KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
   2003/március
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• Bikácsy Gergely: Maurice Pialat halálára (1925-2003)
MAGYAR MŰHELY
• Stőhr Lóránt: Durva élet – kegyetlen színház Szenvedéstörténetek
• Bakács Tibor Settenkedő: Félrehagyott gyerekek Szép napok

• Szilágyi Ákos: Halálpanoptikum Szokurov, a nekrorealista
• Trosin Alekszandr: A kaukázusi fogoly Ifj. Szergej Bodrov
• Bikácsy Gergely: A köd másik oldalán Amnézia a moziban
• Hungler Tímea: Vírus az emlékezetben Cyber-memória
• N. N.: Cyber emlékezet
• Varró Attila: Kaidan a vásznon Japán kísértetfilmek
• Nevelős Zoltán: Vérfrissítés A kör
• Karátson Gábor: Mosolygó lány hun-lelke a sötétben Kínai kísértethistória
• N. N.: Pu Szung-ling adaptációk
• Schubert Gusztáv: Szellem a fürdőházban Chihiro
• Beregi Tamás: Be vagy a két toronyba zárva… Gyűrűk Ura 2: A Két Torony
• Ardai Zoltán: A király részideje Tolkien és Hollywood
• Zachar Balázs: Filmszínház – függöny nélkül Beszélgetés a pesti mozikról
• Zachar Balázs: Odeon-Lloyd
• Dániel Ferenc: Mozi minden mennyiségben A Regétől a Diadalig
KRITIKA
• Muhi Klára: Aszfaltpréri Rinaldó
• Korcsog Balázs: Titanisz az égben Solaris
DVD
• Pápai Zsolt: A kép csele A láthatatlan ember
LÁTTUK MÉG
• Békés Pál: Dina vagyok
• Takács Ferenc: Szövevény
• Köves Gábor: Himalája – Az élet sója
• Jakab Kriszta: Miranda
• Hungler Tímea: Charlotte Gray
• Csillag Márton: Én, a kém
• Mátyás Péter: A muskétás

             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Cyber-memória

Vírus az emlékezetben

Hungler Tímea

A cyberfilmben emlékezetünk a számítógép mintájára működik: elmenthető, törölhető, átprogramozható.

 

 

„Nem akarok emlékezni

arra, hogy ki vagyok.

Én én vagyok, itt és most.

Ha emlékeznék,

Másvalakivé válnék.”

Denis Johnson: Fiskadoro

 

Emlékezetünk önazonosságunk alapja – összekötve a múltat a jelennel és a jövővel folytonosságot biztosít, naponta emlékeztet rá mindannyiunkat, hogy kik voltunk, vagyunk és lehetünk; amennyiben a memória sérül vagy teljességgel elvész, identitástudatunk is oda.

Az emlékezés és annak zavara, az amnézia régóta visszatérő motívum a film történetében – a memóriája által cserbenhagyott szereplő önazonosságára keresve a választ, igazi én-krimi részese: önmaga után nyomoz, és ha sikerrel követi a múltjából felvillanó emlékképeket (flashback), önmagát érheti tetten. Vagy mégsem?

A nyolcvanas évek elejétől, a cyberkorszak beköszöntével sorra bukkantak fel a vásznon a tudományos-fantasztikus film új-generációjának, a cyberfilmnek azon darabjai, melyekben hőseink memóriáját, és ezzel együtt identitástudatát hamis emléknyomok (Dark City, Nyisd ki a szemed!, Vanília égbolt), rosszul sikerült bevésések (Johnny Mnemonic, Az emlékmás), mások tudatába tett utazások (A halál napja, A sejt) zavarják össze. Azzal, hogy a memória a cyberfilmek szerint manipulálhatóvá vált, az erős kontúrral megrajzolható határok végképp elmosódtak gép és ember, test és tudat, valóság és illúzió között.

Donna Haraway 1985-ben publikált kiborg-kiáltványa látszik megelevenedni a filmvásznon – a dualizmus égisze alatt, a mindig a másikhoz viszonyított, emlékei által meghatározott identitás megszűnt létezni –, a választóvonalak elhalványultak, összekavarodtak,felbomlottak, átrendeződtek. Talán már nem is emlékszünk rájuk. 

 

 

Gépemberek, embergépek

 

A halál napja című Kathryn Bigelow rendezte utópiában jóllehet a főszerepeket színészek alakítják, a valódi főhős mégis egy illegális ketyere: a transzháló. A fejre erősíthető masina segítségével mind saját, mind pedig mások emlékeit újra átélhetjük, egy videókazettához hasonlatosan lejátszhatjuk, azzal a különbséggel, hogy ennek az emlékképnek a felidézésében az összes érzékszervünk részt vehet – az egykori élményt, látjuk, halljuk, tapintjuk, ízleljük, szagoljuk.

A transzháló a drog metafórájaként a gépek és az ember kapcsolatának újabb fejezetéről mesél. Az ember, aki valamikor irányította a technikát, mára a rabjává vált, összeforrt vele – a főszerepet alakító karakter, Lenny Nero (Ralph Fiennes) olyan nepper, aki emlékekkel üzletel, tisztában van azzal, hogy tevékenysége illegális, a rendőrség kemény büntetést mérhet rá, hiszen a ketyerére rá lehet szokni, sőt az emlékképeket túl is lehet adagolni (ezt nevezik a filmben „kiégésnek”). A gépeknek, a technikának kiszolgáltatott ember önmaga is kiborggá vált, vagyis kibernetikus organizmussá – a számítógépekkel egyesülve lassan már maga is úgy működik és viselkedik, akár egy kompjúter.

Robert Longo Johnny Mnemonic című filmjének főhőse (Keanu Reeves) is ilyen, két lábon járó számítógép. Memóriája – sok más cyberhőshöz hasonlatosan – a kompjúter analógiájára működik: elmenthető, törölhető, átprogramozható, túlterhelhető, másolható. 2021-ben abból él, hogy az információt az agyában szállítja, vagyis mnemonikus futárként működik. Hogy tevékenységét minél sikeresebben végezhesse, vagyis hogy elegendő helyet nyerjen a memóriájában, feláldozza azt, ami leginkább emberré teszi, az emlékeit, a hosszú távú memóriáját.

A határvonalat a gépek és az ember között elvileg az emlékek húznák meg – Johnny Mnemonic attól embertelenedik el, él gépies életet, hogy elveszti ezeket (még a családnevére sem emlékszik). A szárnyas fejvadász humanoidjai, a replikánsok viszont azért érzik magukat emberinek, mert az agyukba beépített implantátumnak köszönhetően hamis emlékeik vannak hamis múltjukról, vagyis van mire emlékezniük az alatt a négy év alatt, amíg a szavatossági idejük le nem jár.

 

 

A megtestesült emlékezet

 

Az önazonossághoz a testtudatunk is hozzátartozik – a test a tudathoz hasonlóan felidézi a megélt múltat, csak míg az elme az idővel egyre halványuló emlékképeken mereng el, a test a betegségekről, a sebesülésekről vagy egyszerűen csak az idő múlásáról emlékszik meg azzal, hogy magán viselve az idő nyomait, (meg)változik. Emlékezésének azonban gátat szab a múlandósága.

Nem így Cybériában, ahol a tudat test nélkül is képes emlékezni, a halál már nem lehet akadály – a Johnny Mnemonicban a multivállalat, a Pharmacom a cég központi számítógépére menti el a cég alapítójának személyiségét azt követően, hogy a főnök az örök vadászmezőkre távozott, mondván a társaság „élő emlékezetének” tapasztalatait, vagyis a szellemet a gépben egyszerűen nem nélkülözhetik. A 6. napon klónjai haláluk után visszakapják régi személyiségüket, az újraprogramozás során a nem kívánatos emlékek törölhetők, így új életüket elkezdhetik anélkül, hogy egykori halálukra emlékeznének.

A cyberteret a tudat, a szellemiség uralja, a test jelentőségét vesztette – a filmek hősei az újraírható memóriának köszönhetően ugyanabban a porhüvelyben többféle személyiséggel is bírhatnak. Alex Proyas filmjében a Dark Cityben az „idegenek” minden éjjel átprogramozzák a város lakóit, hogy reggelre másfajta személyiséggel, másfajta emlékekkel és múlttal, de ugyanabban a testben ébredjenek fel. Az emlékmás hőse, Douglas Quaid (Arnold Schwarzenegger) a Memória nevű cégnél hamis emlékeket rendelhet, extra szolgáltatásként pedig igénybe veheti az „ego-túrát” is, vagyis eldöntheti, hogy milyen személyiségként tegyen szert új tapasztalatokra régi porhüvelyében.

 

 

(Ir)reális világok

 

A cyberfilmekben a memória manipulálhatóságának következményeként nem csupán gép és ember, test és tudat, de illúzió és realitás között is elmosódnak a határok. Hogy hol ér véget az illúzió és hol kezdődik a valóság, nem minden esetben egyértelmű, gyakorta azonos súllyal és terjedelemben jelenik meg mindkettő a filmekben, teljesen elbizonytalanítva ezzel nézőt és hőst egyaránt.

A szereplők amint megtapasztalják a két világ közötti különbséget, és ráébrednek arra, hogy a realitás az elviselhetetlen, szeretnék rögtön elfelejteni azt, rossz álomként emlékezni rá. A lehetőséget mind Alejandro Amenábar Nyisd ki a szemed! című filmjének (ennek a mozinak az amerikai változata a Cameron Crowe rendezte Vanília égbolt), mind pedig a Wachowski-testvérek Mátrixának főhőse megkapja. Az előbbiben César (Eduardo Noriega) élete utolsó pillanatait, elmagányosodását, öngyilkosságát, és a megrázó felismerést, hogy elcsúfult arca operálhatatlan, törölteti a céggel, mellyel arra szerződött, hogy halála után lefagyasztott teste egy szebb álmot hihessen valóságnak; az utóbbi filmben pedig Neo (Keanu Reeves) előtt áll nyitva a lehetőség, hogy ágyában ébredve rémálomnak higgye, hogy néhány fura figura elrabolva őt, a való világgal akarta megismertetni.

Realitás és illúzió között a határok átjárhatóvá váltak – a filmek hősei hol a valóságban, hol egy virtuális világ különféle megjelenési formáiban (álom, fantázia, cybertér) találják magukat, test nélküli tudatok, gépemberek között, mely tűnjön bármennyire is fikciónak, egyre inkább maga a valóság.

A cyberfilmek nem csupán egy elkövetkezendő, határok nélküli jövőt festenek elénk, de a jelenünkre is emlékeztetnek. Amikor testetlenül bóklászunk a világhálón, implantátumok beültetését fontolgatjuk vagy egy virtuális világra csodálkozunk rá a számítógép képernyője előtt, Haraway kiborg-mítoszát keltjük életre.

Mindannyian cyberhősök vagyunk, csak könnyen megfeledkezünk róla.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2003/03 26-27. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2106