KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

     
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2002/május
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• Zelki János: Fehéri Tamás (1927–2002)
MAGYAR MŰHELY
• Ágfalvi Attila: Nagybudapesti képüldözés Beszélgetés Báron Györggyel, Bojár Iván Andrással és Kamondi Zoltánnal
• Ágfalvi Attila: A mi városunk Beszélgetés Rajk Lászlóval
• Dániel Ferenc: Zsivaj a Népbüfékben Budapest, a mozgó város
• Jeles András: Platón képernyője Napló-töredékek
• Bakács Tibor Settenkedő: A vadkan meg a kolorádók Pannon áldokumentumfilmek
• N. N.: Magyar áldokumentumfilmek
• Sipos Júlia: Hiszem is, nem is Beszélgetés Radnóti Sándorral és Kardos Sándorral

• Elekes Györgyi: Világégés és animáció Beszélgetés Reisenbüchler Sándorral
• Kriston László: Generation G Világpolgárok filmen
FESZTIVÁL
• Gelencsér Gábor: Mellékszál Berlin
• N. N.: Az 52. Berlini Filmfesztivál díjai

• Kolozsi László: Panelkapcsolat Új német filmek
• Kovács Ilona: Szerelem hímnemben és nőnemben Patrice Chéreau filmjei
• Zoltán Gábor: Nyolc szerda Patrice Chéreau: Intimitás
KÖNYV
• Schubert Gusztáv: A toll súlya Grunwalsky Ferenc: Levelek L&M-nek
• Kelecsényi László: Méz és epe Krencsey-emlékiratok
KRITIKA
• Stőhr Lóránt: Vatta az agyban Vecsernyés János: Kvartett
DVD
• Pápai Zsolt: Lábunk előtt hever a világ Joseph L. Mankiewicz: Mindent Éváról
FESZTIVÁL
• Palotai János: Rövidre vágva Clermont-Ferrand
LÁTTUK MÉG
• Ádám Péter: Szabad szerda
• Pápai Zsolt: Pánikszoba
• Harmat György: Angyalok, végállomás
• Hungler Tímea: A vér kötelez
• Varró Attila: Rollerball
• Herpai Gergely: Hart háborúja
• Köves Gábor: Megszólít az éjszaka
• Kis Anna: Fújd szárazra, édes!
• Mátyás Péter: Végtelen és képtelen
• Tamás Amaryllis: Tükör

             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Magyar Műhely

Pannon áldokumentumfilmek

A vadkan meg a kolorádók

Bakács Tibor Settenkedő

Nálunk az ál-dokumentumfilmhez csak egy hiányzik: a szavatoltan torzításmentes valóság.

 

Ha egyszer megírom – hosszú sorozat túlélőknek –, miért nem jó magyarnak lenni, köztük lenne okként a pszeudó-, kvázi, ál-dokumentumfilmek hiánya. Ennek a hiánynak a Duna völgyében sajátos történelmi dimenziói vannak. Mi történt a királlyal a Csele pataknál? Zrínyivel a vadonban? Petőfivel a kukoricásban? Mi történt Maléter Pállal Tökölön? Ebben a földrajzi meghatározottságban, ahol folyamatos szellemi meghatározatlanság lebeg, nem könnyű a válasz arra, hogy egyáltalán mi történik.

Történelmünk tisztázatlansága, fura, de napjaink tisztázatlanságából is fakad – így aki dokumentumra vágyik, nehézzé teszi életét. Munkájában akadályozza például a politika. Ami már rég nem a polisz életét jelenti, semmi köze a közösségi tudat kritikai aspektusához. Ha még ekkora hátrányra rásasszézik valaki, s a történtekről pszeudó-dokumentumfilmet forgat, elemelve-kiforgatva dokumentál, az számolhat Magyarországon a rá váró 2500 néző bosszújával. Ahogyan nemzeti ünnepeink közös ünneplése dilemma a tárgy tisztázatlansága miatt (lásd 1956), úgy az „álság” meghonosítása a dokumentumok terén ambivalens Magyarországon, talán az áldozatok és a valódi áldokumentumok nagy száma miatt.

Pedig a film felkínálja testét e kéjes csalásra. A történelmi filmdokumentumok rutinszerűen hamisítják a történéseket. Eisenstein ötlete, a Téli Palota ostroma kitűnőnek bizonyult, ma már nem hiszi el senki, hogy még kapuja sincs a reakciós uralkodóosztály szimbólumának. Vagy hogy Nanuk, az eszkimó, bár nem kapott sztárgázsit, mégiscsak színész volt. Néhány katonai szakértő Hitler mozizási szenvedélyének (vetítőjében ál-csatajeleneteket nézett) tudja be a katonai vereséget. Vagyis nem lehet azt mondani, hogy a film nem érzi jól magát a valóság igézetében, amit gonoszok és jók, egyformán konstruálnak.

A magyar film újkori történetében mégis alig találni olyat, aki a valóság megkettőzését nem sandaságból, hanem művészi attitűdként teszi.

Az igazi Mao, Leptinotarsa, Az ember, aki kimaradt, A Wapra-jelentés ebben a sorban kevésnek látszik. Főleg akkor, ha bekapcsoljuk a televíziót, s ott Michael Palin libikókázik a megrendezett s talált szituációk között, vagy Sverák olajfalójával rémisztgetik a kicsiket. Az ál-dokumentumok televízióra való adaptálását segítette a tévék konyhafilozófiai alapállása: az igaz, amit mutatok. De itthon a tévék nem inspirálják sem a szabályos dokumentumfilmet, sem ennek elemelt változatát. Nem számítanak komoly megrendelőnek, különösen esztétikai alantasságuk miatt. Aki szórakozni akar a történelemmel, s benne egy néppel (így alkotóként a saját identitásával is), az leginkább magára számíthat.

Talán emiatt is a legkedvesebb Szolnoki József Leptinotarsa, avagy a krumplibogár elterjedése Magyarországon című független filmje, amiben az 1945-47 közötti eseményeket dolgozza fel. A krumplibogár már megjelenése pillanatában jelentkezett ideológiai harcosnak, így nevéből eredeztethetően (kolorádó bogár) fellazító aknamunkát végzett. Lelkileg összetörte az öntudatos magyar parasztot, s mellé még lezabálta a termést is. A Leptinotarsában egy „valódi” filmhíradó számol be arról, hogy repülőgépekről dobták nyakunkba a gaz imperialisták ezt a kártevőt. Szolnoki kvázi dokuja egy hamisított híradófilmből indul és szívja tele magát. Igaza van, elég a történet elején hazudni egyet, de nagyot, utána a történések helyiértékük miatt úgyis abszurdizálódnak, szürrealisztikus és szubrealisztikus vonásokat vesznek fel. Az alapaxióma hazug és zseniális volta dönti el, mennyire lehet a későbbiekben az alkotó korrekt és konkrét. Szolnoki tulajdonképpen adaptálja egy kor hazugságának egyetlen elemét, eredetisége inkább a választásban, semmint a hazugság kidolgozásában rejlik. A kor gyermekének öröksége a kor hazugsága. Ezt mondom végig: minek ebben az országban új hazugságokat konstruálni a valóság modellálására, amikor amúgy is tele velük a padlás. Szolnoki a film további részeiben – bízva a krumplibogár zagyva ideológiai eredeztetésében – már „csak” rögzíti a történéseket. Idős parasztemberek járják végig a határt, emlékezve az első csíkos hátúak támadására. A filmen – amit például a Népszabadság által kiadott CD-romon is megnézhetek (szerintem ez se rossz poén) – végig röhögni lehet ezen a szántóföldi horroron. Egy francia vagy angol viszont nehezen értené, hisz ő ebben nem a népeket elnyomó ideológia kafkai szabadidőprogramját látná, hanem az európai átlaghoz képest hamar megjelenő felelős környezetvédelmet. Kontextus és olvasási kód nélkül a kép – az álság miatt – inkább az ellenkezőjét jelenti. Ha nem ismernénk legújabbkori történelmünkben a kápráztató karriertörténetek balzaci stikkjét, még hihetnénk is, hogy aki kimaradt a pixisből, azért majd egyszer telefonálni fognak a fiúk. Hisz ezt hiszi a kimaradt is. Nem is ez a hit nevetséges, hanem a beléje vetettség. A hit a telefonálásokkal kapcsolatban megalapozott, a „föntről majd szólnak” hiedelemnek is van tapasztalati értéke – csak a kisember jövőbe vetett pozitivitása kap komikus jelleget. Mintha nem is 2000 után, hanem a nemesi alkotmány idejében lennénk, s akit látunk, nem egy roma fiatalember az érettségi tablóról, hanem egy mór herceg a száműzetésben. Ebben az esetben a hazugság axiómája nem a képben, s azok konstellációjában, hanem a nézőnek a korról és az uralkodó osztályáról való „külső” tudásában nyugszik.

A kor- (írhattam volna nyugodtan kórt is) és a helyismeret nem minden filmnézés esetében szükséges minimum a megértésben. Spielberg kvázi fantasyje a dínókról, mammutokról meg mindenféle szörnyről még azt a kulturális küszöbindexet sem kívánja meg, hogy tudjuk, mikor éltek és haltak ki e nagy testű állatok. De azt a budapestiek tudják, hogy a Blaha Lujza téren ácsorogni reggeltől estig, megfelel egy nagy hibaszázalékkal végzett ólomnehéz túlélési gyakorlatnak. Érdekes különbség, hogy e helyismeretre A Wapra-jelentést nézve lehetőség nyílik, s a krumplibogárral ellentétben, itt és most kontakt relációban mozgunk, a jelen valóságát is elérhetően vizsgálódhatunk. Ilyen esetben a gyerekek tornáztatása a benzingőzös térben az akcionizmus és a happening felé sodorja az alkotói szándékot, amiben a videó „csak” dokumentál. Az „álság” nem a rögzítésben, hanem a rögzített tárgyban, a rögzített cselekménysorban van. Minimálisnak tűnik a különbség, de hát ez a lényeg: a minimális különbségről való nem tudás maximális iróniára ad alkalmat. Tornászni jó! Jó levegőn tornászni még jobb, a Blaha Lujza téren nem jó a levegő, ez igaz, de nem is káros, ezért tornászni mégis érdemes, különösen gyerekeknek.

Gadamer híres könyvében, az Igazság és módszerben sok fontosat olvashatunk arról, hogyan juthatunk a tényleges és valóságos tudás birtokába. A dokufilmesnél, még ha álságos is a metódusa, ez a kettő küszködik egymással. A módszer tudományos, analitikus, szintetizáló, aminek fejében az igazság sérül. Nincs olajfaló, nincs repülőről szórt bogár, nincs E. T., sem igazi Mao. Nem számít. Az a kérdés, hogy miképpen építjük be distinkciós képességünkbe ezt a hazugságot. Játszunk vele, vagy átéljük. Magyarországon ez a sok átéltség kétségtelenül nem segít. Ha röhögni kell magunkon, nehezen tesszük ezt úgy, hogy tudjuk, a poén részei voltunk.

Talán ez az oka annak, hogy semmilyen, ironikus, vicces vagy ál-doku-filmet sem láthattunk a legégetőbb múltunkból, demokráciánk kitöréséről, ’89-ről. Pedig vannak videódokumentumok az ellenzéki kerekasztalról. Sok-sok óra rögzítve, lefűzve. Ki látta? Mert azt kérdezni sem merem, mi történt ott és akkor. Hát, csak érthető legyen, miről is beszélek.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2002/05 19-20. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2540