KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1983/január
KRÓNIKA
• N. N.: Alberto Cavalcanti, King Vidor, Elio Petri, Jacques Tati

• Zalán Vince: Színt vallani Új Balázs Béla-kötetek
• Balázs Béla: Filmkritikát! Balázs Béla filmkritikái – először magyarul
• Balázs Béla: Nanuk, az eszkimó Balázs Béla filmkritikái – először magyarul
• Balázs Béla: A kritika kritikája Balázs Béla filmkritikái – először magyarul
• Balázs Béla: Pénzért mindent Balázs Béla filmkritikái – először magyarul
• Balázs Béla: Polikuska Balázs Béla filmkritikái – először magyarul
• Balázs Béla: Levél Erdei belügyminiszter úrhoz a cenzúráról és egy szép magyar szóról Balázs Béla filmkritikái – először magyarul
• Koltai Tamás: Szakszeűen kisiklatott vonatok Viadukt
• Koltai Ágnes: Varázslók és emberek Tündér Lala
• Boros István: Elsőfilmesek, 1983 Erdőss Pál, Sólyom András, Szurdi Miklós, Vészi János
• Nemes Nagy Ágnes: Vadnyugat keleten A testőr
• András László: Ötezer éves történet A postás mindig kétszer csenget
• Molnár Gál Péter: Játék a bizonytalansággal Madarak
FESZTIVÁL
• Zalán Vince: Múlt és jelen Mannheim
• Zsugán István: Emberek a fevevőgép előtt Nyon

• Bikácsy Gergely: Bálnák és szalamandrák Vázlat Alain Tannerről
• N. N.: Alain Tanner filmjei
LÁTTUK MÉG
• Lajta Gábor: A gránátalma színe
• Kövesdi Rózsa: Várlak nálad vacsorára
• Simándi Júlia: A 34-es gyors
• Simándi Júlia: Az elnök elrablása
• Kapecz Zsuzsa: Nyugtalanság
• Farkas András: Kétes hírű menyasszony
• Schubert Gusztáv: Szökés a halál elől
• Schubert Gusztáv: Szerelmek, esőcseppek
• Varga András: Végállomás
TELEVÍZÓ
• Faragó Vilmos: A művész élete képekben Liszt Ferenc
• Szilágyi János: A Kockázat kockázata
• Csepeli György: Kant a televíziót nézi A tévéműsorok tetszéséről
KÖNYV
• Simándi Júlia: A hallgatag Asta

             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Televízó

Liszt Ferenc

A művész élete képekben

Faragó Vilmos

 

Mostanában történt, hogy hetvenéves anyám elárulta, röstelkedésbe rejtett büszkeséggel: ő bizony olvas. Könyveket olvas. Talán három éve, hogy nekigyürkőzött, úgy gondolta, eleget dolgozott már életében, hátha nem szólja meg érte a falu, és bizony nem bánta meg. Szerző? Cím? Nem, azt nem tudja, de a könyv híres festőről szólt, aki asztalosinasként kezdte és világhírességként végezte. Nagyon szép könyv volt. Anyám első könyve (alighanem Dallos Sándor Aranyecsete) tehát úgynevezett művész-életregény. Türelmetlenül várta, hogy a déli mosogatás és az esti vacsorakészítés közt kezébe vehesse, azóta pedig nem is tudja, hányadiknál tart már. De híres művészről szól mindegyik. Mert ő ezt szereti.

Vajon miért? Minthogy sznobságom okán még soha ilyen könyvet végig nem olvastam, csak spekulatív úton juthattam el a magyarázatig, de nem hiszem, hogy mellétrafálok: a művészélet-regény a legtisztább mese. Népmese, ha úgy tetszik, hiszen a népmese is, profánul szólva, voltaképpen karriertörténet. A művészélet-regényben megszületik egy kisgyerek, senki sem sejti még, hogy nagyra hivatott, de benne hamar nyiladozni kezd a tehetség, és legyőzve ezer akadályt, végül övé lesz a királykisasszony meg a fele királyság. A feszültséget, hogy „senki sem sejti még”, az olvasóban folytonosan feloldja, hogy „mi már tudjuk”. Ha nem lesz övé a királykisasszony és a fele királyság, ha élete csupa kudarc,

életregénye akkor is karriertörténet, mert „mi már tudjuk”. És erre a lelki élményre, amelyet a feszültségtámasztás és a feszültségfeloldás játéka teremt, vagyis a meseélményre, változatlanul nagy az olvasói és a nézői kereslet. Mire való is volna a televízió, ez a hatalmas mesegyár, ha egyebek közt nem éppen erre, hogy a keresletet kielégítse?

Úgy gondolom tehát, hogy a Liszt Ferenc című Szinetár Miklós rendezte televíziós sorozatot sznobság nélkül, mint tömegigényt kielégíteni törekvő vállalkozást kell megítélni. A mozgóképművészet (a filmezés, a televíziózás) története nemigen tart számon maradandó művészi értékű alkotásokat ebben a zsánerben. A Rubljovot vagy a Csontváryt tévedés volna idesorolni, ezek nem életrajzfilmek. De aki életrajztémához nyúl, körülbelül háromféle megoldást választhat, s közülük az első kecsegtethet a művészi értékteremtés reményével.

Az első megoldás ugyanis: metszet az életrajzból. Egy élethelyzet kinagyítása, széles történelmi-társadalmi háttérrel, a hős szituáltságának színgazdag tablójával, a lélekrajz árnyaltságával és – esetleg – a jelennek szóló allúziókkal. Az életrajzfilm ettől némi parabolisztikus jelleget kap és távoli rokonságba kerülhet még a Rubljovval is. A Liszt Ferenc készítői nem ezt a megoldást választották.

A második megoldás: a mese. Az életmese. A teljes életrajz. Vagyis a karriertörténet, a gyermek születésétől dicsősége csúcs- (vagy vég) pontjáig. Nagy léptekkel és nagy megállásokkal, persze, hogy a történet hőse úgynevezett emberközelbe kerülhessen, hogy megszeressük, hogy szurkoljunk érte s hogy – ha tudjuk is előre a történet végét – feszülten éljük át fordulatait, mert kiszámíthatatlan, szeszélyes életként bomlik ki előttünk, ahogyan akkor történt, de mintha éppen most történne. Az életrajz-film ebben az esetben elégíti ki leginkább azt a nézői igényt, amelyre fentebb céloztam. A Liszt Ferenc készítői azonban nem ezt a megoldást választották.

A harmadik megoldás: az ismeretterjesztés. A művész életrajzának bő vázlata, mozgóképes illusztrációkkal, kommentált műalkotás-részletekkel, írásos dokumentumok felmutatásával, visszafelé hivatkozásokkal (és a szereplők újrafelvillantásával, ha netán már elfelejtkeztünk róluk), külső terek, épületek, enteriőrök, kosztümök aggályos korhűségével, a szereplők didaktikus párbeszédeivel, melyek a hőst minősítik s melyekből megtudjuk: a történelem és az élettörténet melyik állomásánál tartunk is most (év, hó, nap), s ha ez sem elég: narrátori magyarázó szövegekkel. (Ilyesféle volt az olasz televízió Leonardo- soroz ata.) Az életrajzfilm ebben az esetben nem reflektál művészi rangra, édes mesével sem kecsegtet, ismereteket közöl audiuovizuálisan. A Liszt Ferenc készítői ezt a megoldást sem választották.

Hanem?

A második és a harmadik megoldás hibridjét.

Mesét indítanak és mesét görgetnek, de ezt ismeretterjesztő hatáselemekkel keverik. A műfajidegen találkozások pedig rontják egymás hatását: az ismeretterjesztő hatáselemek megzavarják a meseélvezetet (helyenként komikus pillanatokat is teremtve), a meseelemek pedig megzavarják tájékozódásunkat: hol is tartunk most? ki is ez a figura?, mit is zongoráznak éppen?, hogy is hívják ezt a bájos fiatal hölgyet a mester oldalán?

Ráadásul azonban (a mindent elmondás kényszere miatt) lihegő vágtában rohan a mese. Ahogy Szakonyi Károly Adáshibájában mondja a családfő: „Kapkodják a képet”. Követni még csak követjük valahogy, de magunkévá élni a hős pillanatait ritkán tudjuk. Az sem nagy baj (noha komikusan illusztratív), hogy mindenki, „aki számít”, csak egy pillanatra villan fel: Berlioztól Victor Hugóig, Batthyány Lajostól Széchenyi Istvánig és az aktuális választófejedelemtől a cár atyuskáig; de az már nagy baj, hogy nemcsak a nézőnek, szegény Liszt Ferencnek sem marad ideje megszenvedni az aktuális kínokat, vagy kiélvezni az aktuális örömöket, mert rohannia kell, viszi a stáb a következő forgatási helyszínre. A meseéhes néző nem tud elandalodni, szomorkodni, örülni – azonosulni. A sorozat első felében ágáló-rohanó szőke fiatalembert lát, akinek két rögeszméje van: az egyik a nők (ez érthető), a másik a zongora (ez kevésbé érthető); és egyetlen gondja van: hogyan lásson ki szeme elé hulló fürtjei mögül. A sorozat második felében pedig egy rezignált-nyugtalan ősz öregembert lát, aki játékától megfosztott gyerekként duzzog, mert hol szerelmi kalandjait hányják szemére, hol „antizenéjét” vagy illetlenül világi zongorázásait, hol meg azt, hogy konyakot szeretne inni. És rengeteg félbeharapott zeneművet hall. Ez persze csúnya karikírozás,

– mert van a sorozatnak néhány lelassúdott, már-már művészi intenzitású mozzanata (különösen a vége felé),

– mert a történet egyik fő vonala (a Liszt–Wagner-viszony) meglehetős plaszticitással rajzolódik elő,

– mert néhány emberközeli pillanat azonosulásra késztet a figurával (amikor kocsiján kigördül életéből „a családja” – élettárs és három gyerek –, s ő lelkifurdalásos örömmel löki égnek a karjait: „Na, végre, hogy ezektől is megszabadultam”; vagy az az öregkópés mozdulat, amellyel bűnbesésére reagál: ágyában találva egy reggel „kis tanítványai” egyikét),

– és mert Darvas Iván a tőle megszokott bájjal játssza el egy öregember duzzogásait, s óriási rutinnal a fizikai leépülés gesztusfokozatait.

Csak hát mit kapott ezeken kívül a meseéhes néző? Egy lehetséges mese gyönyörű kulisszáit: eredeti helyszíneket, arany-bíbor enteriőröket, szép kosztümöket, szép embereket – Kende János mesteri képeit. Egy hatalmas albumot, gyorsan pergetve: egy művész életét képekben.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1983/01 56-57. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6715