KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1988/január
• Koltai Tamás: Mindez már megtörtént velünk Beszélgetés Gothár Péterrel
• Reményi József Tamás: Lélegzet nélkül Grúz filmek krónikája
• Böszörményi Géza: Fekete macska sötét szobában Pasztorál
• Szilágyi Ákos: Barátom, a filmreklám
• Bikácsy Gergely: Tajtékos évek A nouvelle vague születése
• Kovács András Bálint: Kultúra és halál Az új hullám szabadsága
A FILMVILÁG MOZIJA
• Schubert Gusztáv: A kollektív Übü Tűz van, babám!
FILMFŐISKOLA
• Zsugán István: Mennyit ér egy rendezői diploma? Beszélgetés Herskó Jánossal
• Pap Pál: Lengyelországban – és Ausztráliában Beszélgetés Jerzy Toeplitz professzorral
• Dobos Éva: Három Világ diákjai Beszélgetés Humberto Solas Kubai rendezővel
• Vincze Lajos: Debütánsok A holnap grúz filmes nemzedéke
FESZTIVÁL
• Schubert Gusztáv: Szellem a dobozból Gdynia
• Zalán Vince: Fekete festmények Mannheim
LÁTTUK MÉG
• Szemadám György: Szerelem második vérig
• Nagy Zsolt: Yesterday
• Hirsch Tibor: A harmadik fokozat
• Gáti Péter: Bocsáss meg!
• Faragó Zsuzsa: Kobra
• Kovács Ágnes: Az utolsó kívánság
• Tamás Amaryllis: A vihar

             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Fesztivál

Mannheim

Fekete festmények

Zalán Vince

Kiküldött munkatársunk beszámolója

Talán furcsa, de egy XIX. század eleji festménnyel tudnám legjobban jellemezni azt az összképet, amelyet valóság-anyagukkal, történeteikkel, fiatal szereplőikkel, szemléletmódjukkal az idei, sorrendben 36. Mannheimi Nemzetközi Filmfesztivál filmjei formáltak meg együttesen. Nevezetesen Goyának a süket házában készített, úgynevezett fekete festményei közül a Szaturnuszról van szó, melynek teljes (és kissé magyarázó) címe: Szaturnusz felfalja gyermekeit. Szörnyűséges, realista vízió ez a körülbelül másfél méterszer egy méteres kép, amelyen a sovány, inas, ám mégis hatalmas termetűnek látszó alak az őrület és az önkívület riadt kétségbeesésével markolja a gyerek-embert, hogy feje és karja után újabb darabot szakítson le belőle óriás szájával. Vajon a múlt rémségei, vagy a lélek démonai, netán valamiféle kegyetlen jóslat borzalmai vezették a nagy spanyol festő kezét? Akárhogy is, mintha – több mint másfél századdal később – Goya látomásának filmes, olykor valóban a művészet egyszerű ruhájában megjelenő „bizonyítékai” peregtek volna a mannheimi vetítőteremben. Az emberi nem történetének tudós elemzői, a társadalomtörténet jeles ismerői a megmondhatói annak, hogy volt-e már olyan kor a földi emberlét elmúlt történetében, amikor az ember saját fajtájának védtelen egyedeit – magyarán: gyermekeit – tette tönkre, gyalázta meg, pusztította el. Nem, nem a nyomor, a nincstelenség áldozataira, az éhhalált szenvedőkre gondolok. (Hiszen ezek száma nemcsak a múltban volt igen magas, de a jelenben is az.) S még csak nem is arra, hogy a faji vagy nemzeti arrogancia eszét vesztett katonái miként csapdosták falhoz a csecsemőket. (Hiszen az idősebb nemzedék még saját szemével láthatta az ember-sátán ilyen cselekedeteit.) Hanem az a kérdés, hogy létezett-e már történelmünk folyamán olyan ember építette civilizatorikus rend, melynek „eredménye” épp a megszületendő ember voltának elpusztítása lett volna. Hogy volt-e kor, melyben apák és anyák tehetetlenül kényszerültek volna végignézni (s akarva-akaratlan asszisztálni ahhoz), hogy szerelemben fogant gyermekük hogyan torzul el szellemileg és testileg, miként kerül az erkölcsi lét (nem egyezer a fizikai lét) határára a társadalmi és civilizatorikus körülmények hatására, mielőtt még személyiségnek nevezhette volna magát. Mert hogy világunkban, tegnap és ma lépten-nyomon tapasztalható ilyen „tendencia”, arról az idei mannheimi fesztivál versenyfilmjei művészi hitelességgel tanúskodtak.

Tegnapi történet a lengyel Robert Gliński Vasárnapi játékok című filmje, melyet 1983-ban forgatott. Helyszín: egy varsói bérház udvara, idő: 1953., Sztálin halálát követő vasárnap. Nyolc-tízéves fiúk, lányok hancúroznak málló vakolatú falak között, a renováláshoz felállított állványokon a pincelejáratban, a homokbuckákon, szinte minden talpalatnyi helyet felfedezve és „elfoglalva”. Féltve őrzött babák, büszkén viselt fapuskák kerülnek elő; ki-ki játszótársat választ magának. Ám játékuk egyre komolyodik, sőt kegyetlenné lesz. De nem azért, mert a gyerekek, mint köztudott, komolyan veszik a játékot, hanem mert játékuk egyre inkább az udvaron túli világot utánozza. A rendező Gliński szándéka feltehetően annak megjelenítése volt, hogy hogyan cserélődnek a játékszabályok, hogy a gyermekek világában miként jutnak érvényre a felnőtt társadalom – jelen esetben egy félelemre és megfélemlítésre épülő társadalom – szerepei és „játékszabályai”. A gyerekek elsajátítják ezeket a játékszabályokat, és a maguk életében épp olyan szigorúan betartják, s főképp betartatják, mint tágabb környezetükben a hatalom. Akarva-akaratlan egyszerre lesznek áldozataivá és örököseivé az emberellenes korszaknak, mely letörölhetetlenül rajtuk hagyja lenyomatát.

Miként a lengyel gyerekek, úgy áldozatok az És másnap háború című szovjet film gimnazistái is, egyikük immáron a szó konkrét értelmében is. A második világháború előestéjén játszódó történet hősei nemcsak a barátság, az első szerelem ízeit próbálgatják, de megismerszik előttük a kor is, melyben nemhogy a szavaknak, de magának az emberi életnek sincs értéke. Egyikőjük tekintélyes tábornok apját minden magyarázat és indoklás nélkül éjszaka elhurcolják, letartóztatják. S mikor, szintén minden magyarázat nélkül, hazatérhet: üres lakást talál. Egyedül élő lánya időközben öngyilkos lett. Jurij Karra több mint másfél évtizeddel ezelőtt forgatott filmjének fiataljai komszomolisták – sőt, talán elsősorban komszomolisták, aztán tanulók, s csak legvégül hívják őket Iszkrának vagy Zinának – és mégsem képesek elfogadni, hogy életüknek szükségképpen úgy kell alakulnia, ahogyan zajlik, hogy a szebb jövőt ígérő út azoknak a holttestén keresztül vezet, akiket szeretnek és becsülnek. Megnyomorított lelkük utolsó erejével még – minden hivatalos és szülői fenyegetőzés ellenére – elmennek a temetésre, hogy eldadogják volt gyermekkoruk búcsúszavait osztálytársuk sírja felett, amely magába zárta az ő reményeiket is.

Fekete-fehér képek, hagyományos elbeszélésmód, tegnapi történetek – gondolhatták a fesztiválnak otthont adó Planken mozi nézőterén ülők, Gliński és Karra filmjének megtekintése után. De csalódniok kellett. Legalábbis részben. Mert igaz, hogy az utóbbi időben „vannak változások”. Például az, hogy Jurij Karra filmjét bemutatták, először az idei moszkvai Filmfesztiválon. De mit kezdjenek a csehszlovák versenyfilm gimnazista korú hősnőjével, aki fád monotóniával szurkálja karjába a kábítószeres injekciós tűt? A szülők válása, a bódító dzsesszmuzsika, a szerelmi csalódás lenne az oka? Miért a segítőkész orvosok tehetetlensége? S miért, hogy a másik szovjet versenyfilm tizenéves gyerekhőse betöréses lopásra szánja el magát? Édesanyja halála, az iszákos, tehetetlen apa, a punk énekes-zenész fivér sikertelensége lenne tettének előidézője? S miért, hogy a magyar szépségkirálynő sikereinek csúcsán önkezével vet véget életének? A változások ellenére mintha ezek a filmek valaminek a folytatódásáról adnának hírt, egyfajta megnevezhetetlen mélyáramú ragályról, amelynek az AIDS talán csak biológiai „lecsapódása”. (Ez utóbbiról egyébként külön vetítés-sorozat szerepelt a fesztivál programjában.) Gliński és Karra a művészet közvetett eszközeivel még mintha utalni tudtak volna hőseik tragédiájának társadalmi okaira (is); a „mai történetek” rendezői már tanácstalanok. Korunk (sok esetben túlhangsúlyozott) bonyolultságának következménye ez, vagy felkészültségük, tehetségük, mesterségbeli tudásuk kevés a jó érzékkel megválasztott téma teljes kibontásához? Mindenesetre tény, hogy a filmkritikusból rendezővé avanzsált cseh Zdenek Zaoral Pókháló című debütáns filmjében több a pszichológiai közhely-beállítás, mint fiatal hősnőjének tényleges társadalmi lehetőségeit (vagy ezek hiányát) felvillantó képsor. S hogy a leningrádi stúdióban forgatott Valerij Ogorodnyikov-műben, A betörőben túlságosan is harsány színekkel, szinte emblematikusan jelenik meg a punk-rock zenészmiliő. S hogy a szociálpolitikailag elkötelezett filmek díjával kitüntetett Szépleányok rendezői, Dér András és Hartai László is jórészt csak a következményeit mutatják be annak – amint az a zsűri indoklásában is szerepel –, „ha üzletcsinálók pénzsóvársága és erkölcstelensége embereket használ ki és aláz meg”. De nem szabad elfelejtenünk: e filmek fiatal rendezői éppúgy abban a világban élnek, melyről filmjeik szólnak.

Varjak volt a címe a fesztivál talán legvitatottabb filmjének. A huszonöt éves Ayelet Menahemi konok következetességű dramaturgiával, erőteljes képsorokban eleveníti meg egy tel-avivi fiatalokból álló csoport mindennapjait. Társadalmonkívüliek, mondhatnánk nemes egyszerűséggel, az első beállítások után. De nem egészen ilyen emberekről van szó ebben az izraeli filmben. A csoport tagjai ugyanis nem kiszorultak a társadalomból, hanem visszautasítják a társadalom „ajánlásait”. Inkább nyomorognak, mind külső körülményeikben, mind lelkükben. Marginálisok? Ha igen, akkor nem a társadalom, hanem a lét margóján tengődnek. A főszereplőnő, Maggie, alig idősebb, mint kábítószerező cseh kortársa, talán mindnyájuk közt a legmagányosabb: szinte mindent visszautasít. A vallást, a munkát, a szexet és így tovább, mert úgy érzi, hogy akármit választ is, személyiségéből mindenképpen „leharapnak” egy darabot. Iszonyatosan kemény küzdelmet folytat azért, hogy magatartása szilárd legyen, hogy megvédje a csoportot és önmagát. Irritálóan ambivalens figura: mert ki látott már páratlan lelkierővel megáldott semmirekellőt? Ráadásul – és sokak számára ez is szokatlan volt – cselekedeteinek nincs vezérlő ideológiája. Maggie csak Maggie akar lenni és maradni – és kész. Tíz körmével harcol ezért, minden nap. Talán ezért is volt a punk-élet ordenáré vidámságait egyébként bőven felsorakoztató Varjak a fesztivál legszomorúbb filmje.

A Varjakhoz hasonlóan szélsőséges véleményeket váltott ki az amerikai bemutató, Mark Daniels Idegen befolyás című filmje, amely végül is a legművészibb alkotásnak járó Joseph von Sternberg díjat kapta. Tegyük hozzá, megérdemelten. Az Idegen befolyás különös, intellektuális filmesszé, mely környezetünk – látványban, helyzetekben, magatartásokban megnyilvánuló – közhelyeit elemzi azzal a céllal, hogy bebizonyítsa, mennyire kiürült, de legalábbis relatív a magunk teremtette formavilág jelentése. Van valami agymozgatóan paradox abban, ahogy képekkel ébreszti rá nézőit, hogy mennyire megbízhatatlanok, becsapósak az őket körülölelő képek. Valójában nem relativizál, hanem fölismertet. Szinte játszik a képekkel, miközben racionális iróniájával nevetségessé teszi az egyes képek számunkra oly „természetes” közhelyjelentését. Mark Daniels tulajdonképpen képromboló, ami elég különös foglalkozás imágóbolond korunkban.

Amennyire kevés híve akadt a deklarált értékeket elutasító magatartásnak, vagy a racionális gondolkodásnak a mannheimi közönség körében, oly sokan lelkesedtek (ha nem is mindenki) egy csendes, szinte szótlan, tizenéves, falusi kisleány hétköznapjait bemutató filmért, amely a – magyarul kissé karamellás hangulatú – Szentjánosbogárka címet viselte. A hétköznapok szó szerint értendők, hiszen valójában nem történik semmi különös ebben az alig több mint egyórás grúz filmben. Jellemezni is legjobban talán úgy lehetne, hogy miről nem szól. Nem szól a falu elmaradottságáról, csak bokáig ér a sár a falu útjain, boltot sem látni. Nem szól a prepubertáskor szexuális problémáiról, jóllehet a kis Deduna felpróbálgatja elhunyt édesanyja ruháit. Nem szól a hátrányos helyzetű gyerekekről, az oktatás nehézségeiről, igaz: hosszú órákat kell gyalogolni az iskoláig. Nincs benne (mély) lélektani dráma, holott a kislány egyedül él apjával, aki néha többet iszik a kelleténél. Nincsenek gyűlések, nem szól a kollektíváról, csak a szomszéd néz át néha, vagy friss ismerős toppan be, váratlanul. Nem szól a felnőtté válás kérdéseiről; igaz, egyszer olyan rosszul lesz a szomszéd nagymama, hogy azt hihetnénk, meghal. Nem is „mai téma”, hiszen csak a távoli helikopter berregése-látványa, meg a nemzet elöljáróinak az iskola folyosóján felsorakoztatott arcképei jelzik, hogy ami történik, az napjainkban történik. Épp az a varázsos Dato Dzsanelidze filmjében, hogy minderről nem szól, mégis mindent megérint, ami a létet alkotja. Aminek az a magyarázata, hogy a rendező magát a létezést tiszteli. S ezért tud a költészet nyelvén beszélni a hétköznapokról is, s ezért, hogy Szentjánosbogárka, a kis iskolás lány oly természetességgel és egyszerűséggel teszi a dolgát, hogy országló urak is megirigyelhetnék. Nem csoda hát, ha ez a film kapta a fesztivál nagydíját, hiszen majd egyetlen fénysugárnak tetszett a mannheimi fekete festmények komor világában.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1988/01 53-55. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5119