KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
   1998/november
KRÓNIKA
• Varga Balázs: Magyar József (1928–1998)
• (X) : Öndivatbemutató
• (X) : A Balázs Béla Stúdió története
MAGYAR MŰHELY
• Tar Sándor: Senki gyermekei Videoton-sztorik
• N. N.: Munkásdokumentumok (1989–98)

• Zachar Balázs: A vesztesek arca Beszélgetés Schiffer Pállal
• Muhi Klára: Forradalmak és büntetések Beszélgetés Magyar Dezsővel és Koltai Lajossal
• Vasák Benedek Balázs: Érted, Világforradalom? Agitátorok
CYBERVILÁG
• Kömlődi Ferenc: Gépasszonyok, férfigépek Cyber-varációk
• Kömlődi Ferenc: Cyborg-evolúció Beszélgetés Douglas Rushkoff-fal
• Herpai Gergely: Digitális bárányokról álmodunk? Cyborgok a számítógépben
• N. N.: Cyborg-nők filmen
VÁROSVÍZIÓK
• Bikácsy Gergely: A filmszalag Bakonya Párizs a moziban
• Tóth András György: Astérix a metrón A rajzolt Párizs
• Kovács Ilona: Emlék-város René Clair Párizsa
MÉDIA
• Spiró György: Hosszú snitt A Clinton-viedó
FESZTIVÁL
• Schubert Gusztáv: Arany oroszlán, ezüst kandúr Velence
• N. N.: Az 55. Velencei Filmfesztivál díjai

• Ádám Péter: Machbeth a mészárszékben Brecht és a mozi
• Bóna László: A fej Az igazi Mr. Bean
• Dessewffy Tibor: Szombat esti moziláz Vásznak és kirakatok
• Zachar Balázs: Multi-Európa
KÖNYV
• Almási Miklós: Teória a bolhapiacon Király Jenő: Mágikus mozi
KRITIKA
• Hirsch Tibor: Színes, éles, baljós Eleven hús
• Fáy Miklós: Matador a lemezboltban Almodóvar-zenék
• Ardai Zoltán: Hogyan lett az ember óriás? Mint a kámfor
LÁTTUK MÉG
• Bakács Tibor Settenkedő: Lolita
• Takács Ferenc: Egy hölgy arcképe
• Bikácsy Gergely: Megint a régi nóta
• Hatvani Tamás: Angyalok városa
• Zsidai Péter: X-akták
• Békés Pál: Maffia!
• Vidovszky György: Sziki-szökevény
• Bori Erzsébet: Dr. Dolittle
• Varró Attila: Pinokkió
HANGKÉP
• Petri Lukács Ádám: Borvbee mobilja

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Agitátorok

Érted, Világforradalom?

Vasák Benedek Balázs

Majdnem annyi idő választ el bennünket az Agitátoroktól, mint azt az Optimistáktól. Kétszer három évtized a nyolcvanesztendős Világforradalom bűvöletében.

 

Sinkó Ervin tizenöt évvel az események után, 1934-ben írja meg a Tanácsköztársaságról szóló regényét, az Optimistákat. A mű elkészülte után közel húsz évvel, 1953-ban jelenik meg. Újabb majd' tizenöt év: az Optimistákból Magyar Dezső forgat filmet, ami azonnal dobozba kerül. Tizenhét év után mutatják be először nyilvánosan. Az Agitátorok jövőre lesz harminc éves.

Nem a számmisztika iránti feltétlen hódolat íratta le velem a fenti bekezdést, hanem az a különös egybeesés, némi túlzással talán sorsközösségnek is mondhatnánk, amely a két munkát összeköti. Sinkó a szó szoros értelmében évtizedekig talpalt regényével városról városra, kiadóról kiadóra, míg végre létrejött egy olyan politikai konstelláció, amikor – a Szovjetuniónak adott szinte utolsó titói pofonként – Jugoszláviában megjelenhetett az Optimisták, amelyet korábban Moszkvában hol „messianisztikusnak”, hol „individualistának”, hol pedig nemes egyszerűséggel csak „ellenforradalminak” bélyegeztek. Noha az Agitátorokkal kapcsolatban nem ismertek efféle állásfoglalások – elkészülte után egyszerűen csak nem vetítették, mint ahogy az Optimistákat is egyszerűen csak nem adták ki –, így is világos, hogy a politikai konstelláció mennyire rányomta bélyegét a filmre és történetére: valóban a csillagok szerencsés együttállása, a hatvannyolcas olvadás és az ötvenedik évforduló mérsékelt eufóriája kellett ahhoz, hogy egyáltalán megszülessen, ám annyira nem lehetett szerencsés ez az együttállás, hogy aztán ne lehessen rá nyugodt lélekkel alkalmazni az Optimisták fent idézett jelzőit.

Persze egész más okokból, mert, valljuk be, az Agitátoroknak, noha részleteiben szinte tökéletesen szöveghű adaptáció, nem sok köze van az alapjául szolgáló regényhez. Dehát hogyan is lehetne? Egy új generáció, nem is a fiak, hanem az unokák nemzedéke mit is kezdhetne nagyapái paramarxista katekizmussá merevedett forradalmával? Egy új nemzedék, amely a középkádári érában jut el politikai és művészi öntudatának első kiteljesedettnek mondható állomására, egy olyan időszakban, melyet a szakadatlan kompromisszumkényszer és a bürokratizált közélet jellemez, melynek jóformán egyetlen funkciója, hogy eltagadja, üres frázisokká formálja a „valóságot”, doktrínákká az „életet”. Ám ezt sajnos, mondhatnám ironizálva, a legkevésbé sem következetesen teszi. Mert az elnyomást és az önáltatást (főleg, ha némi korlátoltsággal párosul) kellő eréllyel valóban a végtelenségig lehet gyakorolni. Kellő eréllyel... Ám amikor megalakul egy többé-kevésbé független stúdió, mint a BBS, amelyet egy évtizeddel később valósággal megszállnak a hihetetlenül tudatos és elképesztően felkészült dokumentaristák, akik nem átallanak „szociológiai filmcsoportot” követelni, többek között azért, hogy szétrobbantsák az önáltatásnak és a realitással szembeni totális közömbösségnek e funkcionárius-építményét, akkor nincs szó kellő erélyről. Amikor – és még csak nem is „másrészről” – feltűnnek a következetesen „pályán kívül” játszó „experimentalisták”, megnyílik a két IPARTERV- és a SZÜRENON-kiállítás, majd rövid idő múlva Balatonboglár; még ha mindez csupán elitista kaparászás az ideológia falán, de mindenképp tettek sorozata, amely – akár önkéntelenül is, de – bomlaszt. Gyenge diktatúra az, amely nem csap le időben, és buta diktatúra az, amely nem ismeri fel ellenfeleit, még ha azok balról leselkednek is. A „papa rezsimje”, mely saját tetteit sem meri vállalni és visszahőköl önnön lehetőségeitől. Amely irtózik a diktatúra szótól, miközben (eleinte több, később kevesebb) következetességgel gyakorolja azt: a politikai vérfürdőket titokban, szinte szégyenkezve hajtja végre, mert minden bizonnyal retteg a morális felelősségvállalástól, és ez az állapot később sem változik, csak jóval komikusabb lesz: értetlen kultúrbürokraták téblábolnak a vernisszázsokon és filmbemutatókon, bizonytalan esztétikai döntéseket hozva-halogatva – valóban, mi sem áll távolabb a Kádár-rezsim vonatkozó időszakától, mint a Tanácsköztársaság Agitátorokban megidézett (majdnem azt mondtam: kiszabadított) szelleme.

Nem mindennapi pillanat az Agitátorok születése, filmtörténeti szempontból sem az. Láthatóan csúcsmodellnek készült, a BBS első „egész estés” játékfilmje, de mindennél sokkal fontosabb, hogy létrejöttekor még egyfelé tartanak a később szétváló utak. Magyar Dezső, a szociológiai filmcsoportot követelők közül talán a legkevésbé kompromisszumkész, aki egy évvel később, a Büntetőexpedíció után, az Agitátorok körüli bonyodalmakat látva végleg elhagyja az országot, szinte teljesen eltűnve a magyar közönség szeme elől; Bódy Gábor, a társ-forgatókönyvíró és a Botost alakító vitathatatlan főszereplő, akinek ez az első voltaképpeni filmes munkája, és aki később inkább az „experimentalisták” felé orientálódott; és persze a többi szereplő, akiknek nevét a stáblista egy elegáns fordulattal („mindazok, akik segédkeztek e film elkészítésében”) jótékony homályba borítja, ám kilétüket kutatni legalább olyan izgalmas, mint az Optimistákat olvasva azonosítani annak hőseit. Ajtony Árpád, Keserü Katalin, Cserhalmi vagy Hobo, aki polgári nevén alakítja a Lenin-fiúk militáns vezetőjét („Ha úgy tudnék hinni, mint a Földes Laci!” – sóhajt fel az egyik jelenetben Botos-Bódy). És persze Szentjóby Tamás, aki Szentesit alakítja – azt a figurát, amelyet az Optimistákban Sarkadi néven Lengyel Józsefről mintázott Sinkó –, és aki magától értetődő természetességgel csempészi be a filmbe – mintegy a mindenkire egyként jellemző messianisztikus kommunizmus alternatívájaként – a neodadaista lázadás szellemét.

Persze túlzás lenne állítani, hogy az Agitátorok puszta intellektuális élmény lenne, a rendszer ellenzékének szellemi csemegéje. Csak legrosszindulatúbb kritikusai mondhatják rá, hogy értékei csupán a politikai szembenállásban rejlenek.

Jelentős filmtörténeti szembenállás is jellemzi Magyar Dezső filmjét, mert bár a politikus film nem volt idegen a magyarországi hagyományoktól – a legkézenfekvőbb és tematikai hasonlóságában legmagátólértetődőbb példa a Fényes szelek: militáns és kisebbségi csoport, a diktatúra, a radikalizmus és az erőszak problematikája. Ám míg Jancsó metaforikus formamániája inkább kételyt ébresztő, elriasztó és kifejezetten elidegenítő hatású (persze ebben bizonyosan szerepe volt a NÉKOSZ-mozgalom időbeli közelségének is), addig az Agitátorok brutális nyersesége már-már katartikus hatást eredményez, pedig hemzsegnek benne a némi rosszindulattal szakmai hibának is vélhető ellipszisek, a beleélést ízzé-porrá zúzó inzertek és feliratok; tételszerűség, a zenehasználat didaktikussága, a lélektanilag hiteles ábrázolás teljes hiánya... Nem lehet nem észrevenni az újhullám, de legfőképpen a hatvanas évek második fele Godard-jának hatását. És éppen itt rejlik a filmtörténeti szembenállás: Magyar zseniális magától értetődőséggel nyúl egy olyan tradícióhoz, amely ebben a radikális, politikus formájában teljesen idegen volt a hazai intézményes filmkészítés főáramától. És ez a tradíció méltóképp teljesedik ki az Agitátorokban.

Hogy ez miért van így, arra egy másik tradíció megléte a válasz. Magyar Dezső annyiban volt szerencsésebb a némiképp tanácstalan, ideológiai gyökereit kereső Markernél vagy Godard-nál, hogy ő – a kádárizmus említett renyhesége ellenére is – élő hagyományhoz nyúlhatott. Valójában ez adja az Agitátorok példátlan feszültségét: ahogy Magyar és Bódy, a „segédkezőkkel” együtt, korszerűsíteni próbálja ezt a hagyományt, a Történelem és osztálytudat Lukácsának, Balázs Bélának, Sinkónak nem is annyira messianisztikus, mint inkább szentimentális kommunizmusát... Anélkül, hogy feladnám idegenkedésemet a vonatkozó elméletírókkal szemben, mégiscsak el kell ismernem, hogy van valami meggyőző a tettekben megnyilvánuló morális kötelezettségvállalásnak ama izzásában, amely a film alapjául szolgáló szövegekből süt. Mára már kétségkívül elavultnak, sőt, bizonyos körülmények között kacajra késztetőnek tűnnek azok az elcsépelt idézetek, hogy „gyávaság mások életét nem kockára tenni”, meg a kissé kompromittált, de mégiscsak a lukácsi morál alapkövét képező jól ismert hebbeli kádencia („Ha Isten közém és a nekem rendelt tett közé...” stb.), ám lúdbőröztető az a tudat, hogy volt a történelemnek egy olyan szakasza, amikor a fenti elvek valóságos tettek premisszáiként funkcionáltak. Még ha ma sajátosan anakronisztikus is a lukácsi–balázsi „formaadás-elv” átpolitizált variánsa, akkor is az ehhez való következetes ragaszkodás vezérelte őket a kommunizmushoz, és tiszteletre méltó Magyarék azon kísérlete, hogy újjáértelmezzék és korszerűsítsék ezt a hagyományt.

Az újjáértelmezés szándékából adódik, hogy maga a narratíva – a Tanácsköztársaság kronológiája – csak jelzésszerűen van jelen az Agitátorokban. A történések szinte teljesen kimosódnak az állítások, viták és tantételek szűnni nem akaró áradatából. Az események azonosításának, „szavak mögé helyezésének” feladata a nézőre hárul – az Agitátorok kétségkívül feltételez valamifajta „előzetes tudást”, az események felismerésének képességét. Bizonyosan ez is közrejátszhatott a film betiltásában: az ideológia, ilyen töménységben, jobb esetben értelmezhetetlen, rosszabb esetben – például a kései, tudatlan szemlélő számára – önmaga paródiájába fordul.

Magyar Dezső egyetlen módon próbálja csupán hitelesíteni a történetet: egyszerű dokumentumként mutatja fel. Sajátos dokumentumszerűség uralja a filmet, melyben óriási szerepe van Koltai Lajosnak. Rideg, szinte szenvtelen kamerakezelése rendkívül erőteljesen nyilvánul meg, egyszerre kiegészítve és ellenpontozva az elhangzottakat: aki beszél, az látszik, ilyen egyszerűnek tűnik az elv, beszélő fejek végtelen sorozata a film, még akkor is, ha egy idő után a beágyazásoknak rendkívül bonyolult szövevényével szembesülünk. Dokumentumképek szaggatják szét a kibontakozni próbáló történetet, azokat mutatván, „akikről és amiről beszélnek”. Különös módon azonban e dokumentumfelvételek – talán egyenesen az alkotók szándékai ellenére – nem kiteljesítik a történteket, nem a valósághoz kötnek, ahogy az elvárható lenne, hanem épp ellenkezőleg: valósággal kirángatják a nézőt a filmi elbeszélésből. Egy másik szinten, valamiféle „film-a-filmben” gesztussal, például a szovjet elvtárs látogatásakor, éppen a szavak hitelesítése az archív felvételek célja; és épp ez az a pillanat, amikor a naiv és őszinte megdöbbenés a filmet egyébként uraló rideg intellektualitás ellentétébe csap át. Talán csak a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján jut el oda néhány magyar filmrendező (elsősorban Forgács Péter és Grunwalsky Ferenc), hogy a dokumentumfelvételeket oly sokoldalúan és sokértelműen használja, mint annak idején Magyar Dezső. Az Agitátorokkal ellentétben például a Büntetőexpedíció „forradalmi” dokumentumképei inkább az egyféle jelentés irányába sodorják el a filmet. Az Agitátoroknál megmarad a gyönyörű többértelműség, az irónia lehetőségének izgalma; az „átemelés”, az „idézőjel” itt valódi (még ha talán öntudatlan) posztmodern gesztus, a látszólagos radikalizmus tompítása.

Egyedülálló, magányos mű tehát az Agitátorok, mely hiába ötvözött két nagy tradíciót – az újhullámét és a magyarországi messianisztikus kommunizmusét –, folytatás nélkül maradt. Hatvannyolc bukásával mindkettő kompromittálódott: az előbbi a filmművészetben vagy a „filmesszé” homályába, vagy experimentális gettóba szorult, az utóbbi pedig a politikában az értelmetlen és korlátlan erőszak szinonimájává vált, akár Földes Laci utolsó álma az Agitátorok „kabátáriájában”.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1998/11 11-13. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3847