KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

      
             
             
             
             
             
   2014/február
MAÁR GYULA
• Harmat György: Kizökkentek az időből Maár Gyula első alkotói korszakáról
• Báron György: Töltőtolltól kameráig A fiatal Maár kritikái
MAGYAR MŰHELY
• Gervai András: Hét szűk esztendő Magyar filmesek és a hatalom (1947-1953)
• Mészáros Márton: „Csatázom tovább!” Beszélgetés Rófusz Ferenccel
• Huber Zoltán: „Leszálltam a magas lóról” Beszélgetés Antal Nimróddal
NAGYMENŐK ÉS LÚZEREK
• Baski Sándor: Az élet császárai Amerikai rémálom
• Huber Zoltán: A látszat hatalma Jordan Belfort: A Wall Street farkasa
• Pápai Zsolt: Szex, drogok és bázispontok Martin Scorsese: A Wall Street farkasa
• Varró Attila: A túlélés művészete David O. Russell: Amerikai botrány
• Szabó Ádám: A vágóhíd felé Kortárs gengszterfilm: az elveszett férfiasság
• Benke Attila: Zongoralecke vesztes gengsztereknek James Toback: Ujjak
VERHOEVEN
• Csiger Ádám: Hús + vér Paul Verhoeven – 1. rész
• Csala Borbála: Provokatőrből próféta Verhoeven Hollandiája
BALKÁN EXPRESSZ
• Forgács Iván: A periféria reménytelensége Albán filmek
FESZTIVÁL
• Mátyás Győző: A szabadság fényében Stockholm
• Orosz Anna Ida: A valóságon túl Anilogue
TELEVÍZÓ
• Kolozsi László: A pilóta fia Hőskeresők
• Kovács Kata: Kockázat nélkül A legyőzhetetlenek
• Roboz Gábor: Technofília Fekete tükör
KRITIKA
• Varga Balázs: Egy meg egy nem megy A nimfomániás
• Zsubori Anna: Apám, Disney Banks úr megmentése
• Árva Márton: Az orvos ártó keze A német doktor
MOZI
• Baski Sándor: Mielőtt meghaltam
• Vajda Judit: Augusztus Oklahomában
• Huber Zoltán: A könyvtolvaj
• Kovács Kata: Kertvárosi bordély
• Forgács Nóra Kinga: Walter Mitty titkos élete
• Margitházi Beja: Apáim története
• Kovács Marcell: A túlélő
• Géczi Zoltán: A háború angyalai
• Andorka György: Jack Ryan: Árnyékügynök
• Sepsi László: Bűbáj és kéjelgés
• Tüske Zsuzsanna: A nő
• Varró Attila: Eltűnő hullámok
DVD
• Győrffy Iván: Noé bárkái
• Czirják Pál: Stanley Kubrick korai filmjei
• Pápai Zsolt: Öngyilkos bevetés
• Soós Tamás Dénes: Női fény
• Pápai Zsolt: Az Európa-rejtély
• Ardai Zoltán: Gyöngyvirágtól lombhullásig
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: PAPÍRMOZI

             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

A nimfomániás

Egy meg egy nem megy

Varga Balázs

Trier filmje nem botránykrónika, nimfomán hősnőjének története áldozathozatalra is kész hősnőinek sorát a gazdagítja.

 

Lars von Trier filmjeit hagyományosan megelőzi a hírük, és ez különösen így volt A nimfomániás esetében. Az lett volna a meglepő, ha nem így történik, elvégre egy szex-jelenetekkel és híres nevekkel zsúfolt film mindig jól mutat a címlapokon meg a kommentfolyamokban. Főleg, ha olyan hatásos kampány előzi meg, mint ezt. A szereplőket orgazmus közben mutató fotósorozat, az ütemesen érkező, felcsigázó előzetesek és pletykák suspense-marketingje kiben a várakozást, kiben a dühöt fokozta – ahogy annak lennie kell. A felhajtás önmagában persze érdektelen lenne, múlandó pikantéria, reklámszakemberek előjátéka, más semmi. A botrányhős címke sem mutat már túl jól Trieren, legalábbis újat nem ad hozzá a szerzői imázsához. A nimfomániás azonban tényleg iskolapéldája azoknak a téziseknek, hogy a szerzőiség kereskedelmileg is érvényes fogalommá, mondhatni termékké vált, illetve hogy a legkülönfélébb értelmezői közösségek és rajongói körök által generált előzetes, párhuzamos és utólagos kontextusok végeláthatatlan hálózata mennyire meghatározó egyes alkotások életében és a jelentéstermelésben. Lars von Trier filmjének nemcsak a kampánya, hanem maga a film is akkurátusan épít ezekre a kontextusokra, elvárásokra, támadási és értelmezési lehetőségekre. Olykor talán túlságosan is. A nimfomániás ugyan nem Trier legjobb műve, de messze több mint öncélú provokáció vagy egyszerű médiafelfújt. Jól adagolt és okosan felépített film, egyszerre katalógusa és továbbgondolása az életműnek. Az Antikrisztus és a Melankólia apokaliptikus és univerzális víziói után Trier újra kézzelfoghatóbb társadalmi csapdákba zárja hősnőjét. A most a mozikba került bő négyórás két rész tompított, csak félig szerzői változat, és Trier nemsokára előáll a (szexben is) hardcore rendezői verzióval. A vitára és a gondolkodásra azonban már a moziváltozat épp elég muníciót ad.

Trier kétségkívül a kortárs film egyik legtudatosabb életműépítője, aki trilógiákban, folytatásokban, sorozatokban, oda- és visszakapcsolásokban, nagy ívű projektekben gondolkodik. A nimfomániás az irodalmias elbeszélőformák iránti vonzalmának újabb tanújele. A címekkel ellátott fejezetek, a visszaemlékezés formájában előadott élettörténet, a szexuális kalandok krónikája, az epizódok közé ékelődő értelmező beszélgetések filmek tucatja által is használt, alapvetően mégis irodalmi formákat, köztük klasszikus libertinus erotikus regényeket idéző megoldások. Most nincs mindent tudó narrátorunk, mint a Dogville esetében. A szexfüggő Joe maga meséli el élettörténetét Seligmannek, az idősödő értelmiséginek. A sikátorban talált, összevert, vérző arcú nő, aki nem akar mentőket hívni, de elfogadja a segítséget és az invitálást egy csésze teára és az enciklopédikus tudású, aszexuális férfi, aki nagyokat néz, hallgat, és minden történethez hozzáfűz egy kommentárt. Ők ketten újabb variációk az egymás ellenpólusaként működő férfi-nő párosok dinamikájára, illenek a sorba, amelyben többek között az Antikrisztus bűnhődést kereső Nője és terápiával kísérletező Férfija, vagy a Hullámtörés ágyhoz szegezett férje és az ő kívánságait teljesítő Bess tartozik.

A nimfomániás hősnője persze mérföldekre van az Aranyszív-trilógia (Hullámtörés, Idióták, Táncos a sötétben) női karaktereitől. Pedig az ő történetének második része is szenvedések története (jóllehet nem a krisztusi szenvedéstörténet profanizált változata). Visszaemlékezéseiben végig bűnösnek nevezi magát, bár nem magyarázza meg, miért, és beszélgetőtársa sem talál erre magyarázatot. Trier non-komformista hőseinek és áldozat(ot hozó) női alakjainak sorát Joe történetének önkeresés-narratívája gazdagítja. Mert A nimformániás alapvetően egyfajta női identitás-történet, amelyben Joe a férfiközpontú társadalom normáival szemben keresi és formálja önmagát. Elutasítja a társadalom által ráaggatott szerepet, de nem azonosul a közösség kínálta lehetőségekkel sem – a csoportterápián nem hajlandó magát szexfüggőnek nevezni, hanem csakis és következetesen nimfomániásnak. Élete, története mindvégig a férfiközpontú, képmutató társadalmi berendezkedéssel szemben formálódik. Ennyiben is élesen különbözik a hagyományosan az ártatlan női főhős beavatásának és szexuális nevelődésének motívumára épülő, klasszikus, férfiközpontú narratíváktól (és már csak ezért sem lehetne A nimfomániást mondjuk a Szürke ötven árnyalatával közös nevezőre hozni.)

A szex tehát, legalábbis részben, az önfelszabadítás eszköze Joe történetében. Lehet mondani, hogy a film szinte az összes olyan szexuális gyakorlatot felvonultatja, amely a pornófilmek kötelező eleme, kezdve a „sima” szextől a maszturbációig, a hármas pozíciókon át a leszbikus együttlétig, az orális és anális szexig. (Az orgia is csak a történet logikája miatt maradt ki, mármint hogy Joe sztorijának nem az a lényege, hogy egyszerre, egy időben legyen számtalan férfival, hanem hogy folyamatosan, egymás után legyen új és új pasikkal.) Azonban ezeknek a gyakorlatoknak a sorozata, a test használata, a szex megélése újraértelmeződik Joe történetében.

A szexfüggés motívuma a kortárs filmben többnyire az érzelmi kiüresedés érzékeltetésére szolgál. Joe története azonban nem ezt a mintázatot követi. Ő is magányos, mint mondjuk A szégyentelen hőse, és bár a motivációiról, hátteréről nem sokat tudunk meg (az érzéketlen anya és a szentimentális apa kettőse kevés vonallal megrajzolt típusfigura a háttérben), korántsem az érzelemmentes, mechanikus működés jellemzi. Nem is sodródik, tudatosan választ utat magának. Az első rész inkább az egyedül-lét és az autonómia-keresés, a második a magány és az autonómia visszaszerzésének története. Az első rész hőse, a fiatal Joe mindenfajta kötelmet levetkőző, önkereső, zabolátlan figura, aki számára a test, az érzékiség, a szex az önkeresést és az önkiteljesítést szolgálja. Nem véletlenül zajlik ez a történet a hetvenes évek kulisszái között (hogy miért épp Angliában, az kevéssé indokolt), tehát a hatvanas évek szexuális emancipációját követő évtizedben. Joe azonban hasonló cipőben járó, férfifaló barátnői példáját sem akarja követni. Számára a szex nem arra való, hogy féktelenül kitombolja magát a házasság előtt, és élesen tagadja, hogy a szerelem a szex titkos összetevője lenne. Az első rész Joe-ja tehát nem pusztán a férfiközpontú társadalmi renddel szegül szembe, hanem az ez ellen lázadó, szabad szexet hirdető lánykommandótól is elkülönül. Joe önépítés-történetét a film magányos, kevés boldogságot nyújtó történetként mutatja be – és ezt a szálat fűzi tovább a sokkal borúsabb hangulatú második rész is.

A visszaemlékezésekből megformálódó Joe számára a testi, érzéki felszabadulás, a másikkal való együttlét orgazmikus öröme és a szerelem kölcsönösen kizárják egymást. Sőt, a szerelem megtapasztalása nem pusztán az orgazmusra való képesség elvesztését jelenti, de ez indítja el Joe-t azon az úton, amely a kiszolgáltatottság, az alávetettség és az erőszak világába vezet. Miközben a története a szerelem elleni hadjáratként mesélődik el, szerelmesként mutatja a film boldognak. Szerelem és szex azonban összeegyeztethetetlen egymással, az élvezet nélküli szex pedig az önazonosság elvesztését, de legalábbis megbillenését is jelenti. Szerelmes, de nem tud (el)élvezni, teherbe esik, pedig nem tervezték, és ezért is az önkeresés-válságot okolja. Az anyaság és a családdá válás tehát megint csak az önazonosság elvesztésével kapcsolódik össze. Az önkeresés nem önzés, viszont drasztikus veszteségekkel jár A nimfomániásban.

A Seligman által oly kedvelt (és a film által is előszeretettel alkalmazott) egyszerű képleteket segítségül híva, Joe története két művelet feszültségében formálódik. Mindkettő a szerelem sajátos definíciója. Az első szerint a szerelem egyenlő az élvezet nélküli szex-szel, míg a második szerint a szerelem = szex + féltékenység. És ez a két képlet nem csak matematikailag nem egyeztethető össze.

A második részben Joe története tulajdonképpen reakció-sorozat, amelyben a saját érzékeihez, az érzéki tapasztalatokhoz próbál visszajutni. Ez az út azonban sötétebb, és a kiszolgáltatottság, a lemondás, az elhagyás különböző kegyetlen fokozatain vezet végig. (Mindezt legsarkosabban azok az éjszakai látogatások mutatják, amikor gyermekét otthon őrizetlenül hagyva, a titokzatos K. szadomazo „rendelésein” vesz részt.) Joe drámája és magánya jelentős részben abból fakad, hogy vagy nem akar egyenrangú, viszonzott kapcsolatot, vagy egy ilyen kapcsolatban, szerelemben nem találja meg magát, vagy pedig abból, hogy az egyenrangúnak gondolt kapcsolatról, barátságról kiderül, hogy az a másik fél számára mégsem érdek nélkül való. A zárlat látszólagos csavarja vagy csattanója nem felülírja, hanem inkább megerősíti a történetet. A nimfomániás nem feminista tételfilm, de nem is nőgyűlölő opusz. Önkeresés, szabadság, felelősség, egyedüllét és magány paradoxonjait mutatja be. Egy határsértő nő történetét egy patriarchális konvenciókkal teli világban. Arról beszél, hogy az önazonosság, az egyediség korántsem olyan egyszerű, mint az egyszeregy. Talán ezért is van, hogy néha az egy meg egy sem megy.

 

A nimfomániás 1-2. (The Nymphomaniac) – holland-belga-angol-német, 2013. Rendezte és írta: Lars von Trier. Kép: Manuel Alberto Claro. Szereplők: Charlotte Gainsburg (Joe), Stacy Martin (A fiatal Joe), Stellan Skarsgård (Seligman), Shia LaBeouf (Jerôme), Jamie Bell (K), Willem Dafoe (L), Uma Thurman (Mrs. H), Mia Goth (P), Sophie Kennedy Clark (B), Udo Kier (A pincér), Christian Slater (Joe apja), Connie Nielsen (Joe anyja). Gyártó: Zentropa. Forgalmazó: Vertigo Média. Feliratos. 244 perc.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2014/02 50-51. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11598