KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
   1998/november
KRÓNIKA
• Varga Balázs: Magyar József (1928–1998)
• (X) : Öndivatbemutató
• (X) : A Balázs Béla Stúdió története
MAGYAR MŰHELY
• Tar Sándor: Senki gyermekei Videoton-sztorik
• N. N.: Munkásdokumentumok (1989–98)

• Zachar Balázs: A vesztesek arca Beszélgetés Schiffer Pállal
• Muhi Klára: Forradalmak és büntetések Beszélgetés Magyar Dezsővel és Koltai Lajossal
• Vasák Benedek Balázs: Érted, Világforradalom? Agitátorok
CYBERVILÁG
• Kömlődi Ferenc: Gépasszonyok, férfigépek Cyber-varációk
• Kömlődi Ferenc: Cyborg-evolúció Beszélgetés Douglas Rushkoff-fal
• Herpai Gergely: Digitális bárányokról álmodunk? Cyborgok a számítógépben
• N. N.: Cyborg-nők filmen
VÁROSVÍZIÓK
• Bikácsy Gergely: A filmszalag Bakonya Párizs a moziban
• Tóth András György: Astérix a metrón A rajzolt Párizs
• Kovács Ilona: Emlék-város René Clair Párizsa
MÉDIA
• Spiró György: Hosszú snitt A Clinton-viedó
FESZTIVÁL
• Schubert Gusztáv: Arany oroszlán, ezüst kandúr Velence
• N. N.: Az 55. Velencei Filmfesztivál díjai

• Ádám Péter: Machbeth a mészárszékben Brecht és a mozi
• Bóna László: A fej Az igazi Mr. Bean
• Dessewffy Tibor: Szombat esti moziláz Vásznak és kirakatok
• Zachar Balázs: Multi-Európa
KÖNYV
• Almási Miklós: Teória a bolhapiacon Király Jenő: Mágikus mozi
KRITIKA
• Hirsch Tibor: Színes, éles, baljós Eleven hús
• Fáy Miklós: Matador a lemezboltban Almodóvar-zenék
• Ardai Zoltán: Hogyan lett az ember óriás? Mint a kámfor
LÁTTUK MÉG
• Bakács Tibor Settenkedő: Lolita
• Takács Ferenc: Egy hölgy arcképe
• Bikácsy Gergely: Megint a régi nóta
• Hatvani Tamás: Angyalok városa
• Zsidai Péter: X-akták
• Békés Pál: Maffia!
• Vidovszky György: Sziki-szökevény
• Bori Erzsébet: Dr. Dolittle
• Varró Attila: Pinokkió
HANGKÉP
• Petri Lukács Ádám: Borvbee mobilja

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Az igazi Mr. Bean

A fej

Bóna László

Egy gondosan rendberakott világban már egyetlen félnótás is kész katasztrófa. Minél tökéletesebb a rend, annál fergetegesebben szabadul el benne a börleszk.

 

Bean úr egy hülye. Az égből pottyant közénk. Nem megváltót küldött az ég, nem sátánt, nem ördögöt és nem angyalt, hanem egy tökfilkót. Legtöbbször nem azon nevetünk a legjobban, igazán, hogy mit művel Bean úr, hanem azon, ahogy mások megbotránkozva figyelik őt, és azt gondolják, ez hülye. Csak mi tudjuk, hogy ez korántsem biztos, hiszen Mr. Bean az égből pottyant közénk.

Humoros jeleneteiből összeállított kisfilmjeinek elején is mindig égi kórus énekel, Bean aláhull az égből egy fénykörbe a sötét és kihalt földre, arcra esik, majd lesöpri magáról a föld porát – vagy a csillagport – és kilép születése fényköréből, bele a mi világunkba, esetlen, idétlen mozgásával, olyan, mintha még mindig fölülről, zsinórról rángatnák. A jelenetek sorozata után pedig ismét a sötét és kihalt világból emelkedik eme fénykörben vissza az égbe. Az igazi katasztrófafilm című nagyjátékfilmjében is marslakónak nevezi az őt vendégül látó család asszonya. Valóban idegen ő, földönkívüli, mondhatni természetfölötti a hülyeség abban a kultúrában, amibe csöppen.

Az igazi katasztrófafilmben nem dőlnek össze világvárosok földrengések miatt, nem nyeli el a szökőár a fél világot, nem támad a Mars, csak felrobban a mikróban a hálaadásra tartogatott pulyka, összetörik a család féltve őrzött üvegszobra, lehet, hogy elveszti a házigazda az állását, elköltözik tőle a felesége, egyszóval összeomlik minden, ami biztos volt a számára világon – és mindez Bean idétlensége miatt, egy nem evilági hülyeség hatására. Beannek – vagyis inkább a neki életet adó színésznek, Rowan Atkinsonnak – igaza van: nem a földrengés, tengerár, háború az igazi katasztrófa, hanem a normalitás határának elvesztése, kinek-kinek aszerint, hogy mit tart normalitásnak. Aki elveszti az állását, feleségét, családját, noha mindene az az eszmény, ami a jó állásra, pénzre, biztos megélhetésre, ápolt feleségre és jólnevelt gyerekekre épül, annak mindezek elvesztése felér egy földrengéssel vagy hurrikánnal, és ezt a katasztrófát előidézheti a legcsekélyebb olyan erő is, amely abnormitásával belép ebbe a zárt értékrendszerbe. Mondjuk elég hozzá Bean úr is, a hülye.

Mr. Bean a normalitás és abnormalitás határán botladozik, a különc másság és a patológiás kóreset megkülönböztethetetlenségének határán. Az igazi katasztrófafilmben Bean egy képtárban teremőr. Nem csinál semmit, „csak ül, és nézi a képeket” – ahogy ő mondja. Azután váratlanul kiemelik ebből a bénultságból és akcióba hozzák, elküldik az Államokba, hogy ő képviselje a Londoni Nemzeti Galériát, mint neves szaktudós, egy híres festmény bemutatásának ünnepségén. Ettől kezdve Bean nem bír magával, bajt bajra halmoz, többnyire akkor, amikor egy pillanatra magára hagyják. Ha egyedül van, nem tud nyugton maradni egy pillanatig sem. Valamit csinálnia kell, abból mindig adódik egy kis baj, és ahogy azt igyekszik helyrehozni, abból lesz a még nagyobb baj, amikor pedig ezt akarja jóvá tenni, összeomlik minden. A katasztrófa a semmiből indul ki, és dominó-elv szerint gyűrűzik tova.

Mr. Bean, mint komikus, mint bohóc valóban egy absztrakt katasztrófa-modell képviselője. A rend, egy halott túlvilág, olyan mint egy üres képtár kongó süket csendje. Amikor ez a rend megmozdul, kezdetét veszi a káosz, mely önmagát gerjeszti tovább, míg el nem nyeri végső formáját, a teljes rendezetlenséget. Más történet-modellekben a világnak ebbe a halotti kényelmébe, a normalitásnak ebbe a felszínébe, a hétköznapi élet unalmába szokott berobbanni az abnormitás, ami, mivel felborít mindent, eleve horrorisztikus. A világ normális csendjét, a hétköznapi életműködést a mozimitológiában sorozatgyilkosok, őrült pszichopaták, vámpírok, zombik, kísértetek, visszatérő halottak, robotok, ősállatok vagy földönkívüli lények borítják fel. A másság határon túli, és ami határon túlról jön, az fenyegető, mert a létről alkotott fogalmaink szilárd kereteit rombolják szét.

Mr. Bean hülye kísértet, egy szelíd másvilági lény, nem azért rombol szét másságával mindent, mert a normális létet akarja megtámadni, nem agresszív, csak egyszerűen van, és másságával számolni kell. Ha ő nem lenne, nem történne semmi. A világban a másság teremt életet, és az is fenyegeti. Élet akkor van, ha borulnak a rendnek vélt határok, vagyis a katasztrófa mégsem olyasvalami, ami váratlanul beüt a rendbe, a katasztrófa folyamatosan létezik. A világ a katasztrófák által él. Ez az igazi katasztrófa. Ami nem feltétlenül csak horrorisztikus, lehet vicces is.

A burleszk műfaja a kezdet kezdetétől katasztrófa-modellre épült. Egy ember bokán rúg, pofon üt, üldözni kezd, habostortával dob meg egy másikat, az vissza, de belekerül ebbe egy harmadik, egy negyedik, végül mindenki egymást pofozza, üldözi, bokán rúgja, tortával dobálja. A másság tett: elcsattan egy pofon és borul az egész világ rendje. A burleszk, mint egy emberkísérlet, modellálja a káoszt, a katasztrófát, hogy ezen kívülmaradva, megfigyelhessük működését, így a világ működésének eme katasztrófikus lényege ne ijesztő legyen, hanem nevetséges.

A burleszk kísérlet a hülyeséggel, mintha mi lennénk a teremtője a világ ilyetén káosz felé tartó lényegének. Mi vagyunk a teremtők, akik Bean urat, a hülyét beküldik a leghétköznapibb valóságba, hogy jót nevessünk embertársainkon, akikkel találkozik. A burleszk olyan, mint a kandi kamera manapság divatos filmes műfaja. A burleszk a valósággal ütköztetett mesterséges fiktív hülyeség, míg a kandi kamera a valóságban létrehozott burleszk, vagyis a fiktív hülyeségnek a valóságban való igazi megteremtése. A kandi kamera az igazi katasztrófának igazi valósággá emelése, hogy a valóságban is meggyőződhessünk arról, hogy az ijedelmet a nevetés követi és nem fordítva, nem a nevetést követi a pánik.

Miként egy hagyományos burleszk-figura, úgy a földre pottyantott félnótás Bean is egy játékos kedvű, csupa humorral megáldott Teremtőről hoz híradást ebbe a földi létbe. Az ember e szerint Isten jókedvének terméke, csupán valamiféle tréfa lehet az, hogy ebben a földi létben kell élnünk, mégha néha rossz viccnek is tűnik. A végén, amikor már kikerülünk a világból, és kívülről láthatjuk, bizonyára burleszknek fogjuk látni az életet, egyetlen kaotikus humoreszknek, melynek a fájdalom, a halál és a félelem csak nevetséges része.

A nevetés tehát úgy tűnik fel a burleszkben, mintha a halál álarca lenne. Mintha minden álarcban lenne. Lehet, hogy semmi sem igazi, csak a katasztrófa.

Bean úr sem az igazi, híres tudósnak tartják, pedig csak teremőr. Hülyeségét egy zseni különcségének nézik. A tét, hogy ki meri előbb kimondani, hogy a király meztelen, vagyis ki mer előbb szembenézni az igazsággal, hogy nem tud megkülönböztetni egy tökfilkót egy zsenitől. Amikor Bean az egybegyűlt sznob és álszent műértő közönség előtt beszédet tart, nem veszik észre, hogy nem professzor, ahogy nem veszik észre azt sem, hogy az eredeti képet kicserélte egy poszterre, vagyis a festmény hamisítvány. Minden érték látszólagos, hamis a rang, a presztizs, hamis a művészet, a karrier, a család, hamisak a fennhéjázó erények, hamis a morál, minden hazugság ott, ahol egy balfácán lehet a szakértő egy hamisítvány előtt.

Azért állandó a katasztrófa működése a létben, mert maga a normalitás is látszólagos. Bean úr a festmény előtt épp a látszólagosságról beszél, dadogó, ámde szívhez szóló szavakat. A festmény, amely valakinek az anyját ábrázolja, szépnek látszik, mert szépnek tartjuk az anyaságot, miközben maga a lefestett anya valójában csúf vénasszony.

A katasztrófa lényege a látszat és a valóság összekeveredése, az embernek arra való képtelensége, hogy egymástól megkülönböztesse őket. A burleszkben éppen úgy nem lehet a hülye és a különc zseni között különbséget tenni, ahogy a krimiben a gyilkos és a feddhetetlen magánéletű, előkelő úr között, vagy ahogy egy horrorban nem lehet felismerni a konszolidált átlagpolgárban megbújó pszichopata őrültet, egy sci-fiben a jószándékúnak látszó idegen lényben az agresszív támadót vagy a titkos kísérleteit végző kutatóban az őrült tudóst. Bean rokon a kultúrának minden olyan alakjával, akiknek lényege a felismerhetetlenség, a lényükben összekeveredő látszat és rejtett lényeg, a külső és belső ellentmondása. Bean a szent bolondok archetípusának egyike, és mint ilyen rokona a jó rosszlányoknak, a gyengéd barbárnak, a rút külsőben dobogó érző szíveknek, Dr. Jekyllben rejlő Mr. Hyde-nak, minden olyannak, aki másnak látszik, mint ami, és így létével a lét megismerhetetlenségét példázza.

Bean határon áll, a valóság és látszat határán. Azt teszi, ami esetleg bárkinek eszébe jutna, de nem teheti meg, ha normálisnak akar látszani. Nem vághatja le a nadrágja szárát, ha nem fér a bőröndbe, nem próbálhatja ki a fogkeféket sorra a szupermarketben, nem ijesztgetheti a nézőket a moziban a horrorfilm közben. Ami egy normális embernek elhessegetett gondolat, az a félnótásnak már cselekedet. Mert gondolat és tett között sincs határ a számára, éppen úgy, miként a látszat és a valóság között sincs.

Bean úr valójában egy gyerek. Egész létezése azonos a gyermeki lét lényegével. Felnőttsége csak puszta látszat. Ezért, ahogy a gyerekeknél, nála sem minősíthető feltétlenül minden tett morálisan. Bean gonosz is és jóságos is. Előre kitervelt csínyeket követ el, de egyben áldozata is gyerekek csínyeinek. Nem felelős igazán tetteiért. Ő nem született, ő a világba pottyant, ezért nem tudhatja mi a jó és a rossz. Nem tud nem grimaszokat vágni, ha fényképezik. Igazi éntudata, identitása még nincs, honnan is lenne. Ő maga a grimasz. Néha fél, hogy rosszul cselekszik, pedig jót csinál, néha gyanútlanul követ el olyasmit, aminek súlyos következményei lehetnek. Nincs tudása arról, hogy a tettnek következménye van. Mindent túlteljesít, hogy perfekt legyen, mindent nagyon akar, úgy követ el rosszat, hogy nagyon jó akar lenni. Utánozva tanul, mint egy gyerek, csak így tudna bekerülni az emberek közé. Mikor elköszön, mosolyogva mutogatja mindenkinek feltartott középső ujját, mivel ezt látta valakitől és megtetszett neki. Amikor pedig szállásadójától búcsúzik a repülőtéren, szállásadója megöleli, hiszen megszerette. Bean válaszul megszorítja őt, mereven, esetlenül, mintegy abroncsba szorítva barátját, puszta viszontszeretetből túlutánozza az ölelést. Végül is váratlan fordulattal ez az idétlen szeretet, ez lesz igazi. Az ölelés után Bean lesöpri ruhájáról a port, éppen úgy, mint rövidfilmjeinek kezdő képsorain, lesöpri magáról a földre érkezés vagy onnan eltávozás piszkát, visszatér a létezés határán túlra, ahonnan jött: az igazi szeretet is csak evilági, csak utánzott.

Beant sosem látjuk családja körében, nincsenek szülei, felesége, gyerekei. Ő rögtön felnőttként jött a világra, mint egy torzszülött, egy félisten. Vagy Babszem Jankó. Életrekelt báb. Egy gyerek. Amerikában nem a múzeumokra kíváncsi, hanem a vidámparkra. Ütött-kopott macijával alszik minden filmjében. Amikor utazni készül és apró bőröndjébe pakol, levágja még a fogkefe szárát is, hogy beleférjen, csak a fejét viszi el, kinyomja a tubusból a fölösleget, gondolkozik, hogy a maciról mit vágjon le, hogy beférjen, de inkább bármit kitenne a bőröndből, hogy a macit sértetlenül magával vihesse.

Beant a felnőttek csak furcsállni tudják, csak a gyerekek értik meg őt, vagy ők gúnyolják ki. Viszonya hozzájuk van igazán, az ő világuk szerint él felnőttként. Vagyis igazi infantilis. Felnőtt barátjával csak akkor kerül igazán baráti viszonyba, csak akkor tudnak valóban egymásra hangolódni, amikor barátja jól berúg abbéli bánatában, hogy mindent elvesztett Bean hülyesége miatt. Csak részegen látja azt, amit Bean józanul, hogy karrier, pénz, művészet – mind látszólagos értékek.

Bean világa önmagában logikus, éppen úgy, ahogy egy gyereké. Tudja, hogy kell egy kulcsot elrejteni valahova, ami zárható, és aminek a kulcsát elrejti valahová, ami zárható. Tudja, hogy kell egy egész ebédet elrejteni a zakó zsebeibe. Mindent pontosan, részletesen kitervel, a tudálékossága, beképzeltsége is olyan, mint egy gyereké. A valóságban mégsem működik, csődöt mond a részletes terv, minden balul sül el.

Amikor egyedül marad a vagyont érő festménnyel, véletlenül ráprüszköl. Amikor letörli, kék foltot hagy a zsebkendője a festményre festett asszony fején. Erre a képet kivágja a keretéből, hogy hígítóval lemossa róla a kék foltot, de a hígító az egész fejet letörli a képről. Ekkor látunk először Bean arcán igazi rémületet. Nem grimaszt. Ez most tényleg ő maga. A rémült Bean az igazi Bean. Rájön, hogy igazi a baj. Hirtelen átlépett a látszólagos és a valóságos világ határán, átesett a valóságba, a cselekedetek következményeinek világába. Ott áll szemtől szemben azzal, amit tett, és rájön, hogy a baj igazi. Nem igazi baj szállásadójának kétségbeesése, hogy elveszti állását, elhagyja őt a felesége, esetleg börtönbe kerül, hajléktalan lesz, nem igazi a riadalom, hogy beállítanak az előkelő vendégek és nincs vacsora, mindez nem igazán baj. Baj az, amikor a véletlenek láncolatából, a káosz örvényléséből valami végleg visszacsinálhatatlannak tűnik. Amikor valami félreérthetetlenül igazán, valóságosan történik, akkor baj van. Az a halál pillanata. Igazi katasztrófa az, amikor halálfélelem tükröződik egy grimaszoló, vicces arcon.

Bean úrnak a szeme az igazi. Végtagjai úgy mozognak, mint egy bábúnak, amikor dróton rángatják, arca csupa fintor, igazi bohócarc. De a szemei kidülledtek, forgatja őket. De eljön az a pillanat, amikor már látszik, hogy a dülledt szem csak látszólag része a grimasznak. Valójában mindig igazi a rémület benne. Nekünk nevetséges, ahogy boldogulni igyekszik egy ebbe a létbe pottyant – vagy lökött, küldött, taszított – idegen, gyermeki felnőtt, neki ijesztő. Akár csínyeket követ el, gonoszkodik, akár jót cselekedni igyekszik, vagy egyszerűen csak próbálja magát elfogadtatni, a világnak megfelelni – minden cselekedete csak nevetséges álarca a rémületnek.

A halálfélelem álcázása a művészet, az igazi. Bean kicseréli az általa tönkretett eredeti festményt hamisítványra, az eredetit, ami immár valójában semmit sem ér, vagy nem tudni mit is ér, hazaviszi magával az ágya fölé. A hígítóval kitörölt portré fejének helyére ő maga rajzol egy másik fejet , egy nagyorrú, grimaszoló arcot, egy karikatúrát, igazi élő műalkotást egy halott eredeti festményre. A film végén a festmény alatt alszik édesdeden Bean a macijával, megfáradva, hazatérve hosszú küldetéséből. Mintha Bean ars poeticája rejlene ebben a képben: csak ha igazi, csak ha nevet a létezésen, de közben azért komolyan veszi, csak ha élő, ha megélt, a művészet csak akkor képes mint egy mágikus tárgy a létről a rontást levenni, a világba vetett életünk rettegését eltakarni. A művészet vicces álcázása annak, hogy maga a lét igazi katasztrófa.

Amíg Bean maga Bean, addig bajt bajra halmoz. De mihelyst nem Mr. Bean, hanem Dr. Bean, akkor már sikert halmoz sikerre. Sikert arat művészetelméleti előadásával a galériában, és amikor valóban doktornak nézik a kórházban, és operálnia kell, idétlenségével életet ment. Minden felszabadul, ha álcázza magát, ha igazi létéből képes mássá válni, átalakulni, látszatokat kelteni, azoknak megfelelni, ha a képes a világot becsapni. Akkor képes a halált is becsapni, előle elrejtőzni. Nem egymást, hanem a halált kell átejteni, megszökni a világ elől a hülyeség álarcában.

A Bean név is álnév. A babszem. Valami olyan, amiből sok egyforma van. Ami nem egyedi, nem különc. Így akar elbújni neve mögé, aki valójában egyedi, különc. A szótár szerint „bean” a szlengben jelenthet „fejet” is, „kobakot”, de olyan értelemben is, hogy „fickó, jó fej, pali, pasas”. „Csak egy ürge.” Bean úr egy . Az egy és oszthatatlan, az egy identitás, egy én . Egyedi és mégis mindenkivel közös. Olyan, mint bármelyikünk: egy élet, egy sors, egy ember, egy hülye.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1998/11 47-49. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3859