KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

   
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2002/május
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• Zelki János: Fehéri Tamás (1927–2002)
MAGYAR MŰHELY
• Ágfalvi Attila: Nagybudapesti képüldözés Beszélgetés Báron Györggyel, Bojár Iván Andrással és Kamondi Zoltánnal
• Ágfalvi Attila: A mi városunk Beszélgetés Rajk Lászlóval
• Dániel Ferenc: Zsivaj a Népbüfékben Budapest, a mozgó város
• Jeles András: Platón képernyője Napló-töredékek
• Bakács Tibor Settenkedő: A vadkan meg a kolorádók Pannon áldokumentumfilmek
• N. N.: Magyar áldokumentumfilmek
• Sipos Júlia: Hiszem is, nem is Beszélgetés Radnóti Sándorral és Kardos Sándorral

• Elekes Györgyi: Világégés és animáció Beszélgetés Reisenbüchler Sándorral
• Kriston László: Generation G Világpolgárok filmen
FESZTIVÁL
• Gelencsér Gábor: Mellékszál Berlin
• N. N.: Az 52. Berlini Filmfesztivál díjai

• Kolozsi László: Panelkapcsolat Új német filmek
• Kovács Ilona: Szerelem hímnemben és nőnemben Patrice Chéreau filmjei
• Zoltán Gábor: Nyolc szerda Patrice Chéreau: Intimitás
KÖNYV
• Schubert Gusztáv: A toll súlya Grunwalsky Ferenc: Levelek L&M-nek
• Kelecsényi László: Méz és epe Krencsey-emlékiratok
KRITIKA
• Stőhr Lóránt: Vatta az agyban Vecsernyés János: Kvartett
DVD
• Pápai Zsolt: Lábunk előtt hever a világ Joseph L. Mankiewicz: Mindent Éváról
FESZTIVÁL
• Palotai János: Rövidre vágva Clermont-Ferrand
LÁTTUK MÉG
• Ádám Péter: Szabad szerda
• Pápai Zsolt: Pánikszoba
• Harmat György: Angyalok, végállomás
• Hungler Tímea: A vér kötelez
• Varró Attila: Rollerball
• Herpai Gergely: Hart háborúja
• Köves Gábor: Megszólít az éjszaka
• Kis Anna: Fújd szárazra, édes!
• Mátyás Péter: Végtelen és képtelen
• Tamás Amaryllis: Tükör

             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Magyar Műhely

Beszélgetés Radnóti Sándorral és Kardos Sándorral

Hiszem is, nem is

Sipos Júlia

Beszélgetés Radnóti Sándor esztétával és Kardos Sándorral, A Növekvő Város rendező-operatőrével.

 

Az elmúlt években egyre több áldokumentum filmmel találkozhattunk. Az itthon láthatók közül az első ilyen „becsapós” alkotás az Olajfalók volt. Bizonyára sokan emlékeznek az országos szenzációra. Egy lepusztult cseh bányavidéken új állatfajt fedeztek fel: a Pacurofagus oxitoxicus – magyarul olajfaló – olajtócsákban él és ipari szénhidrogénekkel táplálkozik. Ezután Az igazi Mao című film következett, amelyből megtudhattuk, hogy Mao és Hruscsov valójában kétes múltú gengszterek voltak. A 2001-es szolnoki Tudományos Filmszemlén pedig már külön kategóriát töltöttek meg az ironikus, „hiszem is-nem is” filmek, többek között Hitchcock titokzatos német szerelméről, illetve a hazai művek: A Wapra-jelentés vagy A Növekvő Város egy archeológiai felfedezésről, amely ősi várost mutat be tárgyaival, mítoszaival, rítusaival.

Mi az oka az áldokumentumfilmek divatjának? Szeretünk önmagunkon nevetni, szívesen hagyjuk magunkat megtéveszteni, esetleg azon szórakozunk, milyen átlátszó módon próbálnak becsapni minket? Vagy afféle posztmodern jelenségről van szó, korunk ironikus önreflexiójáról?

 

*

 

– Ön szerint miért szeretjük megfricskázni magunkat a valóság és fikció tükörjátékaival? A rendező olykor figyelmeztet, de gyakran komolyra fordul a tréfa. Bizonyítékok, tanúk, régi filmfelvételek hitelesítik…

Radnóti Sándor: Nagyon bizonytalanná vált a közvetlen tapasztalati valóság, a szemhatár olyan széles lett, hogy nemigen látjuk a képzeletbeli és a tapasztalati valóság különbségét. Legalábbis a határok a széleken elmosódottak. Ezek a modernitás újdonságai – tegyük hozzá: 100 éves újdonságai –, amire a művészet reflektált. Amíg kiszámítható volt a tapasztalati világ, addig a művészet mondhatta, amit Arany mondott a Vojtina ars poeticajában: „költő hazudj, csak rajt ne fogjanak”. Miközben megpróbált úgy hazudni, hogy rajt’ ne fogják, mindenki tudta, hogy van egy világ, a művészet világa, amelyben nem igaz dolgok történnek, hanem a képzelet dolgai játszódnak. Ezek persze kapcsolódnak a realitáshoz, de csak a gyerekek vagy a nagyon primitív emberek engedhetik meg maguknak, hogy összetévesszék a realitást a fiktívvel. Ahogyan a Szentivánéji álomban az egyik mesterember megnyugtatja az úri közönséget, hogy ő ugyan oroszlánt játszik, de ez nem egy valódi, bősz oroszlán, hanem ő, a mesterember. Ezek a gondosan kialakított, kitapintható viszonyok művészet és valóság között nagyon bizonytalanná váltak. A XX. század elejének művészi forradalmai úgy is leírhatóak, mint kísérletek: meddig mehetünk el az erős tapasztalati valóság művészetbe való bevitelével, megjelenésével.

– Régen vége a „hiszem, ha látom” igazságának, a digitális világban mindannyian becsaphatóak vagyunk, mindezt azonban öniróniával tárják elénk.

Radnóti: Két irány van: az egyik, hogy megpróbálok valamit minél valóságosabbá tenni, és becsapni a szemet. Már a XV. században volt egy ilyen festészeti irányzat, a „trompe d’oeil”, de már azelőtt is elfogadott nézet volt, hogy az a nagy művész, aki úgy fest egy legyet a képre, hogy a néző megpróbálja elhessegetni onnan. Ez a valaha szélsőséges nézet bevonult a művészet középpontjába, s erőteljessé vált a művészet és a realitás összemosása. A másik irány ebből következik, mert ennek hatására sokkal több minden válik fiktívvé.

– Ezekben a filmekben azonban mindig kapunk egy kis segítséget, apró utalást arra, hogy azért ez nem igazi légy. Nyílik egy kis rés, amelyen át rákukucskálhatunk az igazságra.

Radnóti: A Zeligben, amikor Woody Allen hirtelen odakerül az ágáló Hitler mellé, a néző pontosan érzi, hogy összekavarodott a fikció világa és a dokumentumfilm világa, s miközben bámulja a képeket, pontosan tudja, hogy ez nem igaz. Ma még simábbak az átmenetek, tökéletesebbek a beillesztések és ebből következik, hogy megjelenik a fiktivitás érzése, s a dokumentumfilmben sem érezzük, hogy a lefényképezett valóságot kapjuk. Ugyanis létezik egyfajta lelki ökonómiája a művészeti befogadásnak, ami nem engedi meg a teljes becsapásunkat, ezért jóval nagyobb mértékben tekintjük fiktívnek, amit látunk.

– Említette Hitlert és a Zeliget. Ezen a téren a legkomolyabb veszélyt a történelemhamisítás jelenti. Embereket kiretusálhatnak, vagy éppen beilleszthetnek különböző korokba, helyzetekbe. Ez már a hitelesség kérdése, gondoljunk csak Az igazi Maóra… Ráadásul a riportázsok sem hihetőek, az infotaitement sok trükköt követel.

Radnóti: Mi következik abból, ha egyre többször tapasztaljuk: a dokumentum nem dokumentum, mert fokozatosan kiretusálható az egész központi bizottság egy képről? Egyrészt nem fogunk hinni a történelmi dokumentum képeknek, másrészt elindul egy ellenmozgás. Mégpedig az, amiről Baudrillard is beszél, hogy az emberek a valóságot is elkezdik a fikciók és illúziók szintjén élni. Bizonyos helyzetekbe kerülve azt hiszik, egy filmben vannak, és aszerint cselekszenek.

– Ezekben az áldokumentumfilmekben sejtek egy üzenetet is: pontosan tudjuk, hogy mindenki mindenkit manipulál, átlátunk rajtatok, ismerjük a trükköket. A manipulációval szembeni vicces ellenállásnak vélem…

Radnóti: Gyakran valóban ez a funkciójuk. A hamisítástörténet nagy része is arról szól, hogy később majd leleplezem a dolgot, de bebizonyítom, hogy milyen ostobák a szakértők, milyen hiszékenyek az emberek. De nagyon tanulékonyak vagyunk, az új tapasztalatok, így a hamisítás tapasztalatai is beépülnek. Ma már nem tudom elképzelni, hogy bárki bedőlne mondjuk Az igazi Maónak… Hozzászoktunk az ilyen jellegű filmekhez, már az elején gyanakszunk. Ez az az ökonómia, amiről beszéltem, s amit bíztatónak tartok.

– Van ellenben egy olyan filmtípus, amiben nem tudunk eligazodni, mert Maóról lehet tudomásunk, de a kémia vagy a csillagászat témáiban korántsem vagyunk otthonosak. Ezek a filmek mintha a nagybetűs Tudomány orrát fricskáznák meg: félre a nagyképűséggel és csalhatatlansággal. De tény, hogy egy laikus bármit elhihet.

Radnóti: Igaz, de a tudomány világában a komoly hamisítások ugyanúgy előfordulnak, mint a tréfák. Emlékszem, amikor egy majomállkapcsot összekapcsoltak egy emberi koponyával, így találva meg az emberré válás folyamatából hiányzó láncszemet. De több ilyen eset létezik. Meg kell tudnunk különböztetni az ugratásokat és a komoly hamisítások világát.

– Ma már egy hírt sem kötelező elhinni, sokféle ellenőrzési lehetőségünk van, az Internettől kezdve a különböző hírforrásokig, de ha egy képet nézek, s csak a szememre hagyatkozhatom, akkor azt mindenképpen „elhiszem”.

Radnóti: Még mindig nagy ereje van a lefényképezett valóságnak. Médiatörténeti tanulsággal szolgált, amikor a marosvásárhelyi lázadásnál többször mutattak egy képet a magyar televízióban: táblával vertek egy zöld pulóveres embert. A látvány azt sugallta, hogy a románok verik a magyarokat. Egyszer, amikor véletlenül egészen közel ültem a televízióhoz, hirtelen észrevettem, hogy a faeszközökön, amelyekkel verték a földön fekvő embert, magyar feliratok voltak. Szívdobogás fogott el: hiszen itt minden fordítva van, magyarok vernek egy románt. Szóval, még mindig várjuk a televízióból az igazi képeket, látni akarjuk a drámai pillanatokat. Ugyanakkor ezek a drámai pillanatok hamisíthatóak, megkérdőjelezhetőek. Így egyrészt szomjazzuk a valóság képeit, másrészt elkezdünk gyanakodni a valóság képeire.

 

 

A Növekvő Város

 

Gellér B. István grafikus jó húsz éve kitalált egy elpusztult, ókori várost, amelyet egy szintén fiktív régésszel, Samuel J. Robinnal, a későbbi Sir Samuel of Hampsteaddal ásatott ki. A képzeletbeli, ám valóságosnak ábrázolt professzor segítőtársa a különös nevű Sajátovics-Sayatovich régész-etnológus kutató, mindketten a hajdani Osztrák-Magyar Monarchia szülöttei.

A Növekvő Városról és lakóiról lassanként mindent megtudhatunk: megismerjük titokzatos tárgyaikat, szakrális eszközeiket, bronzból és kerámiából készült kézműves tárgyaikat. A téma, mint maga a város, egyre növekszik: a leleteket 1998-ban kiállításon láthatta a közönség a Kiscelli Múzeumban, ezután egy film és egy kötet is született. A feltárást bemutató filmben megismerjük a szereplők életrajzát, század eleji fényképek és filmtöredékek kerülnek elő.

A szimulált régészet nem egyedülálló, formai előzménye a francia Poirien házaspár munkássága. Ők valóságos régészeti objektumokat fiktív feltárások eredményeként mutattak be. A jelenségkört – ahogyan Rózsa Gyula 1998-ban a Mozgó Világban utalt rá – a hetvenes évek szakirodalma az individuális mitológiák címszóval illeti. A műkritikus egyébként a kiállítás apropóján írt a poliszról, amelynek tárgyi világát önmagában, a mítosz nélkül is figyelemreméltónak tartja, „mintha a múlt század praktikus ipari edényeinek a komolyságát és a mínoszi vagyis Kolumbusz előtti civilizációk félig-értett tárgyainak a titokzatosságát zárnák magukban mélyen, harmonikusan. Egyszerre tartályok és urnák…”

 

*

 

– „Most Önökön a sor: fejtsék meg Önök a rejtvényt, minden igaz és fontos mű rejtélyét – ami itt is el van rejtve…” – írta Hegyi Lóránd Gellért B. István könyvének előszavában. Mi vonzotta ebben a feladatban?

Kardos Sándor: Mióta filmes vagyok, azóta izgat, ha valamilyen álarc mögé bújhatok. A Növekvő Város is alapkérdésekkel foglalkozik, hogy mennyiben tud a múlt igaz dolgokról beszélni, hogy mennyiben csapjuk be magunkat eszmékkel. Minderről egy fel nem fedezett, múltbéli világon keresztül beszélünk.

– Ön szerint ez a műfaj miért lett ilyen népszerű?

Kardos: Talán azért, mert az áldokumentumfilmek az emberek tudatalatti félelmeiről szólnak. Mint ahogy a sok horror és a rengeteg krimi is… Egyre nyomasztóbb tényezők felismerésre rejtőzik a háttérben. Ha egy országban sok a Szabadság tér, utca, híd, akkor ott valami baj van a szabadsággal. Ha rengeteg olyan film van, ahol győz az igazság, ott az a baj, hogy az igazság gyakran nem kerül felszínre. Ösztönös félelem munkál ezek mögött a filmek mögött.

A Növekvő Várost nem érzem ilyen félelemmel telinek…

Kardos: Nem akartam senkit becsapni, már az első percben valamelyest elárulom, hogy itt egy játékról van szó. Ha valakinek csöpp esze van, két perc után rájön, hogy játék az egész. Dolgoztam igazi ásatáson is, ott valahogy másképpen mozog a kamera. Itt minden a véletlenen múlt. Már ami a forgatást illeti, mert Gellér B. István (Brúnó) mindent pontosan kidolgozott, de például a filmben az öreg francia régészprofesszor valójában egy öregasszony, Brúnó nagynénje, aki véletlenül ott nyaralt. Beöltöztettük férfinak. Vagy van egy japán szakértő a filmben: a pécsváradi szoborparkban járt egy japán államtitkár, odaállítottuk a sziklafal elé, hogy beszéljen bármiről japánul, csak nagyon hevesen. Utólag kiderült, hogy az édesanyja főztjéről mondott valamit…

– Tehát valódi tudományos filmet is forgatott. Mit lehet parodizálni a klasszikus ismeretterjesztő filmeken?

Kardos: Ahogyan a riportalanyok orra alá dugják a mikrofont…, a résztvevők mindent marhára komolyan vesznek. De az is nagyon mulatságos, amikor az Útinform munkatársa halálosan komolyan mondja el, hol lesz dugó. Az emberek általában a hülyeségeket veszik komolyan, a komoly dolgokat meg hülyeségnek vélik. Egy időben, amikor nem jutottam játékfilmhez, rengeteg képzőművészeti filmet csináltam. A maketteket éppen úgy fogtam föl, mint egy teljesen komoly képzőművészeti filmet. Nagy kedvem volt ehhez a munkához, szerettem volna sorozatot csinálni belőle, Brúnó fiókja tele van ötletekkel. Van például egy francia ember, aki nem létező állatokat gyűjt: komplett dokumentációval rendelkezik egy nem létező állatvilágról, még a hangjukat is rögzítette.

– Ma már semmit sem hihetünk el fenntartások nélkül…

Kardos: Ez világprobléma. Elképesztő módon csapnak be bennünket mindenütt, kezdve azzal, hogy mit eszünk, milyen adalékanyagok vannak ételeinkben. Ugyanígy a médiában. Amerikában tanult műfaj, hogy híreket írnak, amit a színészek eljátszanak. Mindez az általánosan elterjedt pallérozatlanságra épül. Ma a pallérozatlanság és a haszonelvűség diktál. Hamvas Béla azt írja, hogy az emberiség még soha nem tett fel egy lapra mindent, volt tibeti kultúra, indián kultúra. Ma mindenki a civilizációs balhéra vágyik, és decemberben paradicsomot akar enni… Ez normálisan nem megy, erre génsebészettel megsokasítjuk a teremtményeket. Életveszélyes. A világméretű megbízhatatlansági hullám ennek a felismerése.

A haszonelvű megbízhatatlanság még engem is meglepett, pedig régóta a szakmában vagyok. Nagycenken forgattuk a Hídembert. A producer kijelölt havonta egy napot, amikor az érdeklődő stábok forgathattak a díszletben, hogy a többi napokon nyugodtan dolgozhassunk. A Széchenyi kastély parkjában volt két rendőr, akik irányították a forgalmat. Aznap, a város közepén találtak 5 darab kéttonnás bombát, ezért le volt zárva. Este az egyik híradó bemondta, hogy a kormányfilm forgatása miatt a várost lezárta 3000 rendőr. S ez megy az egész világon. A haszonelvűség kihasználja a műveltség és műveletlenség közötti hatalmas szakadékot.

– Komor gondolatok egy játékos film után…

Kardos: Azért abban is vannak komoly dolgok, például a város írásrendszere, amely 50 ezer hieroglif jelet tartalmaz, s valóban működik. Ha belegondolunk, hogy manapság naponta tűnnek el ősi nyelvek, ez a film is rátapint valami lényeges dologra.

Fiatal egyetemistaként egy antikvárium polca előtt álldogáltam, kezemben egy könyv. Egy öregember megállt mellettem: „Bizony, fiatalember, ha meg akar érteni valamit, egyre visszább kell mennie.”

Mi megpróbáltunk visszamenni…

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2002/05 21-23. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2541