KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

   
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1988/január
• Koltai Tamás: Mindez már megtörtént velünk Beszélgetés Gothár Péterrel
• Reményi József Tamás: Lélegzet nélkül Grúz filmek krónikája
• Böszörményi Géza: Fekete macska sötét szobában Pasztorál
• Szilágyi Ákos: Barátom, a filmreklám
• Bikácsy Gergely: Tajtékos évek A nouvelle vague születése
• Kovács András Bálint: Kultúra és halál Az új hullám szabadsága
A FILMVILÁG MOZIJA
• Schubert Gusztáv: A kollektív Übü Tűz van, babám!
FILMFŐISKOLA
• Zsugán István: Mennyit ér egy rendezői diploma? Beszélgetés Herskó Jánossal
• Pap Pál: Lengyelországban – és Ausztráliában Beszélgetés Jerzy Toeplitz professzorral
• Dobos Éva: Három Világ diákjai Beszélgetés Humberto Solas Kubai rendezővel
• Vincze Lajos: Debütánsok A holnap grúz filmes nemzedéke
FESZTIVÁL
• Schubert Gusztáv: Szellem a dobozból Gdynia
• Zalán Vince: Fekete festmények Mannheim
LÁTTUK MÉG
• Szemadám György: Szerelem második vérig
• Nagy Zsolt: Yesterday
• Hirsch Tibor: A harmadik fokozat
• Gáti Péter: Bocsáss meg!
• Faragó Zsuzsa: Kobra
• Kovács Ágnes: Az utolsó kívánság
• Tamás Amaryllis: A vihar

             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Barátom, a filmreklám

Szilágyi Ákos

Az új idők szele talán akkor érintett meg először, amikor ezerkilencszáznyolcvanöt egy késő őszi reggelén a következő rádióreklámra riadtam fel arisztokratikus álmomból: Pénz, liliomtiprás, alkoholizmus, méreg, szerelem – Vassza! Vassza!” A haladás akkora volt, hogy·tüstént megértettem: az állami filmforgalmazás nyikorgó gépezete az ideológiai filmpropagandáról áttért a piaci filmreklámra. Az eszközök talán még nem mondhatók kifinomultaknak – gondoltam –, a lényeg azonban az, hogy ezrek helyett tízezrek fognak beülni a mozikba, hogy megnézzék Gleb Panfilov Gorkij-adaptációját, a Vasszát. A haladás ellenségeinek szűklátókörű akadékoskodása, hogy – úgymond – ugyanezen tízezrek félórán belül székeket csapkodva, káromkodva tántorognak majd ki a vetítésről, hidegen hagyott: félóra az mégiscsak félóra, ki tudja, mi meg nem történik valakivel félóra leforgása alatt is a nagyművészet kíméletlen parancsszavára: „változtasd meg élted!” S különben is, ami igazán számít, ami valóban lenyűgöző, az a magasművészet kulturális színeváltozása: azt látni, ahogy a lélek testként, a szellem salakként, az unalom szórakozásként, a művészfilm filmkommerszként dicsőül meg a piacon, egyszerre tüntetve fel jó színben a művészetet és a szovjet filmet.

 

Ahol az államideológia propagandistái és a magánkultúra fejhangú dervisei csődöt mondtak, ott kezdődik a piaci reklámszakember nemes munkája: eladni az eladhatatlant. Mert lelki szemei előtt nem a bevétel lebeg, hanem a vásárlóközönség jó útra térítése, a nagyművészet ezoterikus üzenetének lefordítása az „egyszerű nép” nyelvére. A kérges üzleti külső érző szívet takar. Például a szovjet filmek, ha balsorsuk úgy akarta, hogy ráadásul még jelentős műalkotások is, kétszeresen is próbára teszik a reklámszakember leleményességét. Először is a szovjet filmmel kapcsolatos előítéleteket kell eloszlatnia (melyek még az állami tömegkultúra egykori dömpingjének hatására alakultak ki, az „eszi, nem eszi, nem kap mást” világtörténelmi korszakában), például oly módon, hogy elhiteti, nem is annyira szovjet filmek ezek már. Másodszor pedig azt kell bebizonyítania, hogy a szóban forgó művek nem „művészfilmek”, hanem igazi értékek, melyek magán a piacon is megállják a helyüket. Azóta, hogy a Vassza nevezetes reklámja elhangzott a rádióban, a szovjet „művészfilm” piaci reklámozásának egész arzenálját dolgozta ki a lehetetlent nem ismerő reklámszakma. A haladás könnyen lemérhető, ha a Barátom, Ivan Lapsin és a Vezeklés körüli reklámhadjáratra gondolunk. Nézzük, mi az, ami a szovjet „művészfilm” új keletű reklámképéből nem hiányozhat.

1. A „tiltott gyümölcs” reklámképe. A „tiltott mű” stemplije az utolsó két évben úgy tűnik fel a szovjet filmeken, mint a minőségi áruk fórumának védjegye. Még Marxtól tudjuk, hogy ott, ahol „a nép kénytelen a szabad írásokat törvénytelennek tekinteni, hozzászokik, hogy a törvénytelent szabadnak, a szabadságot törvénytelennek, és a törvényest a nem-szabadnak tekintse”, és ebből fakadóan minden tiltott mű, akár jó, akár rossz, rendkívüli művé válik szemében, eleve megnyerő mindenki számára. Így amikor sor kerül a cenzúra enyhítésére, nagy mennyiségű „tiltott mű” kerülhet a piacra, és a tiltás – amíg emléke hamvas a már nem tiltott műveken – jótékonyan fokozza piaci értéküket. Így fordítja az egykori adminisztratív és ideológiai erőfeszítéseket a piac a maga hasznára.

2. Még a „művelt Nyugat” is… Jó, ha nem hiányzik a szovjet filmről (és könyvről, festményről, kiállításról, színpadi előadásról, politikai divatról) a nyugati piac jóváhagyó-felülbélyegző stemplije (például valamilyen nyugati fesztivál díjának vagy lelkendező nyugati kritikáknak a felidézése). De ha a szóban forgó mű csupán a Nyugat ideológiai vagy szellemi próbáját – és nem piaci vizsgáját – állta is ki, előttünk már akkor is sikeresen vizsgázott. Amit ott meg tudnak enni, azt bízvást mi is megehetjük. Provincialitásunkból a reklám így csinál erényt, így mozgósítják előítéleteinket a jó ügy érdekében. (Néhány példa a Barátom, Ivan Lapsin FÖMO-s szórólapjáról: „A. German alkotása fergeteges sikert aratott az 1987-es (sic!) locarnoi filmfesztiválon”; a bejelentést két idézet követi, az egyik a Corriere della Serából, a másik a Varietyből, pontosan kitett ideológiai hangsúlyokkal: „emberi tulajdonsággal tölti fel az antihősöket is: a szocialista ideológiát elveszítették, ám ennek ellenére a rezsim rendelkezésére állnak”.)

3. Az antisztalinizmus reklámképe. A szóban forgó filmeket nyilván átpolitizálja már megjelenésüknek puszta ténye és kétes-heroikus előéletük is. Ez azonban önmagában még kevés lenne, nem hiányozhat róluk az antisztalinizmus, a „rezsimbírálat” stemplije sem. Az erkölcsi katarzis és történelmi ítélet mint politikai leleplezés világosodik meg előttünk: értelme lesz!

4. Saulusból Paulus. Végezetül marad a reklám térítő munkája, a néptől és igazságtól elszakadt magasművészet visszavezetése a helyes útra. Az érthetetlen így lesz érthetővé, a szublimált így lesz újra ösztönössé, a belső külsővé, az unalmas élvezhetővé. Az idegen és lélektelen magasművészet hozzánk közel álló, testmeleg kommersszá változik át (legalábbis a reklámszövegekben). Így lesz a Barátom, Ivan Lapsinból például ifjúsági film, avagy szentimentális bűnügyi történet (a FÖMO szórólapján: „Sötét, gonosz nyomortanyákon, nyálkás, síkos utakon, a bűn nyomában…”). A Vezeklésből pedig így lesz Sztálin-film, helyesebben – ha a Toldi mozi fölötti transzparens vértől csöpögő cirill betűs Sztálin-feliratára gondolunk, amely az eredeti címet mintegy mellékes és zavaró mozzanatként a plakát felső sarkába szorította – a népszerű videós Caligula-filmek szovjet változata. A cirill betűs íráskép és a vér látványának összecsúsztatása egyenesen lenyűgöző. Ne feledjük azonban, hogy maga a Harmadik Birodalom propagandaminisztere is sokat tanult a modern reklámtól és viszont, a modern reklám tőle. Mindenekelőtt azt, hogy nincs az az eszköz, amit a jó cél ne szentesítene. A reklám akkor jó, ha nem enged időt a gondolkodásra, ha a tudattalant, az elementárisat ragadja meg, ha előítéletekkel dolgozik. A jó reklám valósággal uszítja nézőjét az áru – itt a film – elfogyasztására. Felhecceli az áru ellen. E heccelés odáig mehet, hogy a filmreklám elhagyja szokványos terepét (a rádiót, televíziót, plakátot), kimegy az utcára, happeningbe csap át, lerombolván a művészet és a közönség között meredező falakat. Bizonyára így jelent meg a bemutató előtti hetekben a Felszabadulás téren a Barátom, Ivan Lapsin feliratot viselő bőrkabátos mumus – az autóbuszmegálló közönségének osztatlan örömére. Ennél már csak az lett volna hatásosabb, ha egy marcona bőrkabátosokkal megpakolt rozoga Csepel-teherautó járja be a várost, oldalán Barátom, Ivan Lapsin felirattal. Hogy végül is e piaci reklámkép hány nézőt nyert meg magának a filmnek, arról talán a Bástya mozi törzsközönsége tudna beszámolni, ahol a kommerszként értelmet – és új hitet – nyert German-filmet vetíteni kezdték.

Lássuk be, az olyan filmek, mint a Vezeklés vagy a Barátom, Ivan Lapsin túlságosan komolyan veszik a dolgukat; a katarzis erejével akarják átvezetni a vak indulatokat, érzelmeket, előítéleteket az erkölcs és a szellem szintjére. Meg akarják mutatni a személyek mögött a rendszert, a rendszer mögött a nemzeti történelmet, a nemzeti történelem mögött a huszadik századi totalitarizmus egyetemes arcát. De mi ebben a jó? Mi ebben az élvezetes? Ezzel szemben e filmek piaci reklámképe határozott mozdulattal lerombolja az erkölcs és az ész e tákolmányait, visszaadja a történelmet az elementárisnak, felszabadítja ösztöneinket és meglovagolja beidegződéseinket. S manapság, páni félelem és agresszív dühkitörések között ingadozva ki ne becsülné többre a futball-lelátók akol-melegét a „nembeliség” hideg unalmánál?

Belátom immár magam is: barátom a filmreklám. Mennyivel könnyebb például szembenézni a történelemmel, ha kivonják belőle Sztálint, és torzszülöttként állítják ki a természeti tünemények világpanoptikumában. A szörny reklámképe jótékonyan elfedi a tényleges történelmi tudás és az erkölcsi átélés hiányát, miközben kellemesen megmozgatja elgémberedett előítéleteinket. Barátom – a filmreklám. Megkönnyíti munkámat, segít levetkőzni értelmiségi előítéleteimet, felkészít a nagy átváltozásra, amely már közel van. Elég a spekulációkból – beszéljenek a tények. Valahogy így: „Gyújtogatás, boszorkányság, atomkatasztrófa, őrület – Áldozat! Tarkovszkij utolsó filmje a mozikban!”


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1988/01 16-17. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5110