KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1989/február
• Kovács András Bálint: A másik hang
• Schubert Gusztáv: Az elvarázsolt proletár Álombrigád
• Zalán Vince: Halálaink Eldorádó
• Dárday István: Mit akar a Mozgókép Innovációs Társulás?
• Kelecsényi László: Búcsú a mozitól
• Szilágyi Ákos: Az áldozat tekintete A komisszár
• N. N.: Dreyer száz éve
• Fáber András: Jeanne bajusszal és anélkül Egy remekmű utóéletéről
• Bikácsy Gergely: Dreyer és a Vámpír
• Márton László: Porladó hagyomány, süllyedő remény Sárga föld
• Kovács István: Robogás a nyárba Budapesti beszélgetés Filip Bajonnal
• Fáber András: A fényíró
• Fáber András: Fekete és fehér mágia Beszélgetés Werner Nekes-szel
• Lengyel Menyhért: Amerikai napló
LÁTTUK MÉG
• Koltai Ágnes: Az évszázad csütörtökig tart
• Szemadám György: D'Annunzio
• Faragó Zsuzsa: Moziháború a Vadnyugaton
• Nagy Zsolt: Anglia alkonya
• Gáti Péter: Isten veletek, moszkvai vagányok!
• Ardai Zoltán: A kockázat ára
• Torma Tamás: Nászéjszaka kísértetekkel
KÖNYV
• Csala Károly: Filmrendező-gyűjtemény

             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Búcsú a mozitól

Kelecsényi László

 

Video...

Video meliora proboque, deteriora sequor.

Látom a jobbat, mégis a rosszabbat követem.

Tán sohasem volt még nagyobb időszerűsége Ovidius gondolatának, mint éppen most, a mozgóképek világában. A századik születésnapja felé közelgő film létrehozta a maga nagy értékeit, megfelelő elméleti tudásunk is van már minden lényeges műhelytitka felől, ám a mindenáron való technikai újítás ördöngös és sanda szelleme olyan újsütetű rögzítési és terjesztési módokat agyalt ki, s erőltetett rá készítőkre és nézőkre egyaránt, melyekről sokfélét lehet mondani, csak épp azt nem, hogy a kultúra harmóniájához és a befogadók hazugságmentes boldogításához járultak volna hozzá. Ördöngös ez a szellem azért, mert a technika fejlődése és fejlesztése nem a nézők valóságos és objektív szükségletéből származik, hanem az irányítók érdekeinek megfelelően alakítható, manipulálható. Sanda pedig azért, mert a képfogyasztók ösztönére és tudattalanjára építve, szubjektív, azaz könnyedén befolyásolható szükségleteik azonnali kielégítését ígéri, de valójában nem nyújtja azt. Egy bizonyos filmkészítési és nézési mód a végóráit éli, ha ugyan már nem veszett ki egészen. Nem tudható biztosan. Szemtanú nemigen akad, mert azok a mozik, ahol afféle régimódi darabokat vetítenek, ásítanak az ürességtől, s a készítők nyilatkozatai sokkal önhittebbek – a rafinált váltásról tudomást nem véve –, mint a gondolkodó filmek fénykorában.

De ennyi elég az elméletből, lássunk tényeket is.

 

 

Itt a színes! Hol a színes?

 

Jajkiáltásként járta be a film világát néhány rendező felhívása a nyolcvanas évek elején. Fakuló kópiákról, eltűnő színekről, tönkrement negatívokról szólt akkor az a memorandum. Hírneves alkotók kiáltották világgá a valóban botrányos tényt: hibás nyersanyag-összetétel és nem megfelelő tárolás miatt veszélybe kerülhet a világ archívumaiban őrzött színes filmek túlnyomó többsége. Csak a Technicolor nyersanyagra forgatott darabok őrzik meg eredeti színeiket az utókornak, szólt a fáma, s pontosan a mai napig sem tudjuk, hogy nem a néven nevezett gyártó cég ügyesen szervezett marketing-akciója volt-e az aggodalomra mindig hajlamos művészek tiltakozásának kiváltó oka. Nyilatkozott mindenki, aki valamelyest is illetékesnek érezte magát a kérdésben, aztán ahogy jött, el is ült a vihar. Hogy a régi színes filmek mennyire őrzik eredeti színeiket, nem lehet tudni pontosan. Visconti Párduca, rózsaszínű lett – panaszolta valaki annak idején. Kit érdekelhet ez ma, amikor minden rózsaszínű lett immár, s A rózsaszínű párduc kárhoztatott eszmevilágánál együgyűbb agyalmányok kápráztatják a nézők színérzékén túl valamennyire még ép erkölcsi és esztétikai érzéküket.

A régi botrány helyett támadt egészen új. Mostanság a fekete-fehér filmek kiszínezése körül zajlik nagy hajcihő. Tévétársaságok és videócégek rájöttek, hogy a gyerekek más csatornára váltanak, ha nem színes a készüléken a kép, s a fizetőképes fiatalok nem hajlandók fekete-fehér töltésű műsoros kazettákat vásárolni. Nosza, egymillió dollárért megvették 3650 film kiszínezési jogát. Kolorizációt hirdet a divatos jelszó, bár inkább szellemi kolonizációnak kellene ezt a cirkuszt nevezni, ha egészen őszinték akarnánk lenni. Mert valószínű, hogy azon negyedfélezer film túlnyomó többségének sem nem árt, sem nem használ a színezés, de az is holtbiztos, hogy vannak köztük olyanok, amelyeket a legmerészebb fantáziával megáldott alkotó se tudta színesben elképzelni, s képi világukra akként hatna a színezés, mintha egy Thomas Mann-regényt Hacsek és Sajó-poénokkal tűzdelnének meg a nem olvasók kedvéért. Hajmeresztő az ötlet, de kitalálták és meg is valósítják, ha minden igaz, hiába tiltakozik megint testületileg a filmalkotók józan kisebbsége.

Így tehát nincs más megoldás, mint képzelődni. Elképzelem kedvenc fekete-fehér filmjeimet – színesben. Látom magam előtt a Szegénylegények higgadt és szikár történeti analízisét, amint a puszta az aranysárga árnyalataiban játszik. Vagy elgondolom a Hideg napok telített feketéit és jéghegy fehérségét kolorizálva, és a Szerelem sokféle szürke tónusát tarkabarka villódzásban. S vajon milyen színűre mázolja át a számítógép a Mater Johanna csuháit? Ugye mekkora képtelenség?! Legalább olyan, mintha a Szindbádot vagy a Százszorszépeket színek nélkül, fekete-fehérben vetítenék ezután. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy Európának ebben a felében meglehetősen szegények vagyunk, úgyhogy inkább az utóbbi veszély fenyeget, semmint a kiszínezés ostoba, ámde hódító divatja. Mi itt egyelőre Huszárik filmjének színvesztésén bosszankodunk, és más kedvenceink csonkítatlan kópiájú, ép hangú vetítéséről ábrándozunk. Nekünk ez lenne a csoda, a technika csúcsa, a huszadik század végén, a mozgókép létezésének tizedik évtizedében.

Amíg ez nem megy, inkább otthon maradunk, s emlékezetünk házimozijában játsszuk megunhatatlan élményeink hibátlan, mert csak képzeletünkben élő, perforálatlan tudatszalagjait. Moziba nem megyünk.

 

 

Miért nem járok moziba?

 

Minek mennék? Hogy újfent meggyőződjek felőle: a film miként jutott távol a jó ízléstől és az ép erkölcsi érzéktől. Hogy lássam az őrült Max és más eszement filmalakok őrjöngését?! Szőrös szörnyek, számítógép vezérelte mütyürkék lepik el a filmvásznat, s a köréjük kerített történetkék oly együgyűek, hogy egy Grimm-mese hozzájuk képest túlbonyolított tudatregénynek hat. A megtévesztett, félrevezetett, szellemi karámokba terelt nézősereg még ha akarna se láthatna mást a mozikban, mint ezeket az erőszakkal teletűzdelt, vérrel leöntött, a tudományos-műszaki haladás álcájában fellépő, már-már ősemberien primitív világképet hirdető és népszerűsítő, gyermekded látványosságokat. Örülni kéne ennek, mert legalább a moziműsorban megvalósul az áhított pluralizmus. Kemény pornó és rendszergyalázás kivételével már minden látható a honi filmszínházakban. Csakhogy a moziműsor felszínén úszó szemétnek nincsen ellentételezése. A gondolkodó és gondolkodtató film nagy bajban van. Jöhet akármilyen peresztrojka, s bármilyen széleskörű glásznoszty, ha jön egyáltalán, az igazi filmművészet számára ólomidő van. Az amerikai filmcsinálási modell elsöpört vagy igájába hajtott minden, valamennyire még önálló szellemű, eredeti látásmódú alkotót. Rezervátumba zárta őket, akárcsak az indiánokat, ahol létezésük már nem veszélyezteti kapzsi gyártók és böszme nézők titkos és cinikus alkuját. Sorsuk a lassú mumifikálódás. Önmaguk élő szobrai még lehetnek, filmjeikben is hívek maradhatnak korábbi énjükhöz, csak épp légüres térben, azaz üres nézőtér előtt láthatók. Az a néhány kósza entellektüel, aki még megbámulja őket, csak arra jó, hogy a mindenkori közönségszámlálók elégedetten dörzsölhessék a tenyerüket, s a bukást harsoghassák az egyre jobban szorongó, elbizonytalanodó, valamennyire még önálló alkotó fülébe.

Meg azután: hová is mennék? Milyen, miféle moziba tehetném be a lábamat, ahol még jól erezném magam. A régi értékek egyetlen játszási helye kasszasikereket tart műsorán a végtelenségig. Budapest utánjátszó artkinóját meg bezárták, tatarozás címén. Szó ami szó, kevés kényelmetlenebb és korszerűtlenebb mozi volt Pesten, mint a Mátyás király nagyerejű vitézéről elnevezett. Recsegő fapadló, rabvallató faszékek, nyakmerevítő magasságba kifeszített vetítővászon. Ez volt a büntetése annak, aki nem valami blődségre vágyott. De már ez is csak volt.

Hosszú halállistát tudnék felsorolni a közelmúltból, az eltűnt és megszűnt mozikról. Mondom a nevüket: Árpád, Attila, Bocskai, Csaba, Délibáb, Hazám, Kárpát, Kelen, az erzsébeti Kossuth, Liget, Mikszáth, Petőfi, a csepeli Rákóczi, Rátkai, Szigethy, Tavasz, Tündér, Újvilág. Húszegynéhány éve ezek a mozik mind működtek még. Igaz, a főváros külső kerületeiben fekvő kispiszkosok voltak szinte mind. Milyen szép nevük volt! Történelmi nevek, hangulatos fantázia-nevek. Miféle tervszerű irtás végzett velük? Ismerem a nótát, fújom a refrént: korszerűtlenek voltak, gazdaságtalanul működtek, etcetera. De amíg játszottak bennük, a filmkultúrát terjesztették, nem azt a nagyképűen audiovizuálisnak nevezett bamba videóvilágot, amit manapság egy gyönge kávé, túl habos sör mellé mérnek minden modernizált presszóban. Felépült egy városrésznyi lakónegyed a külső-Józsefvárosban, s ezzel párhuzamosan, három mozit zártak be végleg a környéken (József Attila, Előre, Otthon). Zárkózzon otthonába az állampolgár, s bámulja csak a képernyőt, abból nem lehet baj. Ha tíz embernél több összejön egy moziban, ki tudja, tán még gondolkodni kezdenek a látottakon, s akkor – bármi elképzelhető...

Újabb áldozatok is vannak. Bezárt a Nap, az Akadémia, a Balaton. S talán, egy asztalfiókban van egy titkos lista, további megszüntetendő vetítőtermek neveivel. Maradjunk hát otthon, s lessük a Szabadság téri adást.

 

 

Ha énnekem videóm lenne!

 

Van egy álmom. Visszatérő álom. Állok a Videotéka pultjánál. A jókedvű eladó sorba rakja elém a kért kazettákat. Már ott van előttem A nagy ábránd, Az aranypolgár, a Megszállottság tekercse. Most keresik a raktárban a Jules és Jim, az Éli az életét és az Éjszakai vonat dobozait. Míg várakozom egy Antonioni-műre téved a tekintetem. – Ne az Oberwaldi titkot vigye – súgja beavatottan az elősiető árus –, ajánlhatom tőle a Kiáltást, az a legjobb filmje. Megveszem azt is. A kasszánál jut csak eszembe, hogy a legfontosabbat elfelejtettem. Visszafordulok a Becsületből elégtelenért. Számtalanszor végig fogom nézni az utolsó negyedóráját. James Stewart, a kiscserkész hogyan harcol hosszúra nyújtott szenátusi szónoklatával a korrupt, álságos maffiózó, az „Ezüstlovag” ellen. Vesztésre áll. Ez így természetes. De nem adja fel. Mondja a magáét, amíg bírja szusszal, míg a fáradtságtól össze nem csuklik. S ekkor, lássunk csodát, az Ezüstlovag meghátrál, önként elismeri gaztetteit, s főbelövi magát.

Sátáni kacagásra ébredek. A Majakovszkij utcán ácsorgó maffiózók röhögése egészen a Báthori utcai irodaházig hallatszik. Méghogy Megszállottság, és Jules és Jim? Nincsen, nincsen! Nézzétek csak A postás mindig kétszer csengetben, amint Jack Nicholson a tésztagyúró asztalon magáévá teszi Jessica Lange-t. Nem elég jó nektek?! Így szól a hivatalos vélemény, amit már féléber állapotban hallok, miközben még a kiscserkész diadala jár a fejemben. Ilyen a videópiac.

Szaklapok és botránymagazinok a videókalózkodásról cikkeznek. Nálunk is hallhatók olyan feltevések, miszerint a hiányból jó néhányan megtollasodtak, az illegális szalagmásolás kiapadhatatlan tőgyű fejőstehénnek bizonyult. Végső eredményét tekintve azonban tökéletesen mindegy, milyen úton-módon kerül a kazetta a videótulajdonos gépébe. A lényeges kérdés az, mi jelenik meg azon az áhított, sokszor nagyon-nagyon drágán vásárolt szalagon.

Aki manapság erre az üzletre teszi fel a tőkéjét, nem fizet rá a vállalkozására. Az emberekben – tisztelet a kivételnek – valami fanatikus képéhség éledt, mindent, ami betű útján terjed, elutasítanak maguktól, amit azonban látni lehet, arra bármely mennyiségben befogadók tudnak lenni. Ennek kiszolgálására leporellót lapozó, betűtudatlan kétéves gyerekek szellemi szintjére ereszkedett le a film. Kötetre való tanulmányt illene s kellene írni erről a jelenségről, de az írófélék is a bámulok sorába álltak. Manapság már ott tartunk, hogy a szlovák és a szovjet televízió műsorának vétele is valamiféle együgyű boldogsággal tölti el a készülék-tulajdonosokat, s a kábeltévé vételére képes előfizetői közösségek a többieknél különb állampolgárnak hiszik magukat. A háztetőket ellepik a profi műhelyekben készült parabola-antennák, s a házilagosan eszkábált műholdra kacsintó lavórok.

A képernyőket pedig ellepik a videóklipek. Nemcsak tízmásodperces reklámok készülnek ebben a szellemben, hanem másfél-kétórás akciófilmek is. A nézők képmorzsákat kapnak, szellemi eledelül, egy morzsalékos kultúra – ha ugyan ezt még annak lehet tartani – járja hódító útját. Az óvodisták pelenkareklám-nótáját dúdolják az élemedettebbek, egy suta betűszót mormol a fél ország, s a grundon a suhancok a Rambót játsszák – élő áldozatokkal. A klip-módszer, az érzékelhetőség határa alá szorított képfelvillanások, a tudattalan lebilincselése – beszivárgott a játékfilmekbe, s napról napra nagyobb teret sajátít ki magának. Tucattermékek uralják a vásznat és a képernyőt, olyan spektákulumok, melyekből nem is tizenkettő, hanem tizenhárom egy tucat. Teljes mértékben igazzá lett egy aggódó művészetszociológus korábbi figyelmeztetése, aki jó két évtizede akként aposztrofálta a tizedik múzsa létrehozta látványosságokat, hogy művészet az, amit annak neveznek (Arnold Hauser). S a tragikus éppen az, hogy nem villan fel ennek a szállóige-szerű kijelentésnek mélységes negatívuma, még okos embereknek is el kell gondolkodni rajta, miért is baj, hogy így van.

De hát a brüsszeli, mannheimi és budapesti tizenkettők kora lejárt. A piszkos tizenkettők világa ez a mai. S lehet, hogy Bud Spencer fogja fölpofozni azt, akinek mindez nem tetszik.

 

 

Hová lett a filmművészet?!

 

Az évtized legelején egy ismeretterjesztéssel foglalkozó könyvkiadó maradandó filmtörténeti jelentőségű művek listájának összeállítását kérte tőlem a világtörténetet évenként áttekintő kötet számára. Nyolc évtized mintegy négyszáz filmje került bele a mustrába, s igazán a bőség zavarával kellett megküzdenem, míg ezt a filmtörténeti mintát tető alá hoztam. Majd egy évtizeddel később a kiadónak kedve támadt újra kiadni ezt a használatos gyűjteményt. Takarékossági okokból nem kérték egyik közreműködőtől sem, hogy bővítse ki az eltelt időszak adataival saját rovatát. Megvallom őszintén, nagy zavarba kerültem volna, ha erre felszólítanak. Ugyan milyen filmcímeket írhattam volna föl a listára a Türelmetlenség, a Gyilkos arany, az Október, a Ködös utak, a Rettegett Iván, a Biciklitolvajok, a Hamu és gyémánt, a Kaland, a Kopár sziget, az Andrej Rubljov, a Szégyen és a többi háromszázegynéhány kisebb-nagyobb filmtörténeti értékkel bíró mű után a nyolcvanas évek soraiba? Talán Az elveszett frigyláda fosztogatók vagy A nindzsa színre lép című műremeket, esetleg A Saolin templom szent köntösáől szóló gyermekded felnőttmesét?! Ha felütöm a heti moziműsort, a listát hosszan folytathatnám.

Ez a dolgok állása.

Az a fajta filmművészet, amely a hetvenes évek gondolkodó mozijában teljesedett ki és tetőzött egyúttal, régesrég a múlté. Alkotói vagy halottak, vagy szép lassan, egyenként beálltak a sorba, s olyan filmeket gyártanak, melyről ifjúságukban lesújtó véleményük volt. A filmrendezés egyébként is olyan munka, ahol egy-egy alkotónak három-négy jó, esetleg kiváló műre futja tehetségéből, energiájából. A többi darab nekifutás, körítés meg utójáték – így van ez még egy Bergman esetében is.

Időnként a kritikusok fölröppentenek egy-egy nevet, vagy – jobb híján – valamelyik nemzet filmgyártását hozsannáz-zák körül. Eredetiség, önálló világkép nélküli, felfújt hírességek tündökölnek a vásznon. Velük kapcsolatban csak azon gondolkodhatunk, vajon jobb-e egy posztmodernista európai, mint az erkölcsileg korrumpáló új-hollywoodi iskola bármelyik alakja.

Néhány magányos túlélő járja rendületlenül saját útját, s ha néha-néha filmet csinálnak, az nemcsak bosszankodás nélkül végignézhető, de öntörvényű világértelmezésről is tanúskodik. Mihalkov, Alain Tanner, Cassavetes, Menzel – alig sorolható melléjük még néhány név – a szellemi pangás és az alhasi vérbőség éveiben is megtették a magukét. Saját becsületüket legalább megmentették, s ha még akad netán nézőjük, azok is elmondhatják magukról ugyanezt. Mert még mindig olyan korban élünk, hogy csak ezt tehetjük. A hatvanas évek fenegyereke, Jean-Luc Godard egy nem oly régi filmjének címével találta telibe lehetőségeinket: Mentse, aki tudja – mármint az életét.

Huszárik halott.

Fassbinder halott.

Tarkovszkij halott.

Ők még tudtak és képviseltek valamit egy mélységesen művészetellenes korban, amit legjobban talán a művészet ethoszának lehetne nevezni. Néhányan még megkísérlik nyomukban feléleszteni az emberarcú film hamvadó parazsát. Majdhogynem reménytelen a helyzetük.

Tudni kell abbahagyni. Mindent. A filmkészítést, az életet is. Ebben még rejlik némi méltóság.

A hallgatás is alkotás némelykor.

A csöndnek is van esztétikája.

Ez is egy álom. Bocsássanak meg érte szegény fejemnek.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1989/02 13-17. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5302