KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

   
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1982/január
JEGYZET
• Breuer János: Bartók Béla a moziban

• Zalán Vince: Egy kelet-európai képíró Huszárik Zoltán filmjeiről
• N. N.: Huszárik Zoltán filmjei
• Rózsa Gyula: Szindbád Nagybányán
• Sváby Lajos: Az idő festője
• Sára Sándor: Szindbádot játszottunk
• N. N.: Huszárik Zoltán
• Csoóri Sándor: Legenda
• Csala Károly: „Keresem a hangot...” A koncert
• Lengyel Balázs: A róka, mint legkisebb királyfi Vuk
• Kardos István: Fényérzékeny valóság Az amatőr
• Marx József: Film bérkocsi nélkül A terasz
• Takács Ferenc: Gyilkosok és moralisták Sidney Lumet portréjához
• N. N.: Az utolsó vágás joga
• N. N.: Sidney Lumet filmjei
FESZTIVÁL
• Matos Lajos: Szörnyetegek szerelmei Trieszt
• Székely Gabriella: Túl a harmadik X-en Mannheim

• Bikácsy Gergely: Lábadozók A spanyol film Franco után. Fél évtized
• Dárday István: Helybenjárás Vita a filmforgalmazásról
• A szerkesztőség : Zárszó helyett Vita a filmforgalmazásról
LÁTTUK MÉG
• Deli Bálint Attila: Hurrikán
• Kulcsár Mária: A szűz és a szörnyeteg
• Szalai Anna Mária: A kék lagúna
• Loránd Gábor: Majd meglátjuk, ha megérjük
• Lajta Gábor: Mackó Misi és a csodabőrönd
• Zoltán Katalin: Cirkusz Vadnyugaton
• Ardai Zoltán: Sasszárny
• Varga András: Tobi
• Gáti Péter: Húsz nap háború nélkül
• Józsa György Gábor: Míg a halál el nem választ
TELEVÍZÓ
• Ágh Attila: Martinovics álma avagy a nemlétező léggömb Elek Judit filmjéről
• Faragó Vilmos: Patyomkin-történet – kedélyesen Vendéglátás
• Berkes Erzsébet: Jókait, még több Jókait! A névtelen vár
KÖNYV
• Györffy Miklós: Film-munkafüzetek Új nyugatnémet könyvsorozat

             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

A terasz

Film bérkocsi nélkül

Marx József

 

A nézőnek is lehet víziója, nemcsak a rendezőnek. Nekem például A terasz láttán meggyőződésemmé vált, hogy a Nagy Ötlet a következőképpen fogant meg: Ettore Scola és az olasz forgatókönyvírás Castorja és Polluxa – Age és Scarpelli – egy koranyári alkonyatkor (az alkonyat: a crepuscolo fontos tényező!) a Piazza Navonára néző barokk paloták egyikének délszakian buja teraszán arról beszélgettek, miközben színes, de végtelenül unalmas társaság édelgett körülöttük, hogy a Mennyire szerettük egymást sikere után miként is lehetne kasszát robbantani. Véletlenül arra járt Pio Angeletti és Adriano de Micheli is, a két kipróbált producer, akik lazán bekapcsolódtak az alkonyi beszélgetésbe. Az egyikük végül kibökte azt, amit egyébként mindenki tud Itáliában: „Ha egy filmben együtt lenne Manfredi, Tognazzi, Mastroianni, Gassmann és Sordi, akkor a film játszódhatna akár itt a teraszon is, a siker biztos.” A másik azért megjegyezte: Sajnos annyi pénz nincs Olaszországban, hogy a gázsijukat ki tudjuk fizetni, de ha a franciákat bekapcsoljuk, Manfredi helyett, akit te, caro Ettore biztosan unsz is már, felléptetjük Trintignant-t, Sordi helyett, aki pedig újabban csak saját magának játszik, Serge Reggianit, akkor valóban akár itt a teraszon is leforgathatjuk a filmet.” És mielőtt a Nap lebukott volna, Ettore Scola aláírta a szerződést.

Igaz, mint később kiderült, Ettore Scola és Chamfort között semmi szellemi kapcsolat, netán rokonság nem volt fölfedezhető. A párizsi Marceau-Cocinor számára ez ugyan nem jelentett problémát, mert hiszen az öt európai sztár a Diadalív árnyékában is öt csillagot jelent (ami a cognac hazájában nem utolsó szempont), és senki sem hívta föl az olasz rendező figyelmét arra a 18. századi megjegyzésre, amelyet Chamfort, a kor „legepésebb írója” ez egyszer elismerően jegyzett meg néhány általa becsült írással kapcsolatban: „Vannak könyvek, melyeket a legelmésebb ember sem tudna megírni bérkocsi nélkül, vagyis anélkül, hogy bejárhatna a városba, és tanulmányozhatná az embereket, a dolgokat, a könyvtárakat, a kéziratokat és a többit.” Sajnos, ott az alkonyi szerződéskötésnél az alkotók elfeledkeztek, hogy kikössék: a produkció lényeges tartozéka a bérkocsi. Mentségükre legyen mondva, bérkocsival nem lehet fölhajtani a teraszra... arról pedig nem volt szó, hogy a teraszról esetleg ki kellene mozdulni. Ellenkezőleg. A sztárgázsik által megnyirbált költségvetés alapjává vált, hogy amit lehet, azt ott kell leforgatni.

Ehhez azonban „súlyos” művészi és dramaturgiai problémákat kellett megoldani. Először is tudatosítani kellett az ellentmondásokat:

1. Ezzel a szereposztással Dino Risi szabályos epizódfilmet készítene, tehát tilos epizódfilmet készíteni, noha nyilvánvaló, nem lehet olyan történetet kitalálni, amely az öt szereplőt egyenlő súllyal drámai struktúrába fogná.

2. Halálbiztos, hogy Dino Risi fergeteges Made in Italy komédiát forgatna le velük, jó lelkiismerettel, és nem törődne azzal, hogy „meghaladja” az olasz filmvígjáték ismert sablonjait, amelyre egyébként a Dean Film (Roma) és a Marceau-Cocinor (Párizs) rendelése vonatkozott. Tehát: marad az olaszos komédia, ám bizonyítsuk be, ha törik, ha szakad, hogy ez a forma is alkalmas a „művészi üzenet” elrejtésére.

3. Továbbá bökkenő, hogy a sztárok – fogalmazzunk udvariasan – kicsit korosak. Hol van már a tavalyi hó, hol van már a sok latin szerető? Sajnos Dino Risi az öregedő olasz férfi potenciálkérdéséből alpárian humoros vígjátékokat tud kifacsarni; vajon szabad-e követni őt ebbe a zsákutcába? A megoldás: feltétlenül, csak ne feledkezzünk meg az érzelmekről.

4. Dino Risinél stb.

És amikor már vagy századszor merült fel Dino Risi neve, Ettore Scola elvesztette a türelmét, és ráripakodott munkatársaira: „Basta! Tévúton járunk. Én nem Risivel, ezzel a kézműiparossal járok jegyben, hanem az Öreggel!” A terasz fölött megállt az idő. Jeges lett a légkör. Age és Scarpelli gyomrában gombóc nőtt, a producerek halkan Szent Antalhoz fohászkodtak. „Mamma mia – rebegték utóbb –, otto e mezzo... Grácia szegény fejünknek, nyakunkon a kötél.” De nem lett semmi baj, ez a Nyolc és fél egy alkonyi teraszon született meg bérkocsi nélkül.

Mielőtt a Kedves Olvasó rám pirítana, hogy elég az iróniából, mert aki a Nyolc és féllel viccel, az a blaszfémia bűnében marasztalható el, abba is hagyom „vízióm” kiteregetését. Mert valóban, ha A terasz láttán a Nyolc és fél emléke egyáltalán felmerül, az már mindenképpen színvonalat jelez. Méltán, hiszen jelzi a szándék mértékét. Ettore Scola és csapata nem kisebb feladatra vállalkozott, mint hogy a hetvenes évek Itáliájának szellemi körképét rögzítse. Ehhez „mintavétele” ugyanabból a körből való, mint Szent Federicóé; forgatókönyvíró, újságíró, producer, kulturális államhivatalnok és politikus az ötösfogat foglalkozása. Körülöttük nyüzsög a méltó slepp; egy belterjes, organikus gyökereitől mereven elmetszett kultúra közismert figuragyűjteménye. A nézőpont határozott és indokolt: az etablishment fölfalja az ifjúkor szép ábrándjait, a fiatalság pedig mélységes kiábrándultsággal (ugyanakkor kellő eltökéltséggel arra, hogy maga is az elit részévé váljon) figyeli az „öregek” vergődését.

A döntő különbség – és ez nem Fellini és Scola közötti talentum-kérdés – az, hogy a Szent Öreg még hitt a pszichológiában. Víziója sohasem volt abszurd, még akkor sem, ha az irracionálissal kacérkodott. Ettore Scola – úgy tűnik – fordítva építkezik, nála semmi sem irracionális, „csupán” indok nélkül abszurd. A figurák következésképpen többnyire élettelen bábok. Leegyszerűsített ellentmondások szószólói, akik, mint ilyenek, eléggé általánosak ahhoz, hogy felismerjük őket, de elemezhetetlenek maradnak, ha viselkedésük geghálóján túl is érdekelnének még bennünket. A figurákban a létforma és az öntudat abszurd pólusokra bomlik, ami persze humoros szituációkra ad alkalmat, anélkül, hogy az emberi rejtély fölfejtésével kellene bíbelődnünk. Vegyük például a Trintignant által alakított forgatókönyvíró „esetét”. A világ legszomorúbb embere; arca – zseniálisan – többet mutat, mint a legjobban elkészített katasztrófafilm. Sajnos, mint kiderül, ez csupán trükk: „ellenpontozza”, hogy neki kellene megírni azt az öt epizódból álló olasz komédiát, ami helyett Ettore Scola A teraszt forgatta le. Vagy még apróbb csepp a szellemesség tengeréből: egy igazi tenyeres-talpas római házmesternő dialektusban, ám választékosán ecseteli egy zöldségárusnak az olasz komédia általános kórisméjét: „A széteső történet gyakran teret enged az olcsó anekdotázásnak.” Mármost, hogy ezt a kritikai közhelyet egy házmesternő, mondja: frenetikusan humoros. Ilyet csak a filmgyárakban tudnak nagy néha kitalálni. A házmesternőben rejlő igazi humoros lehetőségek feltárásához azonban szükség lett volna a bérkocsira.

Ami vonatkozik a film „legpikánsabb” jelenetére is. A pikantéria természetesen nem a Cicababák szintjén értendő. Ettore Scola igényessége megóvja a nézőt attól, hogy Vittorio Gassmann és a kellően érett Stefánia Sandrelli szerelmi históriájában a primer érzékbirizgálást fedezze föl. Ami lényeges: Gassmann, ez a csodálatos komédiás rendezői utasításra belebújik egy kommunista szenátor bőrébe, és nem csupán, mint idősödő férfi esik egy váratlan szerelem csapdájába, hanem mint aszkéta ideológus is. Gassmann mint aszkéta: kitűnő. Gassmann mint ideológus; a párt vonalától kissé elhajlik (hogy a rendező baloldali elvbarátai se sértődhessenek meg, de a döntően polgári közönség is megkaphassa a kommunista kitűnő karikatúráját), és így „természetes”, hogy az Olasz Kommunista Párt kongresszusának dokumentumképei között egyszercsak szólásra emelkedik Gassmann is, és párthatározatot kér arról, hogy szerelme ügyében mi történjék. „A kongresszus zavartan hallgat” – mondja Gassmann felszólalása végén. Miért? Nem ez volt a rendező célja: a közélet és a magánélet terrénumának Holdtávú szétfeszítése?

A film kritikai visszhangja meglehetősen szélsőséges volt. Sokan az európai Altmant (Nashville, Esküvő) ünnepelték Scolában, sokan – és ez jellemző –, főleg az olaszok, kétségeikét hangoztatták. Azt hiszem, joggal.

Végeredményben igazat kell adnuk a Cinema Nuovo kemény hangú kritikájának:”A terasz összességében, ha vannak is benne hatásos és tetszetős pillanatok, a kihagyott lehetőség klasszikus példájának tűnik – írja Giulio Cattivelli. – Jó alkalom lett volna szembenézni, akár a vígjáték nyelvén is néhány lényeges kérdéssel: az írástudók árulásával, a kulturális iparban foglalkoztatott korábban haladó értelmiség korrumpálódásával és képtelenségükkel, hogy a tömegekkel kapcsolatot találjanak.” De ez nem történt meg. A terasz – még részben sem – Itália. A terasz, mint helyszín kitűnő ötletnek bizonyult, hogy a sztárokat a rendező kezére adja. S ez a kéz kemény volt: stílusegységet teremtett, ám ez a stílus mindössze a profik tiszteletre méltó modora, és nem az életé. Sokat követelünk Scolától? Azt hiszem, megtehetjük, hiszen a nagy filmhez most csupán egy bérkocsira lett volna még szükség.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1982/01 22-23. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7207