KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
   2014/február
MAÁR GYULA
• Harmat György: Kizökkentek az időből Maár Gyula első alkotói korszakáról
• Báron György: Töltőtolltól kameráig A fiatal Maár kritikái
MAGYAR MŰHELY
• Gervai András: Hét szűk esztendő Magyar filmesek és a hatalom (1947-1953)
• Mészáros Márton: „Csatázom tovább!” Beszélgetés Rófusz Ferenccel
• Huber Zoltán: „Leszálltam a magas lóról” Beszélgetés Antal Nimróddal
NAGYMENŐK ÉS LÚZEREK
• Baski Sándor: Az élet császárai Amerikai rémálom
• Huber Zoltán: A látszat hatalma Jordan Belfort: A Wall Street farkasa
• Pápai Zsolt: Szex, drogok és bázispontok Martin Scorsese: A Wall Street farkasa
• Varró Attila: A túlélés művészete David O. Russell: Amerikai botrány
• Szabó Ádám: A vágóhíd felé Kortárs gengszterfilm: az elveszett férfiasság
• Benke Attila: Zongoralecke vesztes gengsztereknek James Toback: Ujjak
VERHOEVEN
• Csiger Ádám: Hús + vér Paul Verhoeven – 1. rész
• Csala Borbála: Provokatőrből próféta Verhoeven Hollandiája
BALKÁN EXPRESSZ
• Forgács Iván: A periféria reménytelensége Albán filmek
FESZTIVÁL
• Mátyás Győző: A szabadság fényében Stockholm
• Orosz Anna Ida: A valóságon túl Anilogue
TELEVÍZÓ
• Kolozsi László: A pilóta fia Hőskeresők
• Kovács Kata: Kockázat nélkül A legyőzhetetlenek
• Roboz Gábor: Technofília Fekete tükör
KRITIKA
• Varga Balázs: Egy meg egy nem megy A nimfomániás
• Zsubori Anna: Apám, Disney Banks úr megmentése
• Árva Márton: Az orvos ártó keze A német doktor
MOZI
• Baski Sándor: Mielőtt meghaltam
• Vajda Judit: Augusztus Oklahomában
• Huber Zoltán: A könyvtolvaj
• Kovács Kata: Kertvárosi bordély
• Forgács Nóra Kinga: Walter Mitty titkos élete
• Margitházi Beja: Apáim története
• Kovács Marcell: A túlélő
• Géczi Zoltán: A háború angyalai
• Andorka György: Jack Ryan: Árnyékügynök
• Sepsi László: Bűbáj és kéjelgés
• Tüske Zsuzsanna: A nő
• Varró Attila: Eltűnő hullámok
DVD
• Győrffy Iván: Noé bárkái
• Czirják Pál: Stanley Kubrick korai filmjei
• Pápai Zsolt: Öngyilkos bevetés
• Soós Tamás Dénes: Női fény
• Pápai Zsolt: Az Európa-rejtély
• Ardai Zoltán: Gyöngyvirágtól lombhullásig
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: PAPÍRMOZI

             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Fesztivál

Anilogue

A valóságon túl

Orosz Anna Ida

Felnőttéválás, mentális utazások és metafizika a 11. Anilogue legemlékezetesebb animált rövidfilmjeiben.

 

„Ha az élőszereplős film feladata az, hogy a fizikai valóságot bemutassa, az animációs film a metafizikai realitással törődik” – a 2013-as Anilogue Nemzetközi Animációs Filmfesztiválon vetített narratív rövidfilmek legtöbbje igyekezett John Halas bombasztikus definíciójának megfelelni. A legizgalmasabb animációs kisfilmek a fizikai, valamint a virtuális matéria megelevenítésén keresztül az egyéni fejlődéstörténeteket, mentális állapotokat, képzeletvilágokat tömör parabolákon, egyedi technikai és vizuális megoldásokon keresztül villantották fel.

 

 

Felnőtté válnak

 

A felnőtté válás aktusát legoptimistább szellemben, a szó szoros értelmében fejlődésregényként értelmezve dolgozza fel Vácz Péter Nyuszi és Őz című diplomafilmje, amelyben a címszereplő két jóbarát életében bekövetkezett drasztikus változás megoldandó és megoldható probléma. (Valószínűleg ennek a pozitív gondolkodásnak is szól a számos nemzetközi közönségdíj után az Anilogue legnépszerűbb filmjének járó elismerés is.) A mai magyar animáció legsikeresebb darabjában (a közönségdíjak és a szakmai zsűri-elismerések száma már jóval 40 felett jár) a megszokottat felváltó ismeretlen állapotát az alkotók pofon egyszerű módon ábrázolják. A lelki és szellemi állapotváltozást fizikaivá teszik: a film első felét uraló és a szereplők számára otthonos 2D síkját a bábanimáció 3D-s terével váltják fel.

A Nyuszi és Őzhöz hasonló pontos, kimért dramaturgiai építkezés jellemzi a francia Jérémy Clapin kisfilmjeit is. Legutóbbi munkája, a rövidfilmek versenyében a zsűri fődíját kiérdemlő Palmipedárium a fesztivál egyik legemlékezetesebb animációja volt. A letisztult, realista ábrázolásmódú, visszafogott, hideglelős képekkel, szöveg nélkül mesélő tízperces film egy késő őszi nyirkos, ködös lápvidéken játszódó, borzongató hangulatú nevelődéstörténet. A vidéki tanyán élő kisfiú napközben ugyan egy kerekeken guruló fakacsával játszik, esténként pedig plüssmackói társaságában alszik el, de már elég nagy ahhoz, hogy apjával hajnalban kacsákra vadásszon, majd ezen felbuzdulva gonosz játékot űzzön a kertvégi mocsár partján éldegélő, mesebeli szárnyas lénnyel.

A fődíjas filmben vázolt kamaszkori beavatástörténet kap még sokkolóbb színezetet a festőművészként is tevékenykedő lengyel Zbigniew Czapla filmjében. Az alkotó az élő videófelvételeket kikockázva, sodró lendületű ecsetvonásokkal dolgozza át a képeket. Az így kapott idegesen pulzáló vonalak rendkívül zaklatott ritmust kölcsönöznek a fotórealisztikus alapú Totónak. A tizenkét perces film balladisztikus tömörséggel vázolja a címszereplő ministráns kisfiú traumatikus felnőtté válásának eseménysorát, amely az anya lábánál űzött önfeledt játéktól a sekrestyében történt megrontásán át magába fordult elkóborlásáig vezet.

 

 

Vizionálnak

 

A belső, lelki folyamatok ábrázolására az animációs szerzők különösen látványos megoldásokkal tudnak előhozakodni. A Hőguta (Insolation) című film a neves francia animációs iskola, a La Poudriere berkein belül készült. A rövidfilm kamasz főhőse, Irvine a fülledt nyári melegben egy csendes tóparton hűsöl szülei társaságában. Hogy az unalmas családi piknikbe némi izgalmat csempésszen, gumimatracán egykedvűen szenderegve változatos vízbefúlásokat vizionál magának. Ám elképzelt halálaiból folyamatosan kizökkenti a cseppet sem patetikus, izzadság-, naptej- és kibelezett halszagú rögvalóság. A meleg nyári akvarellszínekkel, látszólag laza kézmozdulatokkal megfestett diákfilm bravúrosan egyensúlyoz képzelet és valóság határán, és teszi átélhetővé a durcás tinédzser eszképista fantáziálását.

A spanyol Nicolai Troshinsky Asztigmiája (Astigmatismo) első látásra szédítően követhetetlen, hiszen a film fő vizuális ismérve a kamera egyszerre leheletfinom és villámgyors fókuszkeresése, miközben egy fogócskázó gyerekpárt kutat az elő-, közép- és háttér kulisszái között. A film homályos foltokból és éles pontokból építkező monokróm vizuális világát a főszereplő kisfiú szemtengelyferdülése motiválja, akinek az orráról játszópajtása leveri a szemüvegét a film legelején. A kisfiú látászavarának köszönhetően mikrokörnyezetét egy csapásra varázslatos lények népesítik be – mintha Jurij Norstein képzeletet és valóságot különös érzékenységgel egybegyúró Mesék meséje elevenedne meg bő harminc év távlatából. Az orosz animációs óriással való párhuzamot erősíti a grafikai alapú, papírkivágásos technika is, amelyet a – szintén orosz származású – Troshinsky meglehetősen bonyolult módon alkalmazott. Az alkotó ugyanis egy sajátépítésű, ötemeletes multiplán trükkasztalon illesztette egybe a jeleneteket digitális kamerája alatt. A többszázfős VFX stábok által megkreált mozis látványvilágok korában az ilyen virtigli kézműves eljáráshoz való megszállott ragaszkodás már önmagában megsüvegelendő, a bravúros végeredményt látva pedig dupla öröm, hogy a technikai kísérlet során egy minden ízében magával ragadó mesés világ született.

A dezorientált tekintet vezérli a Norman című belga filmet is, ahol egy felnőtt férfi nagyvárosi impressziói elevenednek meg. A tavaly Annecyban a legjobb elsőfilm díjával elismert animáció címszereplője környezetét, akárcsak egy kisgyerek, a lényegtelennek tűnő apró részletek alapján térképezi fel. Kényszeresen gyűjtögeti az utcán eldobott ételmaradékokat, próbálja megérinteni a mosdóban mellette álló férfi szandálját vagy megtapogatni a taxisofőr nyakán lévő anyajegyet. Az egyszerre gyámoltalan félnótás és paranoiás szociopata mentális állapotát a film fiatal alkotója, Robbe Vervaecke sötét tónusú olajfestékbe mártott ecsettel mázolja fel, és mintha ebben a vaskos, ragadós matériában is a főszereplő súlyosan terhelt lelki világa tükröződne.

Az izraeli származású házaspár, Uri és Michelle Kranot filmje, a Kongó föld (Hollow Land) egy metaforikus utazás története. Egy óceánjáró gyomrából fiatal pár ereszkedik le a homokos partra: az asszony állapotos, a férfi egy fürdőkádat cipel a hátán. A kiesnek tűnő tengerparti városról rögtön kiderül, hogy csak a kikötői határőr mögött kifeszített plakáton tűnik idillinek, a valóságban szó sincs róla, hogy a Kánaánba érkeztek volna. Az orwelli hangulatú, koszlott metropoliszban uralkodó apokaliptikus állapotokat képtelenek megszokni: a lepusztult panellakásban nem működik a víz; a városlakóknak egy vécépumpával a fejükön szabad csak kimozdulni otthonról, amit állandó helikopteres járőrözéssel ellenőriznek a rendfenntartók. Így gyermekük megszületése után a házaspár azonnal vitorlát bont a magukkal hurcolt zománckádban. A jelenleg hazájuktól távol, Dániában letelepedett alkotópáros filmje egyszerre személyes vallomás a beilleszkedés képtelenségéről és naprakész parabola a körülöttünk zajló, jelenkori bolygó hollandiságról.

 

 

Ráébresztenek

 

A valószerű mozzanatokat és absztrakt tereket vegyítő távol-keleti animációs rövidfilmek a nyugati szem számára meglehetősen visszafogott szürreális víziók, melyek során csöndes reveláció vár a nézőre.

A tavalyi Berlinálé versenyprogramjában is bemutatott dél-koreai Young Jumi fekete-fehér filmje, a Szerelmi játékok (Yeon-ae-no-ri / Love Games) képi világát és történetét tekintve egyszerre maximálisan stilizált és végletesen valószerű. A vakítóan fehér, lecsupaszított háttér előtt megjelenő átlagos férfi és nő alakját a film képzőművész szerzője a naturalizmus igényével rajzolta meg, és az őket körbevevő tárgyakat a lehető legnagyobb részletgazdagsággal vitte színre. A képi ábrázolásmódok ilyetén keverése a film cselekményében is megjelenik: a két felnőtt ember a földre rajzolt négyzeten belül, ebből az imaginárius térből sosem kilépve, kétfős gyerekjátékokat kezd el játszani (teázást imitálni, bekötött szemmel kekszet enni, majd fogócskázni, orvosi kivizsgálósat játszani és meghalást színlelni.) A minimalista színházat idéző absztrakt tér és az abba helyezett teljesen valószerű szereplőpár közt feszülő űrben valamiféle füveskönyvszerű elemi alapigazságra ébredünk rá ember és ember kapcsolatáról.

A Futon (kiteríthető japán matracágy) című „haikus” videóklip leheletfinom ceruzavonalakból, visszafogott színekből, lassú, puha mozgásokból építkezik, melyben álom és ébrenlét között forgolódva, a rációt mindenestül félretéve kapunk nehezen felejthető, érzéki, ha tetszik, valóságon túli benyomásokat. A képek mögött felsejlő, szavakkal csak nehezen leírható metafizikai realitással foglalkozó rövidfilmek minden bizonnyal azzal az egyetemes animációs ideával vannak párbeszédben, amelyet a magyar származású brit rendezőegyéniség, John Halas egykor, a 20. század derekán megfogalmazott.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2014/02 44-45. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11587