KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

   
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1987/április
• Kornis Mihály: A krízis – és a divatja
• Nóvé Béla: Happening helikopter-huzatban
• Reményi József Tamás: Both Benedek emlékműve Hajnali háztetők
• Székely Gabriella: Input – output Csók, anyu
• Lukácsy Sándor: Mit takar el a fügefalevél? Banánhéjkeringő
• Pošová Kateřina: Túl sok a színes csomagolás Beszélgetés Jiří Menzellel
• Koltai Ágnes: Hit, remény, félelem O-bi, O-ba, avagy a civilizáció vége
• Matos Lajos: Vigyázat! Jön a habverő! Gyilkos robotok
• Bikácsy Gergely: Don Quijote győzelme Buñuel Mexikóban
MÉDIA
• György Péter: Reklámkorszak Remlámfilm
• Lajta Gábor: Mona Lisa szereti a banánt Reklám és művészet
• Koltai Ágnes: „Gondolkodjon, érdemes!” A magyar reklámfilmekről
• Szemadám György: A rek-lám-fil-mek fon-to-sak! Reklámfilm
LÁTTUK MÉG
• Nagy Zsolt: Silverado
• Vida János Kvintus: Esti eső
• Hegyi Gyula: A tuareg bosszúja
• Baló Júlia: Szerepcsere
• Farkas Ágnes: Éden akció
• Faragó Zsuzsa: Csulandra
• Faragó Zsuzsa: Rám zuhant az éjszaka
• Tamás Amaryllis: Emlékek, emlékek
• Gáti Péter: Bagoly mondja verébnek
• Tamás Amaryllis: Becéző szavak
KÖNYV
• Báron György: Egy szerelem krónikája
KRÓNIKA
• N. N.: Levélváltás az amatőrfilmről

             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Banánhéjkeringő

Mit takar el a fügefalevél?

Lukácsy Sándor

 

Bacsó Péter pontosan tudja, mi kell a közönségnek, s ez nem lebecsülendő.

Új filmjében is együtt van minden, ami vonzza és szórakoztatja a nézőt: történet, mely a legmaibb jelenben játszódik, ráadásul előkelő környezetben, piros telefonok kellékeivel és olyan milliomos-villa falai között, amilyent a plebs csak a moziban láthat; a történet váratlan bakugrásokkal halad kacifántos útján, van tehát móka, meglepetés, csattanó, vidámság, de van szatíra is, pontosabban merésznek szánt politikai beolvasás, buta rendőr, nevetséges főelvtárs, célzás egynéhány március 15-i kellemetlenségekre, női foci és Garas Dezső, és van sok-sok geg, s ezek – mivel Bacsó Péter maga írja és rendezi műveit – többnyire vizuális fogantatású, filmszerű ötletek, mint amilyent például a pszichológus doktor rövid jelenetében láthatunk: a szerző-rendező ki akarja figurázni a nagyképű dokit, de nem éri be azzal, hogy színészével undoknak játszatja, hanem valami örökbillegőt helyez asztalára, s ez mulatságos konoksággal kaszálja a levegőt, míg a tudós férfiú önelégülten mondja-mondja semmitmondó diagnózisát...

A történet a következő: egy kis nő a könyvelésen idegrohamot kap, letépi ruháját s kiront az utcára, a március 15-i ünneplők, rendőrök és nyugati riporterek közé; egy fiatal orvos ráteríti a felöltőjét, benne felejtve a személyi igazolványát, enélkül pedig a bürokrata anyakönyvvezető nem esketi össze a menyasszonyával, szétmegy a gazdag parti, a rendőrség meg nyomozást indít az orvos ellen, mert a meztelen utcai botrány képe megjelent a nyugati lapokban, s a fiatal férfit egyik kalamitás a másik után éri: egy éjszakára az őrszobába kerül, s nemcsak a milliomos-villából dobják ki, bútorostul, hanem az állásából is, már csövezni kényszerül (hogy a vizuális környezet azért szép maradjon: a Déli-pályaudvar csarnokában), aztán öngyilkossági szándékkal bevesz egy marék gyógyszert (egy luxusszállodában) – végül azonban, egykori szeretője, a kedves ápolónő segítségével, minden elrendeződik, bár egy kissé különös módon: az idegkórház (szép) parkjában, ahol az orvos végre tisztázni tudja a könyvelőnővel, hogy ártatlan volt a március 15-i botrányban, most már ő maga vetkőzik meztelenre, az ápolónővel együtt, s kézen fogva kisétálnak a történetből és a parkból, ahova a film teljes személyzete – gazdag menyasszony, pimasz rendőr, demizsonos téeszelnök, éjszaka-császárja ószeres stb., társadalmunk megannyi típusalakja – miként egy operettfináléban, összegyűlt, hogy ellejtse, a tanulság kedvéért, a banánhéjkeringőt. Mert elcsúszni, ebben a társadalomban, elég egy banánhéj.

Ez az Ádám-Éva-kosztümös kivonulás, ha úgy tetszik, a lázadás gesztusa, s lázadni van mi ellen, hiszen társadalmunkról még Bacsó Péter simogató szatírájából is kiderül, hogy át van szőve az újgazdag tempók, a procc előkelősködés, a protekciózás, a kéz-kezet-mos érdekösszefonódás, a hajbókolás, a hatalmaskodás ezer meg ezer szálával. De a lázadáshoz lázadó szükségeltetik, s az-e a fiatal orvos?

Az ötvenes évek elején pártgyűlésre jöttünk össze az Írószövetségben. Meg kellett tárgyalni, ki milyen pártoktatási kurzusban vegyen részt. Legtöbbünknek „A Szovjetunió Kommunista (bolsevik) Pártjának története (Rövid tanfolyam)” című könyv tanulmányozását ajánlották. Valaki nem akarta ezzel beérni, mondván: ő a hosszabb tanfolyamra szeretne beiratkozni. Ez persze némi derültséget keltett, melynek azonban vérfagyasztó jelenet vetett véget. Hirtelen áramszünet miatt a terem sötétségbe borult, s ennek leple alatt a helyiség minden sarkából kiáltások hangzottak fel, az ál-írók türelmetlen és fenyegető kiáltásai: „Mi van a kéziratommal? Egy év óta fektetik a regényemet! Le a lektorokkal! Fegyelmi elé velük!” Aztán, megint csak hirtelen, kigyulladtak a lámpák, a zajló terem mintegy varázsütésre elcsöndesült, s írók és ál-írók folytattuk a pártoktatás megtárgyalását.

Ez az apró, de jellemző történelmi jelenet ismétlődik meg Bacsó Péter filmjében. A fiatal orvos apósa és főnöke, a muzsikás lelkű kórházigazgató, miközben Mozartot játszik kollégáival, ármányos tervet forral: két tétel között ráveszi balek hősünket, hogy önként vállaljon el egy fegyelmit maga ellen, példa statuálása végett, a szobájába csempészett téeszelnöki hála-demizson tárgyában. Mikor a rábeszélés megtörtént, a társaság távozni készül és liftbe száll. Egyszercsak kialszik az áram, a felvonó áll, s a kizökkent helyzetben a fiatal orvos elkezd komoly szavakkal beolvasni: éles bírálatot mond az álnok igazgatóról, s egész társadalmunkról. Az elsötétülés perce a megvilágosodásé, de nem tart soká! Az áramszünet véget ér, a felvonó megindul, a bírálat folytatása a fiatalember torkán akad.

Majd következik az öngyilkosság jelenete. Az elkeseredett orvos már bevette a gyógyszert, de még van ideje kipillantani az ablakon, s amikor észreveszi, hogy valaki az utcán hagyott autóját rongálja, lerohan rendet csinálni, s végül kocsija ülésén nyomja el a (korántsem halálos) álom. Bacsó Péter ezúttal jól jellemez: lázadó hősünket magát is erős szál köti ahhoz a társadalomhoz, melyben a legfőbb érték a tulajdon.

Az a kivonulás pedig, a film végén, meztelenül a meztelen Udvaros Dorottyával... Ugyan hová vonulnak? A vidéki kórházigazgatói állásba, melyet a főelvtárs – igaz, hogy egy amerikai ösztöndíj helyett – megígért? Vagy ne firtassuk (vígjátékban pláne)? Elég az, hogy a szakítás látványos, a gesztus radikális, vagy annak látszik?

A társadalom képviselői a kivonulók mögött maradnak a park zöld gyepén, s az utolsó képben egy hatalmas gesztenyefa levelei eltakarják őket. Miként fügefalevelek. A fügefalevelet azért találták fel, hogy elfedje azt, amit rútnak tart a szokás. Társadalmunk rút – ezt sugallná tehát a film? Vagy inkább azt, hogy rút ide, rút oda, ne bolygassuk, borítsunk rá fügefalevelet? Én úgy láttam a moziban, hogy a fügefalevelet már a film elején fölszerelték a kamera elé, és csak ritkán, egy-egy pillanatra mozdították el.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1987/04 14-15. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5552