KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1991/november
KRÓNIKA
• N. N.: A Magyar Mozgókép Alapítványról
FESZTIVÁL
• Kovács András Bálint: A Nyugat alkonya, a Kelet agóniája Velence

• Kozma György: Csendben megyek el A kert
• Turcsányi Sándor: Csúcstalálkozó a sherwoodi erdőben A kis Taraszov és a nagy Costner
• Molnár Gál Péter: Így élni jó! Frank Capráról
KRITIKA
• Schubert Gusztáv: Nemzeti purgatórium És mégis
• Hegyi Gyula: Európai operacirkusz Találkozás Vénusszal
• Barna Imre: A palermói rém Nyitott ajtók
• Csengery Kristóf: Szomorúan ellenőrzött vonatok Az állomás
VIDEÓ
• György Péter: Szemhatár-átlépés Magyar és holland videóinstallációk

• Zsugán István: Engem a hazugságok is gazdagítanak A moziról beszél Sebeők János író és természetvédő
LÁTTUK MÉG
• Székely Gabriella: Where
• Koltai Ágnes: Thelma és Louise
• Ardai Zoltán: Érzelmes csodabogarak
• Turcsányi Sándor: A király ágyasa
• Tamás Amaryllis: Rocketeer
• Gáti Péter: Kipurcant a bébicsősz, de anyának egy szót se!
• Zsenits Györgyi: Nagy durranás
ELLENFÉNY
• Balassa Péter: A kis zabálás Kapreál novella

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

És mégis

Nemzeti purgatórium

Schubert Gusztáv

 

Végre egy magyar film, mely magáért (sőt magában) beszél. Végre egy értelmiségi „házi mozi”, mely nem szól senki másról, csak rólunk, bús magános kelet-európéer entellektüelek-ről. Ha senki mást nem érdekel, ha üres a mozi, az se lesz baj, a „home video” ajándék tőlünk, magunknak. Igaz, mi értelmiségiek különös emberek vagyunk, ha csak úgy téblábolunk otthon magunkban, az is szól valamiről. Sőt drámaian történik. Mert mi – örök kétkedők – egyedül is kettesben vagyunk. Monodrámánk is duett, platoni dialóg.

Két értelmiségi voltam, és játszottam egymással. Ez nem álom, hanem színvalóság. Meglehet, az önmegszólító lírában avatatlan füleknek furcsa lehet hallani, ahogy mi itt magunkban magunkkal tegeződünk („Az az érzés, hogy talán soha többé nem mehetsz ki újra, keveredik a szádban a szorongással, hogy felnyitják a kofferod, amelyben a kintről hozott könyvek vannak.”), de mit tudhatja, ki még nem marcangolta önnön húrjait, mily édes zene ez az ön-bizalom, amellyel magunkat nagy bajok idején segítőkészen és barátian letegezzük.

Dehát mi baj van? „Meghalt a cselszövő, eltűnt a rút viszály.” Szögesdrótok szakadtának, betonfalak omlanak. (Kelet-Európa felszabadulásának képsora – a Nagy Imre-temetés, a berlini falbontás, a román forradalom – a hős és a néző szeme láttára pereg le.)

A baj – így a film – mibennünk vagyon. A gyötrelmes múlt velünk maradt. Míg ki nem purgáljuk magunkból amaz átkos negyven (hetven? ötödfélszáz?) esztendőt, a szabadság gyümölcse megkeseredik a szánkban. A hőst ezúttal Zeyk Kristófnak hívják. Ő fog majd a filmben maga magával édes-bús gordonkafutamok kíséretében elbeszélgetni arról, hogy hol cseszte el Peru a sorsát. A katartikus sokk a Nagy Imre-temetést követő Napzártában éri. Két ifjú-Justitiás vitapartnere (Fideszes? Szadeszes? Fórumos? – mindegy, két ítélőmester, vagyis két hatalmas) Max und Moritz-os kaján könyörtelenséggel lesztálinistázza, merthogy nem átallott a pártállam újságjaiban publikálni, sőt főszerkeszteni. Mit lehet ilyenkor tenni? Vissza a gyökerekhez! Hogy a múltbanézés könnyebben menjen, hősünk tényleg megtér az ősi földhöz, melynek rögébe a pártállam idején gyökereit mélyesztette, és összkomfortos parasztházában (hol is állhatna másutt, mint a Balaton-vidéken?) azonmód búnak is ereszkedik. Ha hagynák! Dehát mindegyre jőnek és kopogtatnak, régi feleség, új asszony, Laci, Zsófi, Erzsi néni. Azért adódnak zavartalan pillanatok is, így hát lassanként csak elkészül a számvetés. Az el-elakadó emlékképözönből előhívódnak a bűnök. Példának okáért, Sztálin hetvenedik születésnapján Zeyk Kristóf frissen vasalt úttörőegyenruhát öltött, mentségére szóljon, azon az emlékezetes osztályfőnöki órán vigyázó szemét nem Moszkvára, hanem a moszkovita tanárnő feledékenyen széttárt combjai közé vetette. Vagyis szabotált. 56-ban egyetemistaként fegyvert fogott, de csak fogta, nem lőtt vele. Ez is elég volt, hogy bevigyék a Gyorskocsi utcába. De ennyivel megúszta, nem zárták börtönbe, nem végezték ki. Fél évvel a forradalom után már gyáván ott vonult a Hősök terén, pedig tele voltak a börtönök. Igaz, nem integetett. Szóval szabadlábon élt, vagyis – így gondolná Max und Moritz – potenciális áruló lett. Igaz, csak ímmel-ámmal kollaborált. Ami persze nem volt annyira nehéz, mert eleinte meg sem hívták, fel sem kínálták „az ösztöndíjakat, kitüntetéseket, lehetőségeket a megjelenésre, dicsérő kritikákat és konyakos vállveregetéseket.” Gyanús volt: urasán csengett a neve, testvérei disszidáltak. Idővel azonban még így is kellett, írt, szerkesztett, és közben taktikázott. „Petíciók, fogalmazványok, riportok, kihúzások és betoldások, főszerkesztők, pártközpontos összekötők, minisztériumi hivatalnokok. Elvtársi üdvözlettel... Később visszatérünk rá... pillanatnyilag nem aktuális... tőlünk idegen... antropológiai pesszimizmus... nem tanácsoljuk... el kell tekinteni a közléstől... átdolgozásra javasoljuk... ne értsd félre, öregem, én egyetértek, de ők... ha rajtam múlna, de a te érdekedben... És újra és újra.”

Életünk képe ez. Egy reformértelmiségi mindennapja a Kádár-korszak éveiből. Pontos a lajstrom, a kérdés csak az, bűnlajstrom-e? Csak az láthatja annak, aki nem tud róla, hogy az élet és a politika az exigenciák, a felismert lehetőségek művészete. Aki a történelmet nem emberek, hanem ördögök és angyalok örök harcának látja. Melyben a mennybéli seregek harcosai természetesen örökkön és minden ízükben hibátlanok, olyannyira, hogy sohasem hátrálnának az ütközetben. Nem véletlen, hogy a történelem során először egy utópista diktátor, Sztálin, büntette (börtönnel, halállal) azokat, akik hadifogságba estek, vagy a túlerő elől visszavonultak. A földi harcmezőkön nem isteni és zsarnoki mércével mérnek: a visszavonulás, a fegyverszünet még nem behódolás, hanem a hadviseléshez nélkülözhetetlen taktika. Amiben persze könnyen el lehet veszni, a visszavonulástól lépésnyire van a meg-futamodás, a kényszerű fegyverletételtől az árulás. Volt a Kádár-kornak egy jelentős drámaírója, Csurka István, akit éppen az tett naggyá, hogy értelmiségi hőseit nem a makulátlan jövő mérnökeiként vagy kispolgárságban megátalkodott kerékkötőkként küldte színpadra, hanem e vékony mezsgye kötéltáncosaiként. Tragikomikus hősei előttünk egyensúlyoznak, imbolyognak, az egyik félve araszolgat, a másik blazírt pofával sétálgat odafönt, a harmadik virtusból kunsztokat csinál a kötélen, ki hitből, ki érdekből, ki brahiból járja a táncot, de előbb-utóbb mindegyik odalent végzi bomlott aggyal, törött gerinccel. Ahol, mint ebben a zárójelbe zárt demokráciában, lépten-nyomon hazugságok szakadékai nyílnak, ahol egyedüli közlekedési mód a kötéltánc, ott nem lehet ép testtel és lélekkel megmaradni. Kinek jutott volna akkor eszébe, hogy azt okolja, aki a mélybe zuhant? Egy ilyen darab annak idején csúfosan megbukott volna.

Változnak az idők. Kézdi-Kovács Zsolt filmjében egy volt kötéltáncos tart bűnbánatot, a bűnös helyett az áldozat. Mondhatni zseniális tévedés, mert akaratlanul is megmutatja, merre lejt a jövőnk.

Isten, haza, család nélkül éltem, meakulpázik a főhős. Meggyónja azt, ami a rendszer bűne. Ami neki a büntetése. Elegendő penitencia lenne még akkor is, ha maga hívta volna ki a sorsot, de hát ki hiheti, hogy abban a végre letűnt álországban bárki is szabadon választhatott.

Hogyan lett mára a mindennapos gyötrelemben megrokkant lélek bűnjel? Egy percig sem gondolom, hogy a főhős és a rendező tudatosan hamisítaná meg a múltat. A korszellem az, amely itt mellébeszél, és átrendezi a tényeket. Mert Zeyk Kristóf fiktív bűnből képzelt erénybe tartó pálfordulása csak egyetlen szempontból, a politika felől nézve nem teljes képtelenség. A polgárok hamis bűnbánata játékba hozza a szerepét nem tudó hatalmat, a bűnösök ellen harcolni lehet, a bűnbánóknak – a nagyság érzetét keltve – kegyelmet adni. És a megtért bárányokból, mindenki másnál hívebb híveket toborozni.

A hatalom persze hiába várja el, hogy „hamis tanúvá legyünk saját igaz pörünkben”, ha erre a polgár semmi hajlandóságot nem érez. A Nemzeti Purgatórium önmagában ártatlan agyrémét valódi veszéllyé csak az teheti, ha a hamis bűnbánatra a polgárokban is tömeges igény támad. Nem rémisztgetésképpen mondom: efelé vonz bennünket a 89-es év iszonyú erejű vákuuma. Mert ahogy a hatalom, úgy a polgár se tudja, mi történt 1989-ben. Azaz, dehogynem tudja, ugyanazt vágja rá, amit ez a „fordulat évében” játszódó filmpublicisztika: rendszerváltás, forradalom. Csakhát nem az volt: ahogy a többség nem volt kollaboráns, ugyanúgy nem volt forradalmár sem. Még 89-ben sem. Legfeljebb reformer volt. Aki abban az illúzióban élt, hogy létezhet emberarcú szocializmus, hogy a „falakat” kijjebb és kijjebb tolva egyre nagyobb tér nyitható. Dehát ha teljes erővel fújtak a fényes szelek, és a reform léggömbje büszkén dagadt, mindig félő volt, hogy egyszer-csak kipukkad. Ha meg elállt a szél, rogyadozni kezdett. 1989-ben az utóbbi történt, a reformszocializmus irdatlan ballonja erőtlenül a földre roskadt. Nem üthettük meg magunkat, mert hiszen sohasem emelkedett föl az óriási léggömb, de a reformgondolat vesztével mégis hirtelen minden tudományunk odalett. A boldog összeomlás maga alá temette az évtizedek óta begyakorolt szerepeket. 89 alapélménye ilyenformán nem a felszabadulás, hanem a kínos meztelenség, aminél még a legidétlenebb jelmez is méltóságtelibb lehet. A magyar értelmiség legnagyobb gyengesége, hogy képtelen felmutatni az új helyzethez illő életstratégiákat. Ezért aztán szabad a pálya, ezért a molyrágta jelmezek maskarádja. Zeyk Kristóf sem a „bűnei” miatt nyugtalan, hanem mert élete a reform vezérfonala nélkül szétesett. Végzetesen rossz szerepekbe, halálba, betegségbe is lehet menekülni: a bűnbánó még nem is a legvégletesebb alakítás. Zeyk Kristóf a megtérés buzgalmában mindent bevall és mindenért bűnhődni akar. Még a gázkamrákért és a gulagokért is. Egy pillanatra már szent embernek látjuk, aki Krisztusként magára veszi a világ bűneit. (A magyar filmesek visszatérő vágyálma ez, legutóbb a Guernica szobrász-főhősében csodálhattunk ilyet.) Pedig jobb lenne, ha nem tenné, aki csak emberfia, nincs abban a helyzetben, hogy a Teremtésért feleljen, csak a saját vétkeiben illetékes. Zeyk Kristóf most éppen abban, hogy ne engedjen a hamis bűnbánat csábításának. Legalább abból gyanút foghatna, hogy túlságosan is megéri. A koholt vádakat vállalva újra a fősodorba jut: lám, a reformkommunistából is lehet még forradalmár, ha önkritikát gyakorol. Az utolsó jelenetben – immár megigazulva – elindul a zsarnok ellen fellázadt Temesvárra (mintha bizony a román forradalom a magyar fordulatnak valamiféle ismétlése volna, ahol az itthoni eseményekből kimaradt polgár pótvizsgázhat). „A döntés az enyém... nem függ senkitől, s ez jó, talán ez a szabadság” – gondolja hősünk elégedetten, az éjszakai országúton, kocsijával a forradalomba rohanva. Hepiend. Csak éppen

Max und Moritz-é. Zeyk Kristóf megcselekedte, amit vártak tőle, most már övék az a megújult hótiszta lelke. Az új magyar koncepciós perecske vígan működik. Mehet sorozatba.

Rémséges üdvtörténet. Sajnos itt nem látszik annak. A fennköltségbe bódult filmgyárban már megint csak Jancsó Miklós tudja, hogy merre forog a magyar glóbusz? Az Isten hátrafelé megy nagyon ideszól. Ami bemutatója idején unalmas közhelynek látszott („vigyázat, a véres kerék rükvercben is foroghat”), most, a telibejósolt moszkvai puccs után, több, mint öttalálatos szovjet prognosztika, érvényes legújabbkori magyar történelemmagyarázat. Merthogy innen, a bukott puccs után nézve, már nem azért áll a bál, mert az oroszok visszajöhetnek, hanem mert kimentek. Az érzület ugyanaz, amit Kavafisznál a hanyatlásvégi bizánciak éreznek az elmaradt barbár hódítás miatt: „mégiscsak megoldás voltak valahogy”.

Az Isten hátrafelé megy &%9 utáni légszomj grand guignolja. Mi történik, ha végre beköszönt a béke, ha megáll időszámításunk forradalomtól ellenforradalomig lengő ingája, ha véget ér a vérzivataros („magyar”?) történelem? Sebaj, úgy teszünk, mintha folytatódna. Míg vissza nem jönnek „mindet agyonlőni” az oroszok. Most már tudjuk, nem jönnek vissza, nem mentenek meg (persze életünk árán) a hülyeség szégyenétől. Ha nem találjuk meg idejében a helyzethez illő szerepet, majd nyilván megtaláljuk a szerepeinkhez (vértanú, áruló, bujdosó) illő helyzetet. A nyájas zsarnokság magától összeomlott. Megszakadt a bosszú lánca. Nincsenek vesztesek, nincsenek győztesek. Se oroszok. Nevetve búcsúzhatnánk végre képtelen történelmünktől. De félő, hogy senki sem fog nevetni. Itt maradtak velünk a frázisok, a szép szavak, a szép képek, a halálba lejtő stílusfordulatok, az önmarcangolás nemes esztétikája. A pátosz... a purgatórium... a pokol. „És mégis mozog...” Hátrafele.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1991/11 37-39. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4235