KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2002/május
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• Zelki János: Fehéri Tamás (1927–2002)
MAGYAR MŰHELY
• Ágfalvi Attila: Nagybudapesti képüldözés Beszélgetés Báron Györggyel, Bojár Iván Andrással és Kamondi Zoltánnal
• Ágfalvi Attila: A mi városunk Beszélgetés Rajk Lászlóval
• Dániel Ferenc: Zsivaj a Népbüfékben Budapest, a mozgó város
• Jeles András: Platón képernyője Napló-töredékek
• Bakács Tibor Settenkedő: A vadkan meg a kolorádók Pannon áldokumentumfilmek
• N. N.: Magyar áldokumentumfilmek
• Sipos Júlia: Hiszem is, nem is Beszélgetés Radnóti Sándorral és Kardos Sándorral

• Elekes Györgyi: Világégés és animáció Beszélgetés Reisenbüchler Sándorral
• Kriston László: Generation G Világpolgárok filmen
FESZTIVÁL
• Gelencsér Gábor: Mellékszál Berlin
• N. N.: Az 52. Berlini Filmfesztivál díjai

• Kolozsi László: Panelkapcsolat Új német filmek
• Kovács Ilona: Szerelem hímnemben és nőnemben Patrice Chéreau filmjei
• Zoltán Gábor: Nyolc szerda Patrice Chéreau: Intimitás
KÖNYV
• Schubert Gusztáv: A toll súlya Grunwalsky Ferenc: Levelek L&M-nek
• Kelecsényi László: Méz és epe Krencsey-emlékiratok
KRITIKA
• Stőhr Lóránt: Vatta az agyban Vecsernyés János: Kvartett
DVD
• Pápai Zsolt: Lábunk előtt hever a világ Joseph L. Mankiewicz: Mindent Éváról
FESZTIVÁL
• Palotai János: Rövidre vágva Clermont-Ferrand
LÁTTUK MÉG
• Ádám Péter: Szabad szerda
• Pápai Zsolt: Pánikszoba
• Harmat György: Angyalok, végállomás
• Hungler Tímea: A vér kötelez
• Varró Attila: Rollerball
• Herpai Gergely: Hart háborúja
• Köves Gábor: Megszólít az éjszaka
• Kis Anna: Fújd szárazra, édes!
• Mátyás Péter: Végtelen és képtelen
• Tamás Amaryllis: Tükör

             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Könyv

Grunwalsky Ferenc: Levelek L&M-nek

A toll súlya

Schubert Gusztáv

A e-mail korában ideje van a kézírásnak.

 

Száznegyvennyolc oldal. 16 levél. Kicsi a könyv, de erős.

Végtére is egy vasgyúró írta, aki mindig ott verekszik, ahol legsűrűbb a tömeg. Már megint a Grűn, hallom nemegyszer. Persze már vita után, a lépcsőházban. Mintha egy krakéler nyomulna, pedig csak azt teszi, amit egy férfinak tennie kell, ha nagy a baj. Kiáll az igazunkért.

Elegyes dolgok, mondják majd a szigorú ítészek, egyetlen írás sem felel meg az esszé vagy a tanulmány etalonjának. Valószínűleg így van, annál indulatosabb, szabadosabb, töredezettebb próza ez, de nagyon is megfelel egy magasabb mércének. Válaszoljon Berzsenyi a szépelgőknek: levelekből látja igazán az ember egymást. Márpedig ami ebben a kis kötetben írva vagyon, az mindenestül állja az „embernek próbáját”. Nem tudós áll mögötte, s még csak nem is a művész, hanem egy személyiség. A levél veszedelmes műfaj, semmi nem szolgáltatja ki ennyire íróját, még a napló sem. A napló, ha nyilvánosságra kerül is, titok, hétpecsétes vallomás, a naplóíró – társaság, bizalmas híján – magával beszélget; úgy is olvassuk. A levélírás dialógus. Ha nem is a nyilvánosságnak készült, erős kontrollja van: a címzett. A levelezésnek ez a kétszemélyes titok adja a szabadságát és igazságát. Itt nem mutatkozhatsz neglizsében, de koturnusra sem állhatsz a jóbarát előtt. Egyszerűnek kell lenned és tartalmasnak. A napló keserű/édes álom. A levél – tett. Grunwalsky alighanem ezért választja ezt a formát, ez felel meg az alkatának, a dialógus elevensége, indulat-ritmusa, a személyes hév és a fel-fel szikrázó értelem írásban nem találhat alkalmatosabb keretet.

L&M persze mi vagyunk: érezzük magunkat megtisztelve. Úgy beszélnek velünk, mint férfi a férfival. Minden sandaság, sunyítás nélkül, még csak azt sem mondhatom, hogy bátran. Grunwalsky nem vakmerő, hanem nyílt és egyenes, fel sem vetődik benne, hogy olykor köntörfalazni kellene, nem ismeri a félelmet. Valamikor a reformkorban voltak ilyen vulkanikus, de higgadtan bölcs orátorok. Hol tanulta? Vagy inkább, hogy nem vesztette el e képességét?

Grunwalsky sok mindenről beszél – készülő filmjeiről, a kultúrpolitika packázásairól és a szakma nélkülözhetetlen szabadságról, pályatársakról, könyvekről, írókról (Csáth-miniatűrje remeklés), a médiamocsárról, a Scala páholyairól és a multiplexről, etnográfusokról és pápuákról, pénzemberekről és a maratoni hírvivőről, szarajevói vérengzésről és a tévéképernyőről a piacképesebb háborús jelentések miatt eltűnő árvizekről –, de mindig ugyanabból az alapállásból, a látszólag széthulló képeket, idézeteket a szabadság nagy gondolata fűzi össze: az emberek maguk és maguknak csinálják a történelmet. Aki nincs jelen, aki nem harcol meg a szabadságtól elrekesztő káprázatokkal, menthetetlen. „Ebben a pszichológiában oly fakó korban”, a személyiség lehetősége, lehetetlensége a kulcskérdés a szerző számára. Az ezredforduló társadalma – szakítva a sokezeréves (legalább névleg elismert) hagyománnyal – nem az emberi nagysággal mér, hanem a sikerrel: az a nagy ember, aki felül van. Ez a magabiztos új világ persze még a sorskerékről sem hallott. Hogyan is tartana igényt, a body-buildingen, a bankszámla-gyarapításon kívül lélek-építésre is. „Magatartást lehetett tanulni a színészektől. Egy életre. Akár egyetlen mozdulatot, ami sok rothadt esetben kihúzott a bajból. Milyeneket, ilyen arcokat tanulhatnánk meg a reklámoktól és a Dallas-zombik vicsorától, izzadságaitól?” Tanulni persze senki nem akar, senki nem akarja a sorsának szabadságát: „ma eladható bármi, ami lenyom: ami rövidre zárja az agyad, és a lehető leghosszabb ideig úgy is tartja” – folytatódik a zombi-lét pásztázása Hunter S. Thompsonnal szólva. Grunwalsky kegyetlen és törpe kornak látja, ami körülöttünk épül; a régi jobb volt. Amikor nem a könyörtelen gyávaság, kicsiség igazgatott, hanem a jellem, a nagy formátum. Amikor a drámáknak tétje volt, mert a jágókon kívül senki sem játszott benne cinkelt lapokkal. Változnak az idők, „a szájtépő”, a fiatal filmeseket kritikus szellemre ébresztgető Grunwalsky démodénak látszik. Ugyan ki akarna ma gondolkodni, kételkedni, becsületért verekedni? Grunwalsky minden cikkének, levelének a feldolgozhatatlan, elfogadhatatlan korfordulat áll a célkeresztjében: „Nem lázad senki semmi ellen”.

Meg is látszik. Grunwalsky képein az emberi arc a legfontosabb viszonyítási pont, mindent elárul a világról, miféle arcok viselődnek benne.

Faijumi portrék vagy torzpofák, drámai izgalmú vagy apránként zálogba adott arcok? Grunwalsky nem teoretikus lázadó, a nyugtalanító nagyközelik rebellise: elénk rántja, amit kapkodva rejtünk – mit művel a kor az arcainkkal. Hősei személyiségként győznek, az arc, amely félbe törve, meggyötörve, torzóként is teljes, a maratoni futó, vagy a táncosnő, akinek egész teste arccá válik – megállítja a romlást. Levél-tükre jellemportrék fűzére is. A mondatok rajzolatából, a kamera lendületéből, a tisztánlátás vakító pillanataiból a szerző is elénk áll. Nem rejtőzhet el. Nem is kell, nincs rá oka.

 

Telekép Kiadó, 2002


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2002/05 52. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2549