KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

    
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1988/május
• Márton László: Az együttérzés díszletei Berlin, Alexanderplatz
• Györffy Miklós: Forgatókönyvírók részvénytársasága beszélgetés Michael Töteberggel
• Papp Zsolt: A szubjektív tényező Helke Sander és a nyugatnémet ’68
• N. N.: NSzK filmhét
• Zalán Vince: Péter és Pál Törvénysértés nélkül
• Schubert Gusztáv: A vaskorszak végén Szorításban
• Koltai Ágnes: Görbe folyosók Kiáltás és kiáltás
• Ardai Zoltán: A macska nyolc éve A „csehszlovák új filmről”
FESZTIVÁL
• Fáber András: Mit hoz a szél? Nantes
• Székely Gabriella: Kairó kék bársonya Kairó

• Barna Imre: Nulla rosa est A rózsa neve
• Kovács István: Maradandóság és mulandóság Beszélgetés Andrzej Wajdával
LÁTTUK MÉG
• Faragó Vilmos: Küldetés Evianba
• Nóvé Béla: Zeneszalon
• Báron György: A halálosztó
• Gáti Péter: Más, mint a többi
• Vida János Kvintus: A pokol katonái
• Bikácsy Gergely: A zsaru és a szex
• Biczó Dezső: Califar malma
• Tamás Amaryllis: Ez is elmúlik egyszer
KÖNYV
• Zalán Vince: Mécsláng

             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Fesztivál

Kairó

Kairó kék bársonya

Székely Gabriella

Kiküldött munkatársunk beszámolója

 

A legkülönösebb élmény, amelyben fesztivállátogató részesülhet a világon, minden valószínűség szerint Kairóban fogadta a moziutazót. Az év jelentős díjnyertes filmjeivel, mozicsemegéivel együtt a hivatalos programban végignézhette az amerikai kasszasikerlista előkelő helyezettjeit. Fellini és a Tavianik, Camús és Feliks Falk, Menzel és Boorman, Zetterling és Solas alkotásai együtt szerepeltek a világfilmgyártás – finoman szólva – művészeten kívüli termékeivel. Délután hat órakor Menzel kis falujába invitálták az arab moziközönséget, aztán este nyolckor egy perverz amerikai gengszter szeretkezési szokásait csodálhatta. Másnap Feliks Falk Hősével ismerkedhetett, aztán egy titokzatos fekete özvegy mélytengeri gyilkolászásain izgult.

Nem valószínű, hogy a Kairói Nemzetközi Filmfesztivál szervezői, fittyet hányva a filmseregszemlék finnyás sznobériájának, a mozgóképkínálat teljességére törekedtek volna, vagy valamiféle művészetszociológiai felmérés alapjához válogatták volna programjukat. E különös műsoregyveleg magyarázata feltehetően az, hogy a fesztivál a mozijegyek árából tartja fenn önmagát. A vidéki pályaudvarok dohányzásra kijelölt várótermeihez hasonló kairói filmszínházakba váltható három mozijegy árából ugyanis a legkényesebb európai ízlést kielégítő kesztyűbőrből készült cipők vásárolhatók a legelegánsabb üzletekben. Egy kairói átlagpolgár az átlagfizetéséből tizennégy-tizenöt filmet nézhetett meg a fesztivál idején.

A szerelmi szeméremben és alkoholtilalomban élő arab közönség természetesen boldogan fizetett, hogy legalább a mozivászon közelségéből ízlelgethesse a tiltott gyümölcs zamatait. Kárpótlásul szaftos történeteket kapott. Például a Kék bársonyt, David Lynch filmjét, amely a legedzettebb moziba járó ízlését is felborzolja. Hőse egy kollégista fiú, aki hazalátogatván a szülői házba, a tipikus kis amerikai városkába, a mezőn talál egy levágott fület. Titkát csak gyermekkori barátnőjével osztja meg (aki egyébként a seriff lánya), és önálló nyomozásba kezd. Keresi a fülhöz tartozó megcsonkítottat, valamint a bűnös csonkítókat. A szálak zavaros módon egy bárénekesnőhöz vezetnek, akit Isabella Rossellini (Ingrid Bergman és Roberto Rossellini lánya) játszik, az ő sikerszáma a címbéli Kék bársony. A fiú az erotikus dal előadójának nyomába szegődik, meglesi az autóját, beóvakodik egy piszkos, kültelki, lakatlan ház felső emeleti lakásába, bebújik a szekrénybe, és borzasztó események szemtanújává lesz. A vonzó hangú és küllemű hölgy zsarolás áldozata: egy gengszterbanda elrabolta gyermekét, és a bandavezér (Dennis Hopper) – ő a perverz gengszter – a legpajkosabb fantázia által is alig kitalálható szerelmi manőverekre kényszeríti a gyermeke életéért aggódó ifjú anyát. Az ivarérettség határán toporgó kamasz fiú döbbenten figyeli a szekrényből az eseményeket, rémülete csak fokozódik, amikor a bandavezér távozása után a hölgy észreveszi őt a szekrényben, és konyhakéssel a kezében vetkőzésre szólítja fel, majd magáévá teszi. A fiúnak a kiszolgáltatott énekesnő iránt érzett részvéte, természetesen, ettől a pillanattól kezdve csak fokozódik, gyermekkori barátnőjét is hanyagolja. Egyre inkább belekeveredik az ügybe, elkapják, megverik, figyelmeztetik, de hiába. Közben a vásznon csöpög a vér és az egyéb testnedv. Az aggódó gyermekkori barátnő jóvoltából már a seriff apuka és a rendőrség is belekapcsolódik a hajszába. A falnak támasztott, fotelba ültetett kivérzett hullák között a megzsarolt énekesnő visszakapja gyermekét, a seriff-lány pedig a fiú szerelmét.

David Lynch a legprofibb módon a legaljasabb filmes fogásokkal láncolta a székéhez két órára a tátott szájú nézőt. Fülébe gyömöszölte az érzékeket csiklandozó, búgó hangon elénekelt filmslágert, amely képes felidézni a nőiességében, esendő anyaiságában kiszolgáltatott kisvárosi vampot, Isabella Rossellinit, Ingrid Bergman ártatlan, északi tekintetét és a szerelemre termett latin nő-szerető buja gesztusait.

David Lynch az övön aluli ösztönök ébresztésének nagymestere. Honfitársa, Randa Haines ártatlanabb módszerekkel dolgozott. Ő tiszta könnyeket csal a nézők szemébe. Egy kisebbik Isten gyermekei című filmjében süketnéma gyerekek szívfacsaró drámájával és az akadályokon győzedelmeskedő emberi akarat boldog végével hatotta meg közönségét. Az alsó és felső tagozatos gyerekek intézetébe új tanár kerül, aki a megcsontosodott tanítási és nevelési módszereket liberális nézetekkel váltja fel. A gyerekek, persze, szeretik, a legmakacsabb lelki sérülteket is sikerül vonzáskörébe szelídítenie, kivéve a konyhalány-takarítónőt, a szépséges Sarah-t, aki, kijárván az intézet iskoláját, ott maradt mindenesfélének, mert nem találta helyét a hallók és beszélők világában. Sarah ellenséges és vad, és bár szépen bimbózó szerelem fejlődik közte és az új tanár között, visszautasítja a férfi segítségét: nem akar megszólalni. A tanár közben megtanítja énekelni és táncolni a gyerekeket, különleges módszerekkel megérezteti velük a ritmust és a dallamot, fergeteges iskolabulit szervez, ám Sarah néma és süket marad, szerelmét is odahagyva elbujdokol. A távolból kölcsönösen epekednek egymás után, lubickolnak a nézői könnyárban, és közben szép lassan beeveznek a hepiendbe.

Herbert Ross kacagtató karriertörténettel szórakoztatott. A Sikerem titka az amerikai álomgyár vicces oktatófilmje, amelyből a gazdagságról, vezető beosztásról, úszómedencés villáról és szép, gazdag feleségről ábrándozó néző megtanulhatja, hogyan lehet gyorsan, könnyen sikeres üzletember. Nem is kell hozzá sok, csak biztos fellépés, szorgalom, a főnők feleségének vonzalma, bohózatba illő félreértések és szerepcserék. Ám a legfontosabb, amivel Herbert Ross a fehértelefonos Hollywoodban megújítja a sikerreceptet: a technika, a komputer. Ha a kitartó kansasi fiatalember nem tanulja meg az iskolában olyan alaposan a számítástechnikát, a programozást, sohasem veheti birtokba a New York-i felhőkarcoló-irodaház legfelső emeletét.

Ha meggondoljuk, hogy a régi szelíd motoros, Dennis Hopper miféle filmes vállalkozások résztvevője újabban, igencsak elmerenghetünk a világ dicsőségének elmúlásán. A Kék bársony után a Fekete özvegy főszereplőjeként találkozhatunk vele Kairóban, Bob Rafelson filmjében. Ezúttal azért megnyugtatóan normális hormonális életű FBI-nyomozót alakít, akit nem szédít meg a női szépség és ravaszság. Százkét perc alatt megfejti a fekete özvegy titkát, leleplezi a körmönfont kalandornőt, aki gazdag férfiakhoz megy feleségül, más-más álnéven. A vagyonos férjek hamarosan szívrohamban meghalnak, s a szép kalandornő tetemes örökségekkel rendre továbbáll. A Fekete özvegy akár a mi képernyőnk szombat esti műsorában is szedhetné hiszékeny áldozatait. Meséje kellőképpen decens, pazar lakásbelsőkbe és délszaki tengerpartokra andalítja a nézőit. Az izgalom gondosan adagolt, vércukorszintünkre és vérnyomásunkra ártalmatlan. Agytekervényeinket sem kényszeríti különösebb erőfeszítésre, a család kényelmesen ropogtathatja közben a sósmogyorót, vagy a sajtostallért.

A néző kegyeit sikeresen ostromolni, tudjuk, sokféleképpen lehet. Az előbb említett néhány film négy példa a számtalan közül. Az ellenünk elkövetett merényletek előre megfontolt szándékai is különbözőek. Csak éppen Fellini Interjújának vagy Menzel Az én kis falumjának társaságában látszik bizarrnak a dolog.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1988/05 38-39. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5029