KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
   2005/március
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• (X) : Mediawave ’2005

• Horeczky Krisztina: Retró, posztmodern, high-tech Fiatal operatőrök Budapestről
• Kubiszyn Viktor: Virtuálváros Budapest és a fiatal film
MAGYAR MŰHELY
• Reményi József Tamás: Valamit kezdeni Sorstalanság
• Muhi Klára: Párbeszéd és svédcsavar Herskó János filmjei
• Fésős András: Aczéltelefonok Beszélgetés Herskó Jánossal

• Köves Gábor: Hollywood ostora Howard Hughes csodálatos élete
• Schubert Gusztáv: Legek ura Aviátor
• Kolozsi László: Bűnbeesés után Japrisot mozija
• Juhász Balázs: Silencio Lynch-hangulat
• Bori Erzsébet: Kinézni a fejünkből Verzió emberjogi fesztivál
• Bán Zoltán András: Éles fény Susan Sontag: A szenvedés képei
TELEVÍZÓ
• Vaskó Péter: A tárgyak cirkusza Széljegyzetek a reklámkultúrához
ANIMÁCIÓ
• Csillag Márton: Priit és most AniFest 2.
• Kemény György: Józsefvárosi távlatok Nyócker-stíl
KRITIKA
• Báron György: Nyáron, görögbe Csudafilm
• Kolozsi László: Matracsír Belső tenger
LÁTTUK MÉG
• Nevelős Zoltán: Utolsó élet az univerzumban
• Bori Erzsébet: Bűnök
• Vincze Teréz: A kis virtuóz
• Kárpáti György: Fűrész
• Kolozsi László: Anya és a szerelem
• Csantavéri Júlia: Éjfél után
• Kolozsi László: Egy hulla, egy falafel és a többiek
• Csillag Márton: A por
• Ardai Zoltán: Kerülőutak
• Teszár Dávid: Átok

             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Magyar Műhely

Herskó János filmjei

Párbeszéd és svédcsavar

Muhi Klára

Herskó nem tartozott a magyar film stílusforradalmárai közé, filmjei azonban ma is frissnek és érdekesnek hatnak.

 

A kilencvenes évek magyar filmes sivatagában – amikor pénz sem volt, és épkézláb ötlet is kevés – Herskó János, Pálos György és Czabán György megcsinálták A kenyereslány balladáját (1995). Pontosabban az volt a vállalkozásban a legérdekesebb, ahogyan nem csinálták meg: Nusi, a pesti kenyereslány és János a munkaszolgálatos fiú ’44-es beteljesületlen románcához ugyanis nem voltak se színészek, se díszletek, se fények, se fahrtsín. Csak Herskó János volt, a Svédországba emigrált valamikori nagyhatalmú filmes, aki közel hetvenévesen hazajött és lefegyverző őszinteséggel rekonstruálja – meséli, énekli, játssza, vagy csak jelzi, hogy játssza – a kamera előtt életének talán legmegrázóbb epizódját. A filmtörténet hullámvölgyeiben sokat jelenthetnek az ilyen egyszerű, vagy egyszerűen bonyolult gesztusok.

Már akkor világos volt, hogy Herskó filmjei, amelyeket szerteágazó filmpolitikai és pedagógiai munkássága mellett 1970-ig, disszidálásáig elkészített – többek közt a Vasvirág, a Párbeszéd, a Szevasz, Vera, az N.N. a halál angyala –, szinte teljesen kihullottak a magyar filmes köztudatból. Nyilván nem függetlenül attól, ahogyan – botor módon – az egész negyven év alatt felhalmozott európai színvonalú magyar filmes tradíció is hosszú időre (mindmostanáig) zárójelbe tétetett.

Mégis Herskó személye valamiért fontos maradt. A kenyereslány balladája idején, a kilencvenes években megint lett osztálya a Főiskolán, kérték a véleményét, hívták filmekbe (így Szőke András is a Kiss vakondba), firtatták pedagógiai módszerét. Egyszóval reméltek valamit ettől az „utolsó sztálinista kultúrpolitikustól” – ahogyan ironikusan olykor önmagát aposztrofálja. Jószerint a magyar újhullám aranykorából Jancsó Miklós mellett ő az egyetlen, akire – másért és másként – de az új nemzedék tagjai egyáltalán kíváncsiak.

Filmjeit újranézve esetleg megértjük ennek az okát. A maga idejében, 1963-ban óriási vitákat kiváltó Párbeszéd őszinte szubjektivitása, a Szevasz, Vera sietős tétovasága, az okos – tán túl okos – N.N. a halál angyala vágtató szövevényessége, maró öniróniája most is izgalmas és meglepő. S bár Herskó rendezőként nem tartozott a hatvanas évek jelentős stílusforradalmárai közé – Jancsó, vagy itthoni viszonylatban Makk Károly, Gaál István, Szabó István –mozijai több mint harminc év távlatából is frissek, vibrálnak, élnek, stiláris, formai szempontból, posztmodern mód játékosak, változékonyak. Filmjei által – s ez tán a legmeglepőbb – könnyen elbeszélgetünk akkori önmagunkkal, felismerjük – amit ma pedig mindenki tagadni próbál –, hogy azok a hatvanas évekbeli fazonok is mi voltunk.

 

Herskó János beszélgető, vitatkozó alkat. Filmjeiből is szenvedélyes (de sosem agresszív) vitaszellem árad. „Gyújts rá, főzök egy feketét és beszéljük meg.” –Herskó filmjeiben ez alapmondat. És tényleg megbeszélik… Hogy mi lesz a téesz több tonnányi túlérett barackjával, a bevállalt, de mégis veszélybe került tévésorozattal, a megzápult szerelemmel, a befuccsolt szocializmussal. Herskó filmjei azt a soha vissza nem térő filmtörténeti korszakot reprezentálják, amelyben még maga a film is vitatkozó médium volt. Amikor a moziban a rendezők nem átallották filozófiai, társadalmi, politikai, sőt művészetelméleti kérdésekkel provokálni nézőiket, akik ezt nem feltétlenül vették zaklatásnak. A Párbeszédet annak idején több mint egymillió ember látta, és ebből háromezer szívesen megvitatta a filmet az alkotóval. Herskónak ez akkor annyira fontos volt, hogy szentelt egy lelkes cikket is a Népszava hasábjain a közönségtalálkozók tanulságainak. Úgy érezte, többet okult a vitákból, mint az avatott kritikákból.

A filmnek ez a szerepköre ’68 után elmúlt, elfújta a politikai visszarendeződés, meg a televízió. A mozi a hetvenes években hipnotikus agórából süketszoba lett. A film intellektuális médiumból zsigeri médium. Hogy 1970 után Herskó János új hazájában már nem csinált több játékfilmet, valószínűleg ezzel is magyarázható, a film médium beszédpozíciójának megváltozásával.

A Herskó-filmek stiláris jellemzője a műfajok közötti virtuóz szlalomozás, a zsúfolt, sokszálú történetgabalyítás. A Gelléri Andor Endre novelláit mesterien adaptáló, finom mívű Vasvirág (1958) dramaturgiai ökonómiájára a hatvanas években Herskó már nem törekszik. Legtöbb filmjéből négy-öt szüzsé is visszaírható lenne. Két emelet boldogság (1960) című vígjátéka, akár egy ős-szappanopera: öt új házaspár egymásba bonyolódó története egy frissen átadott társasházban. A kétrészes Párbeszédben minden összetorlódik: analizáló történelmi freskó, termelési film, antonionis házassági válság. A hatvanas évek végére filmjeiben egyre nagyobb az iram. Két utolsó munkája, a Szevasz, Vera és az N.N… dramaturgiai pengeélen táncol. Az ember nyilván tudja a sorsát. Tudja mennyi ideje van még.

Zsúfoltak és zaklatottak Herskó filmjei, de érdekes módon a „tuttik”, az összecsapások mindig elmaradnak. Herskó nem drámai alkat. Például amikor a Párbeszéd egyébként lineárisan futó cselekményében elérkezünk az ’56-os forradalom kitöréséhez, inkább flashbackre vált. És csodálatos módon hősei is többnyire mindig meg tudják beszélni konfliktusaikat. Herskó valóban hisz a párbeszédben. Ma, ebben a bezápult, szellemileg egyre izoláltabb országban filmjeinek ez a legvonzóbb rétege. Abban is biztosak lehetünk, hogy 1970-ben, amikor az N.N. a halál angyalában a sorsába gabalyodott Korin György pszichológus autójával belehajt a Dunába, Herskó pedig a forgatás után az öngyilkosság sajátos kelet-európai válfaját választva disszidál, úgy érezhette Magyarország is süketszoba lett, ahol nincs már miről vagy kivel párbeszédet folytatnia.

 

 

Vasvirág

 

Ha közelebb hajolunk a Herskó-filmekhez, közülük talán a Párbeszéd a legmegszenvedettebb, legszemélyesebb, a Szevasz, Vera a legmodernebb, az N.N. a halál angyala a legkritikusabb és legtalányosabb, viszont a Vasvirág a legjobban megformált.

Herskó sokáig várt rá. A Vasvirágot rendezővé eszmélése első idejétől szerette volna megcsinálni, de a Központi Dramaturgia mint „kispolgári dolgot”, mindig visszautasította. A Vasvirág valójában a második „első filmje”, mert ’54-ben – mint Jákobnak Ráhelért – még meg kellett szolgálnia érte egy pazar színes termelési filmmel a metróépítésről. (A város alatt). A Vasvirág ezek után olyan, mint egy szerelemgyerek. Üde és őszinte, azon kívül operatőri, dramaturgiai és színészi remeklés. Csak Törőcsik Marit ünnepelték érte Cannes-ban, a táncos lábú, tiszta mosolyú Cink Vera megformálásáért, pedig, mint nincstelen kelmefestő, élete első filmszerepében Avar István is kitűnő. Herskó ’56-ban Fábri Zoltán első asszisztense a Hannibál tanár úrban. Onnan hívja el Szécsényi Ferencet, akinek a Vasvirág az egyik legszebb operatőri munkája. Szécsényi nagy bravúrral adaptálja Gelléri „tündéri realizmusát”, s Hegyi Barna nyomdokain számos életteli, szabadon komponált tömegjelenetet alkot kiskocsmában, lépcsőházban, utcán, mosodában. A Vasvirág a Hannibál tanár úr és az Édes Anna rokondarabja a magyar filmtörténetben, csak Fábri drámai tetőpontjai nélkül. Ma viszont épp az hat modernnek benne, amit akkor a szemére vetettek, hogy milyen „fedettre”, láthatatlanra rendezi Herskó a harmincas évek semmi kis életeinek szomorú sorsfordulatait.

 

 

Párbeszéd

 

Az ’56 utáni évek bizonytalan klímájában, amikor több rendszerkritikus filmet betiltanak (Keserű igazság, A nagyrozsdási eset) ugyanakkor a progresszív munkákon is ott a vörös farok (Húsz óra, Megszállottak) – a Vasvirágot jól fogadják. Baloldalinak baloldali, ha nem is pártos. A kritika megnyugodhat. Herskó pedig nyakig merül az újjászerveződő filmgyártás intézményi hátterének megszervezésében, melynek máig jellemző vonása, hogy aktív filmrendezők vannak kulcsszerepben a filmipar minden pontján. Producerként a gyártásban, dramaturgként a műhelymunkában, tanárként az utánpótlást biztosító Főiskolán egyaránt. Herskót ízlése, dramaturgiai érzéke, konfliktuskezelő képessége, filmes tapasztalata, életkora, világnézete – szinte minden – e kulcspozíciók egyikének betöltésére predesztinálta. Két emelet boldogság (1960) című remek vígjátékának rendezésekor, melyben szabadjára engedheti frivol szellemét, már főiskolai osztálya van. A Párbeszéd (1963) idején pedig már az úgynevezett 3. csoport vezetője, a négy „szocialista producer” egyike. Egyik legnagyobb produceri tette minden bizonnyal Szabó István pályára állítása, aki – miután a Párbeszédben Herskó első asszisztense – ’64-ben, korának legfiatalabb magyar filmrendezőjeként csinálhatja meg az Álmodozások korát.

A Párbeszéd helye, rangja negyven év távolából is ingatag a magyar filmtörténetben. Bemutatása után hatalmas viták követték, ám szinte senki nem akadt, akinek maradéktalanul tetszett volna. Ma is nehéz hová tenni, hiszen ’56-ot ellenforradalomnak hívják benne, teli van emberszabású párttitkárokkal, főszereplői pedig kommunisták. Ám személyessége, őszintesége átviszi az ilyen ideológiai „buktatókon”. Két hőse, Laci (Sinkovits Imre), az illegalitásban megedződött, majd a koncepciós perek során letartóztatott honvédszázados, és szerelme, az árván maradt Judit (Semjén Anita), a koncentrációs tábor után az aktivizálódó kommunista pártban otthonra találó zsidó lány nagyon rokonszenvesek. (Egyébként sok sanda antiszemitizmust megspórolhattunk volna később is, ha a Párbeszédnek erre a fontos mozzanatára füle van annak, aki ítélkezik.) Herskó mélyen baloldali ember, valószínűleg rendszerektől függetlenül, olyan egyszerűen és magától értetődően, ahogyan valaki istenhívő. Az – egyébként amatőr – Semjén Anita által játszott elegáns, nyúlánk, tartásos, intelligens, őszinte Judit a magyar új hullám legvonzóbb baloldali nőfigurája. De akkor, 1963-ban éppen nem pont erre volt szükség. És furcsa szembesülni azzal, hogy ezt az érzelmi baloldaliságot ma is kényes lenne vállalni.

A Párbeszéd sajátos politikai, „ideológiai melodráma”, melyben hőseink szerelme, házassága szinte az ügy tisztaságának barométere. Amíg az „ügyet” a politikai berendezkedés jól képviseli, a szerelem él. Ám amint a rendszer eltorzul, Judit és Laci kapcsolata is kihűl. S végül a kádári konszolidációt is az minősíti, hogy Semjén és Sinkovits megint egymásra találnak. De a Párbeszéd végeredményben azt sugallja, hogy ez így nincs jól.

Tán nem túlzás azt állítani, hogy a Herskóhoz közel álló Szabó István egész későbbi életművének is az a tétje, amivel itt mestere megküzd. A privát élethez való jog visszaperlése, melyen a történelem Kelet-Európában magától értetődő természetességgel szokott átgyalogolni. S beljebb lépve, Szabó – és csak ő – folytatja majd azt a „párbeszédet” is, amit Herskó ebben a filmben a magyar zsidóság Holocaust-traumájának hatásairól kezdeményezett, s melyet a szocializmus alatt egyfolytában a szőnyeg alá söpörtek.

A Párbeszéd hősei a múlt század magyar történelmének legsűrűbb évtizedeiben keresik a boldogságukat. Amikor fél emberöltőnyi idő alatt három történelmi léptékű váltás – 1949, 1953, 1956 követel lehetetlen igazodást mindenkitől. A Párbeszédnek természetesen ezek a dátumok a dramaturgiai pillérei. (Az Álmodozások korát követő Apában egyébként Szabó is e három évszám köré építi fel Takó Bence történetét.)

A Párbeszéd formailag tán kevéssé revelatív. Jancsó (Oldás és kötés), Makk (Elveszett paradicsom), Gaál (Sodrásban), maga Szabó, s utánuk mindazok, akiknek megszólalási lehetőségeiért akkoriban épp Herskó is nap mint nap megküzdött (így Kósa Ferenc, Sára Sándor) – tán tudatosabban, nagyobb alkotói invenciókkal dolgoznak azon, hogy a magyar film behozza az ötvenes években keletkezett esztétikai lépéshátrányát. De láthatóan a Párbeszéd alkotói is tudnak például Antonioniról, vagy az időfelbontás modern technikáiról. Illés György képeinek oldott, természetes realizmusa pedig akkoriban még újdonság nálunk.

 

 

Szevasz, Vera

 

A vegyes fogadtatás ellenére Herskó – saját szavai szerint – a Párbeszéd után már azok közé a rendezők közé tartozott, akik bármilyen filmet megcsinálhattak. A Szevasz, Vera készült el következőnek, nagy kihagyással, négy év után. Ez Herskó ’68-as mozija. A Kifulladásig Jean Sebergjére emlékeztető fiatal (szintén amatőr) Neményi Marival (ma ismert szociológus), aki a filmben egy tiszta lap, amelyre hárman írnak. A kissé tán doktríner, de azért nem veszélyes építőtábor- vezető (Ronyecz Mária előtanulmánya a Megáll az idő Malacpofájához), a szimpatikus, vidéki „felelős elvtárs” (Mensáros László), és az ős-mozgalmár Terus néni (Horváth Teri). Herskó új filmjének szüzséje Zolnay Pál szép filmjét, a Hogy szaladnak a fákat folytatja. (Érdemes lenne összevetni Zolnaynál a nagyszerű búcsújelenetet, s Herskónál a lakodalmat.) A Szevasz, Vera azonban sokkal pörgősebb. Egy balatoni road movie, amely közel negyven év távolából egyebek mellett elképesztő tempójával lep meg. Herskó filmjében a szocializmus hétköznapjait nem félálomba ringatott, leszedált, elbutított, katonailag megszállt alattvalók lakják, mint ahogyan ma gondoljuk. A Szevasz, Vera szereplői kapitalizmust építő utódaikat megszégyenítő sebességgel intézkednek, telefonálnak, bonyolítják szerelmi ügyeiket, mindemellett pengeéles „sorharcokkal” vitatják meg folyamatosan Elvek és Praxis aktuális viszonyát. Egymásba lógnak a terek, a helyzetek, az ügyek, szinte csak Zsombolyai János virtuóz kézikamerája tartja egyben a megannyi cselekményszálat. Kedvenc jelenetem, amikor Mensáros a kiborulás határán intézkedik a téeszirodán, mellette halálosan komoly telefont folytat szerelmével az építőtáborozó Vera, a szomszéd helyiségben Foxi Maxit néz az egyetlen tévén legalább hat téeszgyerek, s végül megérkezik Szirtes Ádám, karján egy csecsemővel (!), hogy így együtt megoldják a barackszedés égető problémáját. Van ennek valami visszahozhatatlan mozgalmár-bája.

Mindenesetre nagyon messze vagyunk még A kis Valentinótól, vagy a Családi tűzfészektől, a hetvenes-nyolcvanas évek Jeles, Tarr, Gothár filmjeiben látható megzápult, berohadt állapotaitól.

Herskónál a „kollektív” fogalma, miként Jancsó (Fényes szelek) vagy Magyar Dezső (Agitátorok) korabeli történelmi visszavetítéseiben, nem brosúraszöveg, megvalósítandó politikai cél, hanem e pillanatban még a korszellem eleven hatóereje. A Szevasz, Verában az emberek magától értetődően szolidárisak egymással. Vera falaz a nagybeteg Terus néni kórházi szökéséhez – pedig csak futó ismerőse –, és elkíséri a lánya esküvőjére. Sebtében frizurát csinál neki a vonaton egy kis mosdóvízzel, meg öt hajcsattal. Amikor rosszul lesz, nővérkének hazudja magát az egész falu előtt. Mindezt kapkodva, sietősen, mert közben megérti, hogy ezer más dolgot is neki, valamiért pont neki kellene itt megoldania. Mondhatnánk, mindezt csak Herskó hite vetíti a vászonra, hiszen amikor a hetvenes évek dokumentarista filmjei – többek közt épp az ő nyomdokain – majd elfogulatlanul néznek körül egyebek közt egy építőtáborban (A sípoló macskakő), röhejes, kiábrándító állapotokat találnak.

De most még csak ’67-ben vagyunk…

 

 

N. N. a halál angyala

 

Három év múltán Herskó ezidáig utolsó játékfilmjében, az N. N. a halál angyalában viszont váratlanul „minden egész eltörött”. Mi történhetett a két film között? – sokan találgatjuk azóta is. Eltűntek a tiszta tekintetű Juditok és Verák, s az évtizedeken át értelmesnek hitt altruista sürgés-forgás valami józanabb reggeli fényben váratlanul önző nyomulásnak látszik. Az N.N… Bódy Gábor utolsó filmjére, A kutya éji dalára hasonlít. Az is ámokfutás, önfelszámolás, és azt is csak az alkotó sorsának tragikus fordulata magyarázta meg utólag, úgy-ahogy. Bódy mint álpap, Herskó mint pszichológus tanár úr perdülnek még párat a valaha tán jól ismert, sőt uralt, de most érthetetlenül összezavarodott terepen, majd elnémulnak.

Mert nem vitás, hogy az N. N.… hőse, a népszerűsége csúcsán álló 43 éves Korin György pszichológus (Gábor Miklós), egy ország televíziós „tanár ura” Herskó alteregója. A tanár úr a meglehetősen nyakatekert cselekményű filmben épp egy negyvenévesekről szóló televíziós sorozat beindításán fáradozik. Afféle korabeli kibeszélő show lenne ez. Munkahelyi és magánéleti árulásokról, jellegzetes értelmiségi frusztrációkról, önértékelési zavarokról szóló nyilvános pszichodráma. Ám a végzet angyala taxisofőrnőnek álcázva (Törőcsik Mari) összezavarja Korin tovább már nem bonyolítható életét, s a professzor egy tébolyító nap végén, miután tévedésből halálhírét költötték, félórával a televíziós adás megkezdése előtt Volkswagenjével belehajt a Dunába. Így aztán Korin negyveneseinek bűneit holmi felületes tévéműsor helyett – a 8 és fél óta megszokott önreflexív fordulattal maga az N. N… című film, ez az intellektuális, parabolisztikus krimi leplezi le.

Korin professzorban Herskó egy sármos, kicsit cinikus, nyomulós érett Kádár-kori értelmiségit rajzol meg, aki mindent elvett, kizsarolt magának, amit csak e lehetőségekben szűkölködő kor adni tudott. Nőket, tudományos karriert, országos hírt-nevet. S most elfáradt, szorong, tulajdonképpen fél. Herskó a szocializmus simlis negyveneseire lő, akiknek a prágai bevonulás, a befulladt reformok és az elzúgott ’68 után egyszerűen rossz a lelkiismeretük. Mert politikai lojalitásuk okán hosszú évek óta folyton beelőzhettek, s mert szolidaritásuk a mélyben rekedtek iránt már a múlté. Korin valószínűleg ezt érti meg, s talán erről szeretne ország-világ előtt abban a bizonyos tévésorozatban beszélni. A „nagy kapitulálásért” élvezett kis előnyökről, az „írástudók árulásáról”. Csak az ilyesfajta szembenézések nálunk valahogy mindig elmaradnak.

B. Nagy László, a magyar újhullám legmértékadóbb kritikusa valamiért utálta ezt a filmet… Kényelmetlen darab az N.N… ma is, annyi bizonyos…

Herskó pedig – miután hősét drámai vétsége miatt beleölte a Dunába, a bemutatót követően a legőszintébb megoldást választotta. Mint ’45-ben Nusit, a kenyereslányt, akinek mindent köszönhetett, itt hagyta ezt az egészet. Disszidált Svédországba, a megvalósult szocializmusba. Dramaturgiai érzékére egyébként mindig büszke volt.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2005/03 16-19. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4838