KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1991/december
KRÓNIKA
• N. N.: Kommersz neorealizmus? Luigi Zampa
• Ember Judit: Koza Dezső halálára

• Ardai Zoltán: Az undor titokzatos tárgya Peter Greenaway
FOLYTATÁSOS TÖRTÉNELEM
• Szilágyi Ákos: A nagy moszkvai szópuccs Folytatásos történelem

• Reményi József Tamás: Igazságtétel? Magyar krónikák
VIDEÓ
• Turcsányi Sándor: Mindenféle múltak Házi videók

• Földényi F. László: Leni Riefenstahl és Az akarat diadala
KRITIKA
• Bakács Tibor Settenkedő: Mistery Train
• Sneé Péter: Túl a Ráktérítőn Csendes napok Clichy-ben
• Székely Gabriella: Vissza Moszkvába Három nővér
• Koltai Ágnes: Holnapelőtt Halálutak és angyalok
• Váncsa István: Virágos, gyertyás, homokos Julianus

• Zsugán István: Mindannyian törökök vagyunk Beszélgetés Xavier Kollerrel
LÁTTUK MÉG
• Reményi József Tamás: Monsieur Bard különös óhaja
• Békés Pál: Az utolsó kijárat Brooklyn felé
• Székely Gabriella: Egy külön világ
• Hegyi Gyula: Oly távol és közel
• Turcsányi Sándor: Lányom nélkül soha
• Sneé Péter: Folt a zsákját
• Tamás Amaryllis: A szerelem erejével
• Nagy Gergely: Dinasztiák harca
HÁTTÉR
• Sirály Gergely: Fekete Mozgó

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Halálutak és angyalok

Holnapelőtt

Koltai Ágnes

 

A magyar film filozofikus vonulata, mely a hetvenes években elsorvadni látszott, a nyolcvanas években új erőre kapott. A dermedtségből az évtized nemzetközi filmművészetét uraló új-eklektika szabadította ki. Az a szintetizáló forma, amely úgy vegyíti a mozgóképet, a filmet, a televíziót, a videót és a reklámot, mint kíváncsi alkimista a vegyszereket.

Amit az egzisztencializmus még szabadon hagyott a teremtő képzeletnek, azt másképp, az elidegenedés nagy revelációjánál messzebbre menve lehet/kell ma megmutatni. Magát a Létezést, de nem aktív, hanem passzív formájában. A Létet nem mint történést, hanem mint állapotot.

A Lét – éppen mert megmutathatatlan a maga közvetlenségében – az absztrakció versenyterepe. Csábító varázslat, foszladozó álom – vagy egyszerűen nyomasztó kísértet, amit nem tudnak-mernek kikerülni. Így vagy úgy: a Lét filmhős lett.

A nyolcvanas évek végi, kilencvenes évek eleji magyar film filozofáló irányzata nem egységes. Két jellegzetes stílust különböztethetünk meg. Az egyik a helyhez és időhöz kötött (Szédülés, Melodráma), a másik a tértől és időtől megfosztott történeten alapszik (Kárhozat, Szürkület, Meteo, Halálutak és angyalok).

A Kárhozat, a Meteo és a Halálutak... radikálisan megtagadja a valóságot, pontosabban úgy tekinti, mint a lehetséges létezők egyikét. Tarr Béla, Monory (Mész) András és Kamondi Zoltán filmjének kiindulópontja az, hogy nincs kitüntetett valóság. Nincs prioritás a képzelet, a vágy, az álom és a materiális valóság között. Ki mondhatja meg biztonsággal, hogy egy ember számára mikor minek mekkora jelentősége van; hogy az álom tényleg álom-e vagy valóság is; hogy a képzelet merészebb-e az összevissza tördelt, felismerhetetlen realitásnál? Itt nem találunk fogódzókat. Aki rendet kíván vágni a létezők közt, képzelt és megélt, élő és holt, álmodott és tapintott valóság kuszaságában, az biblikusán lehetetlen tettre vállalkozik.

A lehetetlen kísért Kamondi Zoltán filmjében is, de másfajta. Nem a mitikus, csupán a köznapi. A Halálutak és angyalok már nem pepecsel azzal a kérdéssel, ami a Kárhozat és a Meteo minden kockáját, s nem verbális szövetét is átjárta: nevezetesen, van-e a létnek értelme, célja.

A Halálutak... bevégzi azt, amit a Kárhozat elindított és a Meteo folytatott: eltemeti az objektív valóságot. A realitást, a tudatunktól függetlenül létező világot. A Kárhozat művészi gesztusa, ha tetszik világszemlélete az volt, hogy a Létet a Nemlétből határozta meg. A Valamit a Semmivel magyarázta. Kamondi Zoltán a Halálutak és angyalokban nem tudta ezt a fesztő kettőséget megteremteni. A koordináták teljesen feloldódtak a Lét végvidékén.

A Halálutak... elmossa a teret és az időt, valamiféle bibliai Purgatóriummal és evilági vegetálással helyettesíti ugyan, de nincs értéke, súlya az „itt” és „most”, a „fent” és „lent”, az „ekkor” és „aztán” fogalmaknak. Bár a katakombaszerű Purgatorium és a sivár, posványos, eldurvult földi élet átjárható, valahogy mindenki mégis a bűnhődés fészkébe jut. Vagy nem is a bűnhődés, egyszerűen az élet piszkoska odújába, a vágyak és álmok egymással felcserélhető, továbbálmodható világába. Mindennek és mindenkinek valamiféle rút állatka formája van. Megelevenednek a tárgyak is, hogy feleseljenek e világ kába lakóival. Habzanak, ordítanak, felhorkannak a hol báb, hol denevér ábrázatú lények, akiket szerepük szerint nőnek, férfinek, gyereknek, netán még embernek is kellene tekintenünk. A világ gonosz, nyüszítik, ríják, panaszolják az alant vergődő kivetett páriák –, s a világ valóban gonosz, de melyik?; amelyikről állítják, vagy amelyikről nem is tudjuk, mily elvetemült?

Minden mesterkélt narratív és képi elvontsága ellenére a Halálutak... sem gyűrte maga alá az epikumot, az élet még elmondható töredékeit. A sztori nyelvére lefordítva: mégiscsak egy – majdnem klasszikus – fejlődéstörténet bontakozik ki. Az érzelmi tudatlanságból a megvilágosodáson át vezet út a megbocsátáshoz. Az apa–fiú, férj–feleség, főnök–titkárnő viszony (melyet elfed, illetve eltakarni kíván a tér–idő stilizáció) végülis azokban az epikus és dramatikus sémákban jelenik meg, amit az irodalom és a film eddig már kimunkált. A kölcsönös értetlenség, ellenségeskedés és kommunikációképtelenség nulla fokáról, az érzelmek állatiasan egyszerű és szélsőséges szintjéről eljutnak a párbeszédig a hősök. A megtisztulás reménye nélkül, a fizikai és lelki halál árnyékában ugyan, de még egyszer egymásba kapaszkodhatnak, ha... ha hajlandók az élet mocskába varázslatként behajított tisztaságot elfogadni.

A patkánylét, a szürke kazamaták szürke lakóinak fáradt kopottsága és a mesei varázslat olyan ellentétpár, amely, éppen mert a meseirodalom tudatából ereszkedett alá a köznapiba, új realitással és új irrealitással nehezen gazdagítható. Kiváltképp ha a szélsőséget egy ártatlan (kiszolgáltatott és vak) gyermeknek kell megbékítenie. Mi ez, ha nem a legkonvencionálisabb mese? – a rút kiskacsa, a varangyos béka, az undorító malac találkozása a minden gonoszság ellenére is létező szeretettel? A Halálutak... mégsem kerek mese, mert a csoda nem következik be; a varázslat ellenére sem lesz senkiből királykisasszony vagy daliás herceg, de még a sötét madarak sem válnak elegáns hattyúvá. Csoda előtt és után sincs más, csak halál. A megtisztulás kicsiny pocsolyáján átgázolva egy néma alak vár. Ül a kongó űrben és maga elé mered. A történet logikája szerint a csoda be is következhetne, s akkor mint kerek egész, mint tündérjáték gyönyörködtethetne. Komputerrel, nyomógombos telefonnal, romlott-buja night klubbal, bős–nagymarosi fél vízierőmű óriással. A rendezői akarat megtörte a mesét, de az abszurdot is, ami Rudolf Hrusinšký, Csákányi Eszter és a metróvezető hármasában felsejlett. A megálló természetrajzáról folytatott vita, belekeverve az elhagyott asszonyt, a megtépázott vezetőt és azt a nem kevésbé filozofikus kérdést, hogy a sötét alagútban robogó, bezárt szerelvény utasai hol is vannak tulajdonképpen, nos ez az értelmetlenségében is kifejező halandzsa sötétebb, rejtelmesebb tájakra is vihetett volna, mint ahová megérkezünk.

A katakomba még látványában sem a lélek bús mélye, a sűrű zaj és a riasztó csönd nem a fájdalom végpontja, a mesterséges környezet nem a bomló civilizáció értelmetlenségéből épített kolosszusa. Csak díszlet.

A Halálutak és angyalok irányzatfilm, egy modor míves utánzata. Míg a Kárhozat és a Meteo a valóság valódiságát tagadta meg, addig Kamondi Zoltán beleragad a valóság és az álmok viadalába. Feltehetően akaratlanul, mert filmje sokkal egyszerűbb (de a maga módján nem jelentéktelenebb) kérdéseket vet fel. A rendező görcsösen és nehézkesen beszél a kapcsolatok, érzelmek értelmetlen pusztulásáról, megmagyarázhatatlan átváltozásáról, – olyan filozófiai dimenzióban, ahol szégyenlősen elfedheti, s egyszersmind önmaga számára is megfoghatatlanná teheti őket. Mert démodé (netán nem is olyan könnyű?) az érzelmeket megmutatni. A Halálutak... tér- és időnkívülisége – az alkotói szándék ellenére – sem nyomasztó: egyszerre tegnapi, holnapi és semmikori látomás.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1991/12 48-49. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4259