KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

   
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
   1998/július
KRÓNIKA
• Molnár Gál Péter: Frank Sinatra 1915–1998

• Schubert Gusztáv: Saint-Just Godard Utcakő és kamera
• Ludassy Mária: Harminc év után Párizsi tavasz
• Tillmann József A.: Dizájn és forradalom Németország '68-ban
• Hirsch Tibor: Kisgenerációk cifra nyomorúsága Jégvihar
MEDIAWAVE
• Kövesdy Gábor: A magyar ugaron Mediawave
• Csejdy András: Tartós hullám Mediawave
• Csejdy András: Kimodva, kimondatlan Beszélgetés Parti Nagy Lajossal

• Takács Ferenc: A Gonosz keresztútja: vámpír-western Vámpírok
• Pápai Zsolt: Mindenszentek éjszakája John Carpenter rémálmai
• N. N.: John Carpenter
• Varró Attila: X-ekták Idegenek az éjszakában
• Ágfalvi Attila: Don Luis esete Vérnősző Barommal és Éneklő Farkasszukával Buñuel és Kékszakáll
• N. N.: Lynch a Filmvilágban
• Horváth Antal Balázs: Johnnie Farragut történetei David Lynch: Hotelszoba
TELEVÍZÓ
• Gombár Csaba: Képszavazás Választási levelek
• Lengyel László: Képszavazás Választási levelek
FESZTIVÁL
• Báron György: A látás tökéletlensége San Francisco
FILMZENE
• Fáy Miklós: M, mint ember Greenaway és Mozart
KRITIKA
• Bori Erzsébet: Levélpiszok Ponyvalevél
LÁTTUK MÉG
• Csejdy András: Vérfagyasztó
• Halász Tamás: Életre-halálra
• Harmat György: Palmetto
• Hungler Tímea: Vad vágyak
• Petrányi Viktória: Szegény embert az amish húzza
• Vidovszky György: Balkáni törvények
• Tamás Amaryllis: A család szégyenei

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Párizsi tavasz

Harminc év után

Ludassy Mária

A párizsi tavasz politikai jelszavai fölött elszállt az idő, de az életforma forradalom győzedelmeskedett.

 

Harminc év után. Kezdhetném e melankolikus vajdai címmel, ha túl azon a természetes nosztalgián, amit ötvenévesen érez az ember húszéves korának történései iránt, történelmi perspektívából is tudnám nézni az 1968-as eseményeket felidéző videokazettákat. 1989 többé vagy kevésbé bársonyos forradalma azonban, ha nem törölte is végképp el, de igencsak elhalványította az 1968 májusi eufória emlékképeit. Persze megcselekedte ezt már 1968 augusztus 21. hajnala is, midőn a BBC-t hallgatva megtudtam, hogy „a varsói szerződés országai tudatják a NATO tagállamok vezetőivel, hogy csehszlovákiai hadmozdulataik egyetlen NATO országot sem veszélyeztetnek”. A kommüniké még hozzátette, hogy a NATO e közleményt köszönettel tudomásul vette. „Thankfully” dübörgött egész nap a fülemben a szörnyű szó, ugyan 1956 november 4. óta tudhattuk, hogy mit ér a Nyugat szolidaritása, ám megköszönni talán mégsem kellene az intervenciót. Miért mondtam, hogy az 1989-es Fukuyama-féle felfogásban „a világtörténelem vége” (azaz a liberális demokráciák világméretű győzelme) tette mítoszok által homályosan felidézhető diákkori elveszett illuzióvá '68 tavaszát? Aki harcos maoista volt akkoriban, talán másképp érzi, de egy hozzám hasonlóan anarcho-libertárius gondolkodó számára mindenképp meggondolandó, hogy miért lelkesedhettem akkoriban a parlamentáris demokrácia alapintézményei elleni elementáris lázadásért én, aki itthon ezen szabadságintézmények leglelkesebb propagandistája voltam – persze Condorcet és Benjamin Constant, John Locke és J. S. Mill álnevek alatt?

A Vörös az ég alja (Le fond de l'air est rouge) Chris Marker rendezte négyórás dokumentum-folyama némi magyarázattal szolgál. Az emlékezés egységét a represszió egyetemes elutasítása máig biztosítja. Az elnyomott oldallal való együttérzés forrása pedig – s erre tényleg ez a dokumentumfilm döbbentett rá – nem csak etikai, de esztétikai is. Azok az arcok tetszenek – mégha eszméik nem is mindig –, melyeket a forradalmi (vagy csak farsangi) eufória végén véresre vernek, s a verőlegények arcát mindig gyűlöletesnek látom, mint mondtam, nem csupán morálisan, de vizuálisan is. Az amerikai neonáci ifjak nem is olyan nagyon csúfak (a Hanoi bombázását követelő becsületes Wall Street-i bankárok viszont olyanok, mintha egy századfordulós antikapitalista karikatúrából léptek volna elő), mégis iszonyatosnak tűnnek az azonnali kivégzéseket sürgető szép szőke fejek, míg az egyetemi campusok hasonló színösszeállítású, csak kissé hosszabb hajú ifjait, amint háború helyett éppen szeretik egymást, máig imádom. Ám mai eszemmel azt a szemüveges, öltönyös ifjú egyetemi polgárt becsülöm a legtöbbre, aki felháborodástól remegő hangon közölte a nemzeti gárda brutális fellépése után, hogy ő ugyan politikailag konzervatív, s egy pillanatig sem értett egyet sem a vietnami háború elleni tüntetésekkel, sem az egyetemi sit in tényével, de az egyetemi autonómiát súlyosan sértő rendőrattakt után csatlakozik az egyetemet elfoglaló tüntetőkhöz. Hol van nálunk ilyen gondolkodású polgár?

Hasonló hiányérzetem van, midőn az 1968-as, majd a hetvenes évek francia sztrájkmozgalmainak történetét nézem. Az 1956-os munkástanácsok óta nálunk mintha meghalt volna ez az intelligensen argumentáló és ugyanakkor szenvedélyesen vitatkozó munkásretorika. Gondolom, nemcsak „a kapitalizmus építésének” manapság szintoly általánosan kötelező retorikája ölte meg: a munkáshatalom nevében ágáló – mindenekelőtt a munkástanácsok szétverésében jeleskedő – „szocialista” szlogen tette (teszi?) lehetetlenné nálunk, hogy az úgymond osztályharcos követelések a szabadság nyelvén fogalmazódjanak meg. Irigyen hallgattam, hogy harminc éve milyen világosan látták a participatív demokrácia hívei, a munkásönkormányzat radikális aktivistái azt a lehetséges konfliktust, amit az „autogestionnaire” ideál és a hagyományos-konzervatív szakszervezeti modellben könnyebben megvalósítható konkrét-közvetlen materiális követelések kielégítése indukál: nem biztos, hogy a demokratikusabb termelési struktúra az effektívebb, s a többlettermékből jutó többletjövedelem elutasítása, a mondjuk így elidegenedés-mentes munkahelyi légkör érdekében az egész fogyasztói-jóléti társadalom elutasítását jelenti, holott a ténylegesen sztrájkolók többsége csupán a jóléti juttatások növelése, azaz az individuális fogyasztás-növekedés céljából vesz részt a kollektív akciókban. Szépen artikulálódik e kétfajta koncepció ütközése, és a „meme combat” (egyazon harc) illuzórikus jelszavával történő ideiglenes harmóniába-hozása a részvételi demokrácia/munkásönkormányzat radikális ideológiájának a valóságos sztrájkkövetelések (munkakörülmények javítása-munkabéremelés) reális világával az Usines Universitaire Union (U.U.U.) dokumentumában. E három „U” utópiájának tízmillió francia munkás többhetes sztrájkja adott reális referenciát: hogy aztán a következő választásokon ugyanennyien szavazzanak a jobboldalra – mert hogy egyszer véget kell vetni annak a felfordulásnak, amit mi magunk csináltunk. Franciaországban sohasem volt „Dicsőséges”, azaz békés parlamentáris forradalom. A forradalmi eufóriát (és brutalitásokat) nem kevésbé brutális ellenforradalom-represszió követte; a bal- és jobboldal közti politikai törésvonal máig élesebb, mint más nyugati demokráciákban („kohabitáció” – baloldali elnök, jobboldali kormány vagy fordítva – kényszerházassága elképzelhető, de „nagykoalíció”, konzervatív-szocialista kormányzat aligha).

Térjünk vissza a szép diákarcokra, amint barikádot építenek vagy plakátot választanak, ölelkeznek vagy ölik őket. Sajnos csak ez utóbbi a tiszta képlet: „Le a rendőrállammal!”, „Fasiszta gyilkosok!”, mi is ezt kiabáltuk 1972 március 15-től 1988 július 16-ig és '88 október 23-án szétvert tüntetéseinken, „meme combat”. Csakhogy felvonulásaikon e széparcú diáksereg az Internacionálét énekelte (igaz: a Marseillaise-t nem énekelhette, ami nálunk még forradalmi dal, de ott a nemzeti himnusz, melynek hangjaira majdan De Gaulle tábornok kitünteti a diáktüntetések leverésében élenjáró csendőröket). Az Internacionálé meg mifelénk a szovjet-bolsevik elnyomás hangi szimbóluma. (Sokat kell még dolgoznunk a „kapitalizmus építésének útján”, hogy „a föld rabjait” felkelésre szólító szöveg dallamára ne az 56-os és a 68-as szovjet tankok, valamint bornírt pártkongresszusok tapló-arcú funkcionáriusainak víziója merüljön föl bennünk.) Nem is beszélve a „három M” (Marx-Mao-Marcuse) középső tagjairól, mely már akkori ismeretem szerint is tisztes tömeggyilkost takart. És mit tegyünk a „Ma-Ho-Che” triumvirátussal, amiből egyedül Che Guevera maradhat meg egy morális mércével is vállalható forradalmi panteonban? Nem érdektelen Fidel Castro rossz lelkiismeretű, a bolivíai kommunista párt és a junta katonai kivégző-osztag-vezetőjének lelkiismeret-nélküli kommentárja „Che” haláláról: ez ügyben az amerikai katonai tanácsadó portréja (megintcsak egyszerre morális és fizionómiai vonatkozásban) olyan, amilyennek egy antiimperialista kézikönyv szerint lennie kell. De nem menekülhetünk az eredeti kérdés elől: mit kezdjünk, pontosabban mit kezdhettünk mi itt, egészen másfajta repressziók áldozatai, a francia, német és amerikai diákforradalmárok pro-szocialista illuzióval, az amerikai imperializmust a Legfőbb Rossznak tartó eszméivel, egyszerre anarchista és kollektivista vízióival, a parlamentáris intézmények megsemmisítését célzó forradalmi hevületével? Kezdjük a könnyebbik oldalon: a vietnámi bombázásokkal, a Vörös az ég alja által hátborzongató hitelességgel bemutatott napalm hatásaival (ismét egy remek portré a „másik” oldalról: a rágógumija mögül az egész gyilkos játékot egy vigyorgó „I like it”, „I very like it” – szeretem-nagyon szeretem ezt – fordulattal nyugtázó amerikai pilóta képe). A háborút általános humanista alapon is el lehetett utasítani, ehhez nem kellett a Vietkong szeretete, rémtetteinek elsumákolása. És ismét a represszió inverz igazságszolgáltatása: ha addig nem tudtam volna, hogy a morális térben hol a helyem, a tüntetés szétverésének brutalitása, a földön-fekvők szadista félholtra rugdalása rögvest helyreteszi habozásom. (Kár, hogy a honi és a lengyel diákmegmozdulások szétveréséről nincs ilyen „szép” dokumentumfilmünk: igaz errefelé több tucat tankhadosztály és néhány száz – vagy ezer – halott kell ahhoz, hogy a nyugati tudósítók ingerküszöbét átlépjük. Persze egy 1956 október 25-i vérvörös csütörtökhöz képest mi egy március 15-i lánchidi csata gumibotozó-személyi elkobzó rendőr-attakja?)

Meg kell mondani, hogy fordítva nem nagyon működött a szolidaritás. 1968 augusztus 20-ának tragédiáját a nyugati baloldal csak töredékében volt képes átérezni, vagy még úgy sem. A Vörös az ég alja dokumentumai között láthattam először Castro kommentárját a prágai tavasz eltiprásáról: jó, jó sérül a nemzeti szuverenitás, dehát a világforradalom érdekében. A szocializmus nemzetközi érdekei fontosabbak, mint a nemzeti érdekek vagy a burzsoá szabadságjogok. Ezután már szinte természetes a testvéri ölelés a szakállas világforradalmár és a Brezsnyev doktrína névadója között. Dubcek mindig oly tétova e filmben, hogy nehezen elhihető: mégiscsak az ő nevéhez fűződik a szocializmus egyik legradikálisabb reform-kísérlete. A prágai tavasz eltiprásának képsorai immár éppoly klasszikusak, mint húsz évvel később az Örök Béke terén a fehéringes fiú a tankok előtt. Itt miniszoknyás lányok és diák-külsejű fiúk magyarázzák a tankban ülő riadt kiskatonáknak, hogy ki a fasiszta. Könnyes szemű középkorúak mondják a kamerába, hogy harmincéves élethazugság omlott össze: ők tényleg mindig barátként, felszabadítóként tekintettek a szovjet katonákra. Aztán Jan Palach temetése – itt szinte az Arany János-i „nem megy! nagyon fáj” formulával hagynám abba a film-ismertetést. De azt a csupaszem egyetemista lányt idéznem kell, aki hibátlan franciasággal kijavítja a nyugati riportert: Jan Palach nem öngyilkos lett, ami egy saját élethelyzet megoldását jelenti, ő a nemzetgyilkosság elleni tiltakozásul ölte meg magát.

Ezután francia temetések: De Gaulle, majd Pompidou, azaz a klasszikus gaulle-izmus temetése. Az első idején magam is Franciaországban voltam ösztöndíjasként. „Már nem 68-at írunk” hallottam nap mint nap konzervatív professzoraink rendreutasítását, ha egy-egy kijelentést vitatni merészeltünk. Otthon érezhettem magam, valamely jó kis tud.szoc. szemináriumon, azzal a különbséggel, hogy 56 nevét sem volt szabad kiejteni. Hatvannyolc vívmányai közül csak egyet élvezhettem az 1970/71-es tanévben: nemcsak a lányok mehettek át a fiúkhoz, éjfélig fiú is jöhetett a leány kollégiumba. Az „életforma forradalma”, mondta Heller Ágnes és Vajda Mihály híres-hírhedt kommuna-cikkében (melyért 1973-ban kirúgták őket az állásukból), s ez talán győzött is félig-meddig (gondoljunk csak a testi szerelem filmbéli ábrázolását övező tabuk villámgyors eltűnésére – s persze nem a pornó-iparra gondolok). Ám számomra, aki politikai-intézményi forradalomról álmodoztam (önkormányzati elemek bevezetése a liberális demokráciákban, a liberális intézmények fokozatos térhódítása a „létező” szocializmusban) totális vereség 1968. Egyetlen elvbaráti kommentár a filmben: Jorge Semprun gyönyörűszép feje, okos mondatai. Jó kontraszt Georges Marchais kétszínű 68 értékelése, miután májusban a kommunista párt mindig elhatárolta magát (szívből) az „anarchistáktól, trockistáktól”, augusztusban elhatárolódik (szinből) a prágai tavasz leverésétől is – hogy mennyire nem gondolta komolyan, azt mutatja a radikális desztalinizációt követelő értelmiségi pártellenzék (Ellelnstein és mások) kizárása a pártból. Mennyire érdektelen ma már mindez: akkor mennyi reményt fűzött a hazai reformértelmiség egy határozottan antisztálinista eurokommunizmus szövetségéhez!

S amit megincsak a represszió rémtettei igazolnak – visszamenőleg: Allende emberi arculatú marxizmusa, defenzív szövegei a sztrájkoló munkásokkal szemben, erkölcsi eltökéltségű halál-vállalása. Leánya – tökéletes latin szépség – megemlékezése –, kár, hogy a mindent és mindenkit eláruló Castro oldalán mondja el. Talán fel is ismerte a helyzet kilátástalanságát, mert Beatrice Allende 77-ben öngyilkos lett. Tudom, hogy a gazdasági racionalitás azóta Friedman monetáris restrikcióit igazolta Allende szocialista csődpolitikája ellenében, ám ez az én szememben sohasem tudja Pinochet diktatúráját igazolni. Hogy a stadion képéhez azóta majdnem kizárólag a kínzókamrák képsorait tudom asszociálni (még jó, hogy ’73 előtt sem szerettem meccsre járni). A film 1974 május 1-i felvonulás képsoraival végződik: a helyszín az örök Latin Negyed, a diadalmas diáktüntetések lehetetlent követelő realizmusával és a drasztikus diák-verések ott is „reálisan létező” brutalitásával. A „harc folytatódik”, hangzik a tömegből – de miért? A reálszocializmushoz fűződő illúziók, ha '68 májusában még voltak is ilyenek, augusztus végére biztos elhervadtak. A mi '89-es stratégiánk egyszerűbb volt: Ady útmutatásai szerint „Minden, minden ideálunk / Másutt megunt ócskaság már”. (A fajok cirkuszában) – tehát kivívtuk magunknak azon parlamentáris demokráciát, ami ellen a francia szocializmus, mint „formális szabadságjog”, „burzsoá szabadság” ellen 150 éve harcol. Persze ők a jakobinus diktatúra néhány hónapját leszámítva sohasem láttak közelről olyan rendszert, mely megsemmisítette a formális szabadságok, a jogállami garanciák intézményrendszerét.

’68 májusa az utolsó kollektivista utópia volt, mondja Gilles Lipovetsky francia filozófus a Le Nouvel Observateur-nek adott 1998 április végi interjújában (bár csak ez a kollektivista utópia lenne a végső, mondom én, a nemzeti és a vallási fundamentalizmusok formájában feléledő utópista kollektivizmusoktól félve), s mint ilyen politikailag halott. De él ama 30 év előtti május kulturális öröksége – az, ami az individuális önfelszabadítást hozta el. „Sokkal több maradt május kulturális örökségéből, mint azt gondolnánk. Az individualista önkiteljesedés dinamizmusa, a szabadabb élet utáni vágyakozás, a bürokratikus kötelékektől megszabadult spontaneitás kultusza. Mindaz, ami a Sorbonne falfirkáin vagy a szituacionista szellemiségű röpiratok sokaságában megnyilvánult. Felhívás az örömre, a játékra, a jókedvre. Ez volt a világtörténelem első humoros forradalma: „Nanterre-t látni és élni.”, „Vegyétek le frázisaitokról a gatyát, hogy elérjétek a sans-culotte-ok színvonalát!”. Májusban a forradalom levetette tragikus képét, hogy helyet adjon az öröm kifejezésének. '68 májusa volt az első jelenidejű forradalom. Minden más forradalom jövőre orientált volt. Ezért önfeláldozást, szabadságért halált követelt. '68 májusa azért volt lényegét tekintve békés forradalom, mivel a boldogságvágy kielégítését tekintette fő aspirációjának, mely megsemmisítette a korábbi forradalmak eszkatológikus ambícióit. Mi maradt nekünk ama harminc év előtti májusból? A felhívás a jelenben élésre, itt és most boldogságra...” Lipovetsky interjúja mottójául '68 egyik leginkább huszonévesekre szabott szlogenjét választotta: „Minél inkább csinálom a forradalmat, annál inkább szeretnék szeretkezni.” Az 1968 májusi megmozdulások szép és lelkes diák-arcain e két vágy együtt ragyog fel: ezért néztem nemcsak nosztalgikusan, de együttérzően is a harminc év előtti eseményeket felidéző dokumentumfilmeket. Mert még a legosztályharcosabb szövegeik mögött is érződött, hogy inkább szeretkezni, mint háborúzni akarnak. S úgy érezték, hogy a tekintélyelvű, képmutató államhatalom ezt sem engedi szabadon – így lett, mint különben a világtörténelem minden nagy forradalma esetében is, egy kis követelés teljesítésének megtagadásából (lehessen a kollégiumokban a másik nemű diáktárssal tölteni az éjszakát) nagy forradalmi felfordulás. A fantáziát akarták hatalomra juttatni – ami a mi bölcs, rezignált liberális minimál-programunk felől nézve megmosolyogni való utópia. Mi megelégednénk azzal, ha a hatalom nem szólna bele privát képzeletünkbe, magánéletünkbe. S még ebben sem lehetünk bizonyosak. Talán csak abban, hogy a holnapi húszévesek éppúgy nem tűrik el, hogy a fantáziátlan hatalom magánmeggyőződéseik, magyarul privacy-jük intimszférájában matasson, mint a harminc év előttiek, akik az összes „tilos” feliratot „tiltani tilos”-ra javították. Hacsak a tiltók tekintélyelvűsége nem lett azóta vonzóbb a fiatalok számára, mint a tiltás ellen tiltakozók tekintélyellenessége.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1998/07 07-10. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3551