KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

   
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1984/december
KRÓNIKA
• Molnár Gál Péter: Őze Lajos (1934–1984)

• Hegedűs Zoltán: „...És a démon megjelenik” A pénz
AZ ÉN FILMEM
• Kézdi-Kovács Zsolt: A beavatás tekintete Zsebtolvaj

• Koltai Tamás: Kísérlet filmepikára Eszmélés
FORGATÓKÖNYV
• Bereményi Géza: A tanítványok Forgatókönyvrészletek

• Bársony Éva: Mi még mindig háborúzunk Beszélgetés Palásthy Györggyel
• Dés Mihály: Céda vagy szüfrazsett? Carmen
• N. N.: Carlos Saura filmjei
• Ciment Michel: Carmenománia
• N. N.: Carmen a filmvásznon
• Szkárosi Endre: Hűvös részvét Rekonstrukció
• Tallár Ferenc: Harsány metaforák Robbanásveszély
• Szilágyi Ákos: Közérthetetlenség-történeti adalékok Avantgarde és közérthetőség a húszas években
LÁTTUK MÉG
• Bérczes László: Scapin furfangjai
• Koltai Ágnes: Végelszámolás
• Kovács András Bálint: Barbara királynő sírfelirata
• Gáti Péter: Széplány ajándékba
• Sneé Péter: Eljegyzés előtt
• Ardai Zoltán: Jazzbolondok
• Matkócsik András: Hat gézengúz
• Zirkuli Péter: Ragyogó pályafutásom
• Magyar Judit: Nem férünk a bőrünkbe
• Harmat György: A szerelem csapdája
TELEVÍZÓ
• Faragó Vilmos: Rendezők iskolája Molière a képernyőn
KÖNYV
• Pap Pál: Szubjektív filmtörténet

             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Krónika

Őze Lajos (1934–1984)

Molnár Gál Péter

 

Komédiarészlet halottsiratóul a televízióban. A jellemszínésszé lett baritonistával párjelenetet pillog Bacsó munka alatti filmjéből. Megrágta már a betegség. Inggallérja nagyra nőtt. Madárnyakú. Melis beszél, beszél, beszél, mint derby-gróf egy középfajú francia szalondarabban. A forgatásból azóta kimaradt partnere haláltól szeppenten ül csak. Elmaradnak széles játékai. De nem is nagybeteget látunk. Hiába tudjuk, tapintatlanul kifecsegett rossz intimitással a történet boldogtalan végét: élénk a pillantása. Bőrön átszúró, lényeget elégedetlen szomorúsággal szemrevételező. Ezt a filmjét sem fogjuk látni. A halott lejátszott. Senki sem pótolható, de mindenkit pótolnak. Jeleneteit újraforgatják Jordán Tamással.

Backhandről mintha jobban látszanának a Moirák szövésmintái. Írhatnánk fonákról színháztörténetet színre nem került drámákról, jellemzőbbek lennének a bemutatottak sorbaállításánál. A negatív lenyomat is emberi teljesítmény. A halotti maszk is olvasható nyom. Miket nem játszott el, ameddig játszhatott volna?

Sosem lehetett szerelmesszínész. A szerelem nálunk szakosított szerepkör. Hollywoodban már nem, mi még őrizzük a hagyományokat. Nem volt borbélyreklámszerűen jóképű.

Nem játszhatott főszerepet vígjátékban, nem lévén eléggé vicces ember. Szomorú színész volt. Kellemetlen igazságokat közlő. Keserű tragikum fröcskölt belőle, a puhakalapos Thersitésből.

Nem játszhatott nagy tragikus szerepeket. Lucifert például, vagy Shylockot. Bánk bánról azután végképp szó sem lehetett; csak Biberach, a lézengő ritter jutott abban neki. A tragikumhoz túl sok volt a humora. Kétoldalról látta az életet. Önmagát. Minket. Közhelyeséknél ez alkalmatlanná teszi tragikus hősnek lenni.

Nem játszhatott zenés vígjátékokat, a Bástyasétány-béli egyetlen idevágó szerepe. Hiányzott belőle a kellemkedés, a magatevő mórika. Az igazságot kereste mindenütt. Nem adta olcsón. Neki került többe. S mivel nem találta: ezért választotta a színpadot, hogy hirdethesse a maga külön igazságát.

Premierek végi tapsnál fölemelte a kezét és szónoklatot intézett az alant ülőkhöz. Ez fegyelemsértés. S ha elnéztük is neki, mosolyogva tettük. Olyannak látszott ilyenkor, mint Jozef Szajna korai festményei, ahol a képkereten túlra átcsapnak a tárgyak, továbbfolytatódnak a kép évszázadok óta kijelölt határain túlra is, mert nem férnek a keretbe, beilleszthetetlen vadsággal ömlenek túl azon.

Csináltam vele egy televíziós beszélgetést. Egyoldalú beszélgetés volt ez. Kérdeznem sem kellett. Beszélt folyékonyan, mintha a fölhalmozódott saját szavai sürgetnék. A III. Richárdot elemezte, mélyebbre mutatóan. Szenzációs fölfedezéseket tett a darabban, a szerepben, ezekre nem gondolt még senki, jóllehet bele van írva mindaz a versekbe, amiket észrevett. Ezt a Shakespeare-t sem játszotta el és nem a kobaltágyúval hiábavalóan kergetett betegség akadályozta meg benne, hanem a rossz színházi szellem. Kényelmetlen ember, kényelmetlen művész. Egy premierjén megint mellékszerepet játszott, de lejátszotta a színpadról a többieket. Nem volt ez inkollegiális: akit a színházban le lehet játszani a színpadról, az megérdemli. A tapsnál a néző félrehallhatatlanul voksolt. Érzékeny színházi emberként fölfogta: ez az ő estéje, neki szól a nézőtéri hála. Fölrúgva a rendező-kiszabta tapsrendet, középre állt, megfürdette magát álszemérem nélkül a kiérdemelt sikerben, kartársai sápadoztak mellette, s ráadásként pártfogolóan előrevonta a színpadon a szerényebb tehetségűeket, protezsálva őket a közönség előtt. Hátborzongató színházi ráadás volt: obligát szerénykedés nélküli öntudatosság. A színház talán az egyetlen hely, ahol a rátermettség, a tehetség a legelőbbrevaló. Ha hagyják. Ott nincs ügyeskedés, csak ügyesség. Nincs pesties okosság, csak a jelenségeken áthatoló érzéki ész érvényesülhet. Azután, ha lement a függöny, érvényesülni igyekeznek a többiek is. Ilyenkor ő mogorva emberharapóként nyakába húzta fejét, veszekedett vagy pohárba menekült, vissza akarván bújni palackjába, mint egy méretein túltágult ezeregyéjszakai mindenható szellem.

Most terjesztették föl Kossuth-díjra. Remélem, megkapja.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1984/12 02. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6239