KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

            
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
   1998/július
KRÓNIKA
• Molnár Gál Péter: Frank Sinatra 1915–1998

• Schubert Gusztáv: Saint-Just Godard Utcakő és kamera
• Ludassy Mária: Harminc év után Párizsi tavasz
• Tillmann József A.: Dizájn és forradalom Németország '68-ban
• Hirsch Tibor: Kisgenerációk cifra nyomorúsága Jégvihar
MEDIAWAVE
• Kövesdy Gábor: A magyar ugaron Mediawave
• Csejdy András: Tartós hullám Mediawave
• Csejdy András: Kimodva, kimondatlan Beszélgetés Parti Nagy Lajossal

• Takács Ferenc: A Gonosz keresztútja: vámpír-western Vámpírok
• Pápai Zsolt: Mindenszentek éjszakája John Carpenter rémálmai
• N. N.: John Carpenter
• Varró Attila: X-ekták Idegenek az éjszakában
• Ágfalvi Attila: Don Luis esete Vérnősző Barommal és Éneklő Farkasszukával Buñuel és Kékszakáll
• N. N.: Lynch a Filmvilágban
• Horváth Antal Balázs: Johnnie Farragut történetei David Lynch: Hotelszoba
TELEVÍZÓ
• Gombár Csaba: Képszavazás Választási levelek
• Lengyel László: Képszavazás Választási levelek
FESZTIVÁL
• Báron György: A látás tökéletlensége San Francisco
FILMZENE
• Fáy Miklós: M, mint ember Greenaway és Mozart
KRITIKA
• Bori Erzsébet: Levélpiszok Ponyvalevél
LÁTTUK MÉG
• Csejdy András: Vérfagyasztó
• Halász Tamás: Életre-halálra
• Harmat György: Palmetto
• Hungler Tímea: Vad vágyak
• Petrányi Viktória: Szegény embert az amish húzza
• Vidovszky György: Balkáni törvények
• Tamás Amaryllis: A család szégyenei

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Mediawave

Mediawave

A magyar ugaron

Kövesdy Gábor

„Magyar ugar!” – ez a két szó virított büszkén, öntudatosan a Mediawave idei cégéren. Utalás filmes közállapotainkra? Az éves mozgóképtermés sommás bírálata? Netán játékos önreflexió?

 

Magam is úgy gondolom, nagy baklövés egy írást untató dolgokkal kezdeni, mégis meg kell tenni, hogy évről-évre, a Mediawave-ről szóló beszámoló alkalmával emlékeztessünk rá: a Mediawave régóta jóval több önmagánál, vagyis egy vizuális művészeti fesztiválnál. Azt hiszem, ez a tény kívánkozott ki idén a szervezőkből is, és öltött alakot a cégérre festett két pimasz szóban: „magyar ugar”. És valóban, nem tagadható, hogy a Mediawave szinte egyedül képviseli honunkban azt a szemléleti megújulást, amire provinciális filmes közgondolkodásunknak ma a legnagyobb szüksége van. Ezt a szemléletet mindenekelőtt a nyitottság jellemzi, valamint,– gyakran elfelejtjük fontosságát – a szellemi kihívások iránti fogékonyság. A sokszínűség, és a másság iránti jóindulatú bizalom az, ami ezen a helyen még mindig magától értetődően, reflexszerűen természetes. Szűkebb tárgyunkra, a filmre lefordítva: a Mediawave természetes módon tekint egyaránt érvényesnek egymástól gyökeresen eltérő filmfajtákat, filmkészítési attitűdöket és filmes gondolkodásmódokat. A hagyományosan játékfilm-centrikus magyar filmkultúrában a Mediawave az elmúlt évtizedben sokat tett azért, hogy megmutassa a világ filmtermésének hallatlan sokszínűségét, azt, amiről ne feledjük, korábban tudásunk jórészt csak hallomásból lehetett. Köztudomású, hogy a világban az elmúlt két évtizedben a mozgóképek előállításának és fogyasztásának soha nem látott mértékű differenciálódása zajlott le. Ez a differenciálódás Magyarországon a 80-es évek közepén indult meg, s keltette életre az úgynevezett független filmezést, majd néhány évvel később annak fesztiváljaként magát a Mediawave-t. A folyamat azonban megakadt, és a Médiawave-nek ma inkább „emlékeztető” szerepe van, egy olyan helyzetben, melyben a hazai filmkultúrából még az a „hagyományos” műfajok és filmtípusok is lassan, de biztosan kikopnak. Rég megszűnt az egyetlen hazai dokumentum- és rövidfilm-fesztivál, és elvétve még készülő animációs filmjeinknek is csak kétévente egyszer akad nyilvános bemutatási fóruma. S vajon ki emlékszik ma már a hajdanán híres magyar természetfilmekre? Azt hiszem, nem gondolhatja komolyan senki, hogy ennek a szomorú folyamatnak csak a pénzhiány lenne az oka. A magyar filmkultúra elfonnyadt, összeaszott, bár valamely technológiai hiba folytán olykor produkál még kisjáték-, experimentális- vagy mondjuk táncfilmeket. Persze a sorvadás igazi oka továbbra is az, hogy ezek a műfajok, ezek a törekvések jelenleg nem tudnak beilleszkedni a magyar kultúratámogatás pénzügyi és intézményi rendszerébe, amely paradox és felháborító módon éppen a legkevésbé profitképes műfajokat vetette ki a leginkább magából. A Mediawave maradt a teljes magyar, jobb híján alternatívnak nevezett, valójában struktúrán és intézményrendszeren kívüli filmezés egyetlen bemutatkozási fóruma. A gaz lehúz, altat,befed, de a Mediawave konok következetességgel képviseli a sokszínűségnek és a kultúra gazdagságának az eszméjét.

A Mediawave másik hagyományos ugartörő tevékenysége arra irányul, hogy kimozdítsa a magyar filmet a többi művészeti ágtól elszigetelt életidegen helyzetéből. Sokak számára fura vagy egyenesen érthetetlen, hogy mi szükség van megszámlálhatatlanul sok színielőadásra, koncertre, kiállításra, performanszra egy vizuális művészeti fesztiválon. Nem kétséges, hogy a szervezők részéről tudatos törekvés, hogy ezen a fesztiválon összehozzák a filmeseket és más művészeti ágak képviselőit, hogy az így kilakuló személyes kapcsolatokból később művek születhessenek. Film és társművészetek kölcsönös, termékenyítő egymásra hatása hagyományosan az experimentális filmezés egyik legfontosabb területe. De már nemcsak azé: a világ filmművészetében az elmúlt évtizedben a legtöbb fikciós vagy dokumentarista újítás is ilyen hatás eredményeképpen született meg. A Mediawave dícséretes igyekezete több szempontból is termékeny lehet tehát, talán még ahhoz is hozzásegítheti a közönségét vesztett magyar filmet, hogy „ráülve” társművészetek divatos áramlatainak farvizére legalább a maroknyi művészetpártoló közönség körében újra népszerűségre tegyen szert, és körülötte ismét egy szélesebb és elfogadóbb társadalmi aura jöjjön létre.

„Magyar ugar”. Ez volt a címe annak a szekciónak, mely a 98-as Mediawave-n gondos előválogatás eredményeként megjelent magyar mozgóképeket mutatta be. Ebben az olvasatban is találó, pontos helyzetkép, nem szükséges semmit hozzátenni. Igaz, a Mediawave válogatása nem az „elvadult tájat” akarta bemutatni – arra egy másik éves rendezvény hivatott –, hanem nyilvánvalóan az itt és most éppen kihajtó friss, üdezöld hajtásokat kívánta csokorba gyűjteni. Zárójel: ezért is volt, mondjuk úgy, bántó ügyetlenség, hogy az előzsűri szimpatikus szigora szelektíven működött, s a valóban új irányba mutató művek mellé bekerült néhány Nyuszi barátainak és üzletfeleinek kevéssé kvalitásos mozgóképei közül is. Az ilyenfajta bakik a kritika komolyságát, pártatlan és elfogulatlan voltát kérdőjelezik meg. Más nézőpontból viszont örvendetesnek mondható, hogy a szerkesztők horizontja még mindíg kellően nyitott: belefér játék- és dokufilmes, profi és amatőr, öreg és fiatal. És ez helyes, hiszen aki manifeszt módon az ugarral példálózik, az „ős, buja földön dudva, muhar”-t kiált, annak vigyázni illik, nehogy csak a saját kertjét találja zöldnek, hiszen ez némiképp diszkreditálná tiszteletreméltó hevületét. A Mediawave ugar-szekciója szerencsére érzékelteti, hogy e műveletlen, de „szűzi földön” erre is, arra is találhatók enyhet adó oázisok, árnyas ligetek.

 

*

 

Lássuk tehát, mi az a magyar filmugaron, ami a Mediawave szerkesztői szerint érdemes a kiemelésre! Illetve először azt nézzük, mi nem az. Feltűnő például, hogy évek óta először az idén nem találtak magyar játékfilmet, amelynek programba illesztése számukra vállalható lett volna. (Bár az is lehet, hogy egyszerűen nem nevezték azokat a fesztiválra.) Kivétel Pálos György és Czabán György filmje, az Országalma, melynek társrendezője épp a Mediawave alapítvány elnöke. Ám ez esetben indokolt volt a kivételtétel: egyrészt, mert a film valóban újszerű, friss látásmódot képvisel, másrészt főképpen azért, mert ez a mű lényegében a toleranciáról és a sokszínűség dicséretéről szól. Sokszínű a film műfajilag: a skála a népszínműtől a commedia dell' arten át az ismeret-terjesztésig, az oknyomozó riportig terjed. Ugyanilyen gazdag stílusának szövete is: harsány, erősen stilizált jelenetek és dokumentumszerű, naturálisan realisztikus részek váltják egymást. Mindez a tarkaság a film kétharmad részéig szerves egységet alkot, és ott sem az ötlet vagy az invenció fogy el, hanem a dramaturgia bicsaklik meg. Kár, mert a neheze megvolt, ez lett volna talán a könnyebben elkerülhető hiba. Mégis a mű szerintem legnagyobb értéke az a felszín alatti üzenet, amiről a film nyiltan nem is szól, csupán a képek mutatják, magától értetődőnek: hogyan kerülhet igazi kapcsolatba és hogyan játszhat együtt igazi örömmel két ember, minden tudott vagy vélt távolság ellenére, akkor is, ha egyébként közülük az egyik budapesti színész, a másik pedig csenyétei cigány.

Játékfilmes társaiknál jobban jártak a magyar dokufilmesek, bár a válogatásnál itt is érzékelhető volt egyfajta, jó értelemben vett szerkesztői irányosság: következetesen azok a filmek kerültek programba, amelyek,valamilyen módon megpróbáltak elszakadni az utóbbi évtizedben sablonná merevedett „beszélő fejes” dokumentarizmus egyhangú kánonjától. Filmes gondolkodásunk az elmúlt évtizedben itt is elugarosodott, beszűkült. Hová tűnt vajon a hetvenes években még létezett sokszínűség, hol van a kísérletező, gazdag skálájú és sokféle módszert egyaránt biztos kézzel alkalmazó magyar dokumentarizmus? A magyar filmtörténet egyik legrejtélyesebb kérdése ez. S vajon miért van az, hogy ami egy-két évtizede még napi gyakorlat volt, azt ma már szinte elképzelni sem tudjuk? Jellemző a feledés mértékére, hogy az elmúlt években milyen zavart okoztak a Filmszemléken a megszokott sémákból kitörő dokumentumfilmek. Három éve a Czabán-Pálos alkotópáros filmje, a Kenyereslány balladája, tavaly Moldoványi Ferenc Az út című filmje váltott ki vitákat, és igazolt végül át a játékfilmes kategóriába. Pedig mindkét dokumentumfilm csupán azzal az ősi, de hatásos művészi fogással élt, hogy folytonosan és következetesen szituációba helyezte főhősét. Elfelejtettük volna, hogy létezett itt cinema direct, vagy hogy mi az a szituatív dokumentarizmus? Vagy ne tudnánk, hogy a helyzetbe hozott hős története többszörösen átélhető, művészileg sokkal erőteljesebb hatást nyújt? Ettől persze még dokumentumfilmekről van szó, de érdekes, hogy ez az eljárás még az alkotók szerint is fikciós elem, holott nyilvánvaló, hogy önmagában nem műfajmeghatározó tényező. Az idei szemlén Salamon András Városlakók című filmjének dokumentum-kategória díját vitatta a szakmai közvélemény, mondván, „a filmben rendezett jelenetek vannak”. Valóban, mint a dokumentumfilmek döntő többségében. A kérdés talán nem is ez, hanem inkább az, hogy mire irányul a rendezői szándék: arra, hogy tisztelje és felmutassa a tényeket, vagy arra, hogy felhasználja azokat egy alkotói vízió érdekében. Igaz, ezt az utóbbi dokumentarizmust nem Salamon találta ki, hanem Dziga Vertov, ezelőtt több mint hetven évvel, és dolgozott ki hozzá sajátos módszertant. (Mint ahogy tette Flaherty a másik fajta alkotói szándék esetében.) Nos, a Mediawave szerkesztőit szemmel láthatóan nem befolyásolták skrupulus elméleti aggodalmak. Szépen beraktak mindent, ami szerintük újszerű és érdekes a magyar dokufilmben. Nem az ő hibájuk, hogy ilyen kevés filmet találtak, bár tény, hogy igazolatlan hiányzás is volt: Domokos János és Dömötör Péter filmje, a Kolorlokál. Így a Városlakók és Az út mellett igazából a Hartyándi-Szolnoki szerzőpáros „Na ez a Lajkó Félix” című filmjét lehet kiemelni, és érdemes összehasonlítani a programban szereplő másik Lajkó-portréfilmmel, Jancsó Miklós és Grunwalsky Ferenc munkájával. Az ő filmjük nem hagyományos portré, mivel nem annyira választott hőséről, mint inkább a filmkészítők róla szóló víziójáról árulkodik. Szándékoltan történelmi, tehát egy külső, számára idegen kontextusba helyezik a zseniális ifjút, aki így akaratlanul egy rendezői elképzelés katalizátorává válik. Jancsónak más itt a fontos: a Vajdaság, mai elvadult állapotaival és népeinek közös történelmével, a még ma is kivételes tehetségeket adó, de már jórészt kiirtott többnemzetiségű kultúra, valamint az egykor volt, máig legműködőképesebb integráló erő, a Monarchia, melynek akkurátusan fényesített bádogfedője billegett e fortyogó fazékon. Lajkó mindezek erőterében jelenik meg, de nincs igazán otthon, ezért... téblábol kissé sután képről-képre. Hartyándi és Szolnoki filmje ezzel ellentétes módszert követ: saját kontextusában tartja a főhőst, sőt, egyenesen ezt, az ő saját világát keresi. És meg is találja sorban: a szűk szoba-konyhát, a dohos lépcsőházat, a kerti padot, a városszéli erdőt, a félhomályos klubot. És a társakat: a lányt, a szitakötőt Lajkó karján és a hívásra felbukkanó sasmadarat fenn az égen. Ehhez sok idő kell, türelem, intimitás és beleérzés, szerencsére van elég mindegyikből.

Azonban kétségtelen, hogy a Mediawave-en bemutatott legérdekesebb magyar mozgóképek a legfiatalabb, jórészt még főiskolás alkotók által készített kisjátékfilmek voltak. Kántor László ugyan már tavaly kikerült a főiskoláról, diplomafilmje,az Álombánya mégis csak most készült el. A kolozsvári születésű fiatalember hazatért Erdélybe: Balánbányán forgatott román–magyar stábbal egy szép és egyszerű történetet az emberi kiszolgáltatottság és megalázottság igazi mély bugyrairól. Egyetemes érvényű és egyben nagyon kelet-európai történet ez, egy fura szerelmi háromszögről, melyben a férj kinálja fel találomra kiválasztott férfiaknak szép és számára elérhetetlen feleségét. A film képes érzékeltetni – de szerencsére nem sorolja elő –, hogy mi minden lehet itt a mélyben. Magától értetődő a stílusbravúr: a film hol groteszk, hol abszurd, miközben már-már hidegrázóan realista, érzékeltetve, hogy ezen a tájon tényleg minden megtörténhet, az álmok és a rémálmok egyaránt valóra válhatnak. Nagyszerűek a román színészek, élükön a méltán világhíres Maia Morgenstern-nel, és nagyszerű a lélek sivárságát az emberi környezet lepusztultságával festő operatőr, a Gothár Péter Részlegéből számunkra is jól ismert Vivi Dragan Vasile. Meglepően érett filmekkel jelent meg a Mediawave-n a most harmadéves főiskolás osztály. Fazekas Csaba rendező és G. Tóth Kinga operatőr filmje, a Petto, Gunilla meg a többiek a bűnügyi film műfaji kliséibe mint bő köpönyegbe bújtat bele egy groteszk mesét. Herceges-királykisasszonyos, holdfényes mesevilágot ütköztet a mai magyar valóság káposztaszagú képeivel. A film látvány és szöveg ellentétére is épít, az egyik a mesés romantikát, a másik a lerobbant hétköznapiságot közvetíti. A két ellentétpár – krimi és mese, kép és szöveg – szépen megtartja a filmet, miközben a két ellentétes, de végig komolyan vett nézőpont egyidejű jelenléte biztosítja a filmet éltető groteszk feszültséget. Íme egy világ, mesés és hót realista, ahol semmi nem az, ami, de ez az általános ká-európai léttapasztalat nekünk általában nagyon tetszik. Itt is hálásak vagyunk érte. Ugyanilyen hálás a néző Pálfi Györgynek A hal című kisjátékfilmért, amely látszólag szerény történet, ám azzal nő naggyá, hogy minden jó benne. Remek a rendező által írt, egyszerre Mándy letűnt világát és Örkény groteszk életbölcsességét idéző forgatókönyv, nagyszerűen játszanak a színészek: Elek Ferenc, Hernádi Judit és Bodrogi Gyula, invenciózus és mégsem hivalkodó Pohárnok Gergely operatőri munkája, aki a filmet nyitó egyben felvett több mint kétperces beállítással bravúrra is képes.

A fiatalok munkáit jellemző személyesség és a belőle fakadó hitelesség mellbevágóan jön át Hajdú Szabolcs Necropolis című filmjén, melyet elég pontosan jelöl az időközben ráragadt fedőnév: a debreceni Trainspotting. Bár nekem a nagyszerűen megcsinált lakótelepi képek egy kicsit a Gyűlölet világát idézik – ja igen, minden panel egyforma! –, mégis azt hiszem, ezúttal pontos az analógia: a Necropolis nyers, erős, karakteres film a narkó, az erőszak, a kilátástalanság egyre terjedő világáról, melyben az a döbbenetes, hogy az elemi erejű személyes élettapasztalat milyen pontosan van megfogalmazva és milyen hatásos filmes eszköztárral van odarakva. Indokolt volt a Mediawave zsűrije által megítélt rendezői és operatőri díj, az utóbbit Erdély Mátyás kapta, aki nagyvonalú profizmussal oldotta meg a feladatot, és két filmre való vizuális ötletet dobott be. A rendezővel együtt biztos kézzel, és ami különösen tetszett, alig észrevehető finomsággal, mondhatni diszkrécióval alakalmazták a klipnyelv, amúgy meglehetősen harsány hatáselemeit. A zsűri helyében én a feszes, jó ritmusérzékű vágást is jutalmaztam volna.

Az idei Mediawave ennek az osztálynak csupán ezt a három vizsgafilmjét vetítette, pedig a többi film is érdemes lenne a figyelemre, mert szinte valamennyi újszerű látásmódot képvisel és magasszintű szakmai felkészültségről tanúskodik. Mégis, talán a Necropolis érzékelteti leginkább azt a szemléleti váltást, amely ennek a mostani, valóban fiatal nemzedéknek a filmjeit jellemzi. Ezek az emberek, úgy tűnik, teljesen elszakadtak attól a gondolkodásmódtól, attól az átpolitizált szemlélettől, ami az elmúlt évtizedekben, utóbb inkább balsorsukra a magyar filmkészítőket jellemezte. Nem akarnak külső szempontoknak megfelelni, saját, személyes dolgaikat akarják megcsinálni, megbecsülik a nézőt és komolyan veszik a szaktudást, ezért munkát fektetnek annak elsajátításába. Fakadó rügyek, zöldellő hajtások – jó ilyeneket is látni a kiszikkadt, feltöredezett magyar ugaron.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1998/07 16-18. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3554