lövöldözéshez, esetleg kilátása nyílt egy izmos üvöltözésre a stáb tetszőleges tagjával. Zsigerből utálta John Kaye forgatókönyvét, holott az író az egyetlen működőképes protokollt követve készítette el a szkriptet: változatlan formában tartotta meg a párbeszédek és a narrációk legjavát, az egymásba forduló, bizarr víziókat pedig igyekezett átlátható dramaturgiai kontextusba helyezett szituációk ok-okozati láncolatává összefűzni. Hunter hiányolta a gonzo-zsurnalizmus zabolázatlan szellemét a forgatókönyvből, ellenben Bill Murray játéka imponált számára. Terhes feladat egy élő személy megformálása, kiváltképpen, ha jelleme és viselkedése oly sajátos, a Saturday Night Live sztárja azonban hitelesen rekonstruálta az írót: pont annyira fókuszált, mint amennyire szétesett, a legőrültebb kirohanásaiban is jelen van a metszően éles intellektus, az újságírás doktorának soha el nem pilledő kritikai attitűdje. Az Ahol a bölény dübörög 96 percében Dr. Hunter és tántoríthatatlan jogtanácsosa, Karl Lazlo (Peter Boyle) képesek megteremteni és fenntartani a konstans fenyegetettség atmoszféráját: hőseink folyamatosan pengeélen táncolnak, bárhonnan kidobhatják és bármikor letartóztathatják őket, akármelyik jelenetben beüthet egy pokolian rossz trip, kitörhet egy újabb háború.

Az Ahol a bölény dübörög forgatókönyve az aktív dokumentarista szerepét osztja Hunterre, valódi főszereplője Oscar Acosta alteregója. HST egykori ügyvédje és többrendbeli tettestársa számtalan magasfeszültségű éjszakai túlélőgyakorlat után, 1974-ben tűnt el Mexikóban, de kiismerhetetlenül bizarr temperamentumánál fogva elsőrangú irodalmi alapanyagot szolgáltatott a következő évtizedekre, így Karl Lazlo, majd Dr. Gonzo (Félelem és reszketés Las Vegasban) néven vonulhatott be az amerikai filmtörténelembe. Hunter így összegezte barátja érdemeit a fent hivatkozott nekrológban: „Egyike volt Isten különleges prototípusainak. Rettenetes erejű mutáns, akit sosem akart tömeggyártásra bocsátani. Túl rémisztő ahhoz, hogy éljen, és túl ritka, hogy meghaljon.”

…és reszketés

Hunter leghíresebb könyve, a Félelem és reszketés Las Vegasban (Fear and Loathing in Las VegasTerry Gilliam, 1998) már az 1970-es években is temérdek – és utóbb meddőnek bizonyult – elfoglaltságot adott a filmeseknek. Sokan és sokféleképpen vágtak neki a mozgóképes adaptációnak, a főszerepeket Jack Nicholson és Marlon Brando, John Belushi és Dan Aykroyd, John Malkovich és John Cusack egyaránt vállalni óhajtotta, a potenciális rendezők hosszú listájára pedig Martin Scorsese és Oliver Stone is besoroltak. Ralph Bakshi animációs filmet akart készíteni a könyvből, ötletét Laila Nabulsi, a film producere tolmácsolta Hunter felé, a következő telefonbeszélgetést indikálva. „Na, szóval volna ez a kibaszott kis problémánk az istenverte stupid rajzfilmötletre vonatkozóan. És ha azt gondolod, hogy te vagy ennek a filmnek a főnöke, akkor rögvest akad egy komoly gondunk is. Ha háborút akarsz, bébi, akkor itten is vagyunk. Kibaszott randa egy háború lesz.”

A Ralph Steadman eredeti illusztrációihoz igazított animációs film tervét semmissé tették, az élőszereplős feldolgozás mellett született döntés, de Hunter 150 mérföld/órával száguldó haragja elől senki sem térhetett ki. Lépten-nyomon összebalhézott a Rhino Films producereivel, leghevesebben a forgatókönyvet (a finanszírozók szerették volna jelen időbe átemelni a cselekményt, eme kívánalmuk érthetően kiverte a biztosítékot Bagolyfarm teljhatalmú uránál) és a rendező személyét vitatta. Hunter addig kötötte az ebet a karóhoz, mígnem az Alex Cox helyére érkező Terry Gilliamnek tíz nap alatt teljesen újra kellett írnia a szkriptet. Gilliam ennek megfelelően igényt formált a megérdemelt kreditre, az Amerikai Forgatókönyvírók Szakszervezete (WGA) azonban közbelépett; az intervenció arra késztette a Monty Python egykori tagját, hogy a Broadway közepén gyújtsa fel tagsági igazolványát.

Terry Gilliam a sírból hozta vissza az ekkor már két évtizede hánykolódó projektet, és sikerült olyan mozit leforgatnia, ami instant kultuszdarabbá vált, és tizenév múltán is öt kontinensen idézik a rajongók. Tiszteletben tartotta az irodalmi művet: Hunter lényeglátó, egyedülállóan hatásos monológjaihoz archív felvételekből készített montázsokat, ritkábban retrospektív jeleneteket forgatott, így a legfontosabb közlések sértetlenül átvészelték az adaptálást. Ugyanakkor a nyomasztó kábítószeres paranoia helyett az ebből eredő helyzet- és karakterkomikumra fókuszált, a legsúlyosabb lidércnyomásokat is képes volt szürreális bohózatként ábrázolni, amiben felbecsülhetetlen segítségére volt Nicola Pecorini. Az operatőr hosszadalmasan kereste a különböző drogok hatását leképező vizuális megjelenítés módozatait, önálló szabálykönyvben összegezve az eredményt; bátran használta a nagy teljesítményű lámpákat, a szubjektív kamerát, az extrém lencséket és szűrőket. Neki köszönhetően a Félelem és reszketés… egy neonfényben fürdő, cukorkaszínű, szürreális cirkuszi látványosság, amelyben Hunter a porondmester, ügyvédje pedig a kövér bohóc szerepét játssza.

Johnny Depp figurája (a forgatás előtt alaposan összebarátkozott az íróval, kölcsönös volt a respekt, arany cimborának fogadták egymást) referenciává vált, a nagyközönség szemében ő testesíti meg HST-t. Holott Murray alakításához képest a Félelem és reszketés… főszereplője sokkal affektáltabb, femininebb, szélesebb gesztusokkal operáló karakter; nem közveszélyes felforgató, a szart a lehető legrosszabb helyen és időben megkavarni kívánó újságíró, hanem komikusan bukdácsoló, bohókásan beállt figura.

„Kedves Holly,

oké, te semmirekellő kurva, kezdek belefáradni ebbe a vízfejű faszakodásba, amit a Rumnaplóval csinálsz.” Imígyen indított HST 2001. február 16-án kelt üzenete, melyben a The Shooting Galery produkciós cég munkatársát, Holly Sorensont (developement executive) szólította meg a tőle elvárható nyájas hangnemben. „Begyűjtöttem Deppet, Benicio Del Torót, Brad Pittet, Nick Nolte-t és egy Michael Thomas nevű remek angol forgatókönyvírót… […] Ha nem tesztek valamit SÜRGŐSEN, akkor tönkre fogtok vágni egy nagyszerű ötletet. Jelenleg abban a hangulatban leledzek, hogy örömmel levágnám azt a kurva kezeteket.” A faxon továbbított levél kritikai szándéka már az erős felütésből is nyilvánvaló: a könyv szerzője megcsömörlött az akkor két éve tartó vacakolástól, ami a filmadaptáció ügyének természetes folyását akadályozta. Hunter remek színészeket állított az ügy mellé, Benicio Del Toro vállalta a direktori feladatot is, de a bemutatóra további tíz évet kellett várni. Végül Bruce Robinson rendezte meg saját forgatókönyvéből a „Tintás Firkász, Pióca és Patkány” újságíró történetét, aki kalandvágyától vezettetve megy Puerto Ricóba, hogy elszegődjön a San Juan Star nevű, az elkerülhetetlen csőd állapotában vergődő laphoz.

Hunter 1961-ben, mindössze 22 évesen írta a Rumnaplót, de a kézirat csak 1998-ban került nyomdagép alá. Paul Kemp története pre-gonzo sztori, amiben már megmutatkoznak a Félelem és Reszketés… stílusjegyei, miközben elbeszélés-technikája forgatókönyv-kompatibilis, de a filmet látván önkéntelenül is az az ember érzése, hogy nem feltétlen használt a mozinak az évtizedes huzavona, és a rendezőválasztás sem volt éppen optimális. Bruce Robinson közel húsz éve nem állt kamera mögött (utolsó filmje, az 1992-es Jennifer 8 sem volt különösebben érdekfeszítő darab), ellenben Depp tántoríthatatlanul ragaszkodott hozzá (már a Félelem és reszketést… is rá akarta bízni), és a főszerepen túl Infinitum Nihil nevű produkciós cégével is beszállt a finanszírozásba.

A Rumnapló részletekben tartalmazza az életmű meghatározó elemeit: a nyitójelenetben Paul Kemp az idegen hotelszobák örök túszaként, részeg zavarodottsággal riad fel, s rögvest szembe kell néznie a jobb esetben tökéletesen értetlen, máskor nyíltan ellenséges szállodaszemélyzet képviselőjének provokációjával, aki kellemetlen ügyekben kéri számon őt. A San Juan Star szerkesztősége bármelyik pillanatban kitörésre kész bolondokháza, olcsó rumtól és rossz hírektől megrészegült, megbízhatatlan figurák („csavargó firkászok, akik esetenként inkább csavargók, másszor inkább firkászok”) népesítik be, leképezvén a szerző ambivalens viszonyát választott szakmájával. Ugyanakkor a film cselekményében gyér, kifejezőképességében pedig gyenge; a klasszikus iskolát követő, elegáns kameramunka nem tudja visszaadni a tömény szesz és a kiszámíthatatlan erőszak által hevített karibi éjszakák őrületét, a főszereplő lázas ámokfutását.

A beteljesületlen Amerikai Álom

„Az 1960-as években találkozgattunk egy ideig Hunterrel, mielőtt megírta rólunk azt a könyvet, akkoriban éppen azon volt, hogy minden idők egyik legnagyobb amerikai írójává váljon. Mindez nem azt jelenti, hogy nem tartom őt köcsögnek, de attól még nagy író” – merengett a múlton Sonny Barger, a Hell’s Angels megkérdőjelezhetetlen parancsnoka Alex Gibney kiváló dokumentumfilmjében (Gonzo: The Life and Work of Dr. Hunter S. Thompson, 2008). Hunter ezideig megfilmesítetlen munkái között számos birtokolja azt a drámai potenciált, ami méltó egy elsőrangú rendező figyelmére, a The Curse of Lono és a Fear and Loathing: on the Campaign Trail ’72 mellett legfőképpen a Hell’s Angels: Vad rege az angyalokról rendelkezik kecsegtető lehetőségekkel. Ugyanakkor a hivatkozott riportregény túlzottan is felkavaró, politikailag inkorrekt, féktelen brutalitásban tobzódó a kor hollywoodi stúdióprotokolljához mérten, és őszintén szólva erősen megkérdőjelezhető, hogy az Amerikai Évszázad elmúltával egyáltalán érdemes-e filmre vinni egy ilyen művet. Maga Hunter sem tartotta sokra az 1990-es éveket, az új évezred lankadt szelleme pedig megvetéssel vegyülő undorral töltötte el; talán az lett volna az eszményi, ha Russ Meyer (Gyorsabban cicamica, ölj, ölj!, 1965), Richard C. Sarafian (Száguldás a semmibe, 1971) vagy Meir Zarchi (Köpök a sírotokra, 1978) készít – még az 1970-es években – az exploitationök modorában fogant Hell’s Angels-adaptációt. 2011-ben mindez csupán intellektuális játszadozás, esztétikai kaland, s miként azt Hunter is megírta: „Nem az a vagányság, hogy miként fognak működni ezek a leírt szavak 10 vagy 100 év múlva. Megírni és megélni, az volt a nagy vagányság”.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2011/12 14-16. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=10742