KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1982/január
JEGYZET
• Breuer János: Bartók Béla a moziban

• Zalán Vince: Egy kelet-európai képíró Huszárik Zoltán filmjeiről
• N. N.: Huszárik Zoltán filmjei
• Rózsa Gyula: Szindbád Nagybányán
• Sváby Lajos: Az idő festője
• Sára Sándor: Szindbádot játszottunk
• N. N.: Huszárik Zoltán
• Csoóri Sándor: Legenda
• Csala Károly: „Keresem a hangot...” A koncert
• Lengyel Balázs: A róka, mint legkisebb királyfi Vuk
• Kardos István: Fényérzékeny valóság Az amatőr
• Marx József: Film bérkocsi nélkül A terasz
• Takács Ferenc: Gyilkosok és moralisták Sidney Lumet portréjához
• N. N.: Az utolsó vágás joga
• N. N.: Sidney Lumet filmjei
FESZTIVÁL
• Matos Lajos: Szörnyetegek szerelmei Trieszt
• Székely Gabriella: Túl a harmadik X-en Mannheim

• Bikácsy Gergely: Lábadozók A spanyol film Franco után. Fél évtized
• Dárday István: Helybenjárás Vita a filmforgalmazásról
• A szerkesztőség : Zárszó helyett Vita a filmforgalmazásról
LÁTTUK MÉG
• Deli Bálint Attila: Hurrikán
• Kulcsár Mária: A szűz és a szörnyeteg
• Szalai Anna Mária: A kék lagúna
• Loránd Gábor: Majd meglátjuk, ha megérjük
• Lajta Gábor: Mackó Misi és a csodabőrönd
• Zoltán Katalin: Cirkusz Vadnyugaton
• Ardai Zoltán: Sasszárny
• Varga András: Tobi
• Gáti Péter: Húsz nap háború nélkül
• Józsa György Gábor: Míg a halál el nem választ
TELEVÍZÓ
• Ágh Attila: Martinovics álma avagy a nemlétező léggömb Elek Judit filmjéről
• Faragó Vilmos: Patyomkin-történet – kedélyesen Vendéglátás
• Berkes Erzsébet: Jókait, még több Jókait! A névtelen vár
KÖNYV
• Györffy Miklós: Film-munkafüzetek Új nyugatnémet könyvsorozat

             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Televízó

Vendéglátás

Patyomkin-történet – kedélyesen

Faragó Vilmos

 

Jó írók művei sem remekművek mind – az 1955-ben írott Vendéglátás alighanem a leggyengébb novellája Déry Tibornak. Magja egy anekdota:

Svájci mérnök tartózkodik Magyarországon 1952-ben, a Nehézipari Minisztérium vendégeként. Szeretné meglátogatni futó ismerősét, Kiss János Kossuth-díjas hengerészt. Két minisztériumi tisztviselő ezért szemlét tart Kiss János lakásán a tervezett látogatás előtti napon, s fejcsóválva tapasztalja, hogy a lakás redves proliházban van, szobából-konyhából áll (vécé a folyosó végén), se villany, se gáz, se telefon, se Marx–Engels–Lenin–Sztálin kép benne, a bútorok viharvertek: kínos lesz ide svájci vendéget hozni. Elkezdődik tehát egy Patyomkin-akció: a régi bútort eltávolítják, újat-szépet hoznak szobába-konyhába, szőnyeget a padlóra, képeket a falra, álvillanyhűtőt, álcsillárt, áltelefont, álkonnektorokat. A vendéglátás lezajlik másnap, a svájci semmit sem érzékel a csalásból, az áramtalan csillár gyújtatlan is ragyog, hiszen sugaras nappal van. Kiss János rühelli a cirkuszt, de az asszony örül a váratlan újdonságoknak – a következő reggelig. Mert akkor beállítanak ismét a Patyomkinek: viszik a vendéglátás kellékeit. Az asszony búsan néz a Patyomkin-brigád vezetőjére, aki afféle népi bölcsességgel igyekszik megvigasztalni: „Jól van elvtársnő, ne búsuljon! Most már majd visszahozzuk a bútorát. Jobb is, ha az ember a sajátjában él.” Ennyi. A tévéfilmre vitel szempontjából azonban semmit sem jelent ez az anekdotikus kisigényűség, hiszen a történet olyan szatirikus játékot kínál, amely eleven mozgóképes lüktetést visz az ösztövér cselekménybe. Különösen, ha a mögöttes írói szándékot is előragyogtatja. Hogy ez a szándék mi, azt ráadásul nem is kell keresni, Déry az olvasó elé siet, novellája elején imigyen osztva meg titkát velünk:

„Az alább következő jelentéktelen történetnek, amely 1952-ben esett meg, semmi néven nevezendő szerepe nem volt, s természetesen nem is lehetett hazánk belső és külső történelmében, éppily kevéssé a magyar munkásosztály erkölcsi s anyagi fejlődésében, de még a benne szereplő személyek egyéni életében is oly nevetségesen apró helyet töltött be, mint az óceán tömegében egy felszálló buborék, mely a felszínre érve azonmód szétpattan, arról nem is szólva, hogy semmilyen következtetést vagy tanulságot sem lehet kiszorítani belőle sem dicső múltunkra, se biztató jövőnkre nézve, sőt még csak jelképes értelmét sem találnék, akárhogy kutatnánk is benne, mivel az sem bizonyos, hogy egyáltalán megtörtént-e, vagy hogy akárcsak megtörténhetett volna, s ha igen, akkor is alapjában véve unalmas, seszínű, érdektelen, ízetlen történet, s egészében, látszólagos kereksége ellenére, belül oly üres, csalfa, tömörségében oly semmitmondó, hogy...

– Akkor miért mondja el?

– Nem tudom.”

Déry természetesen tudta. A bevezető szöveg oly dérytiborosan selyma (ez az egyetlen remekbesikerült részlete a novellának), hogy csak a vak nem láthatta: ennek a Patyomkin-anekdotának igenis van jelképes értelme, s ezt a jelképes értelmet sugallni, 1955-ben, politikai bátorságot kívánt. Az írói szándék tehát ez: modellálni egy álcsilláros történetben egy politikai alvilágot. Kérdés azonban, hogy aminek egykor helyzeti súlya volt, súlyos marad-e helyzet nélkül is? Maradandó érték-e a bátorság, több mint negyedszázad után is, ha esztétikai érték már akkor sem igen párosult hozzá?

A novellát játékká feldolgozó Makk Károly (és forgatókönyves társa: Szántó Erika) előtt három lehetőség állt:

1. Megtartják a történetet eredetijében, de mert az akkori bátorság-érték ma már felidézhetetlen, a hiányt tónusváltással pótolják: hiszen amúgyis anekdotáról van szó, átteszik valami groteszk mesébe, méghozzá Déry ravaszkás intenciója szerint („az sem bizonyos, hogy egyáltalán megtörtént-e”), vagyis semmiképp nem csinálnak realista filmszatírát belőle.

2. Nem tartják meg a történetet eredeti idejében, magyarán aktualizálnak, s a finom jelenre vonatkoztatással friss bátorság-értéket kölcsönöznek a „belül oly üres” anekdotának.

3. Tónust sem váltanak, jelenre sem vonatkoztatnak, megtartják eredeti idejében a történetet, s a hiányzó bátorságértéket sajátleleményű mozgóképes gegekkel pótolják. (Hiszen az irodalmi alapanyag, Dérynéi szokatlan módon, fölötte vázlatos, már-már humortalan is: a figuráknak jórészt csak nevük van, a cselekmény száraz-gyorsan pereg, a dialógusokban ugyancsak szokatlan módon, kevés a játék.) Magyarán: csinálnak egy ösztövér novellából egy feldúsított, „jópofa” filmet.

Nos, Makk Károly az első változatot – ha egyáltalán megfordult a fejében – elvetette. Nem csinált lebegő bizonytalanságban tartott groteszk mesét. A második változathoz, láthatóan, ennyi kedve sem volt: nem aktualizált. „Jópofa” filmet csinált tehát, feldúsítva az eredeti sztorit néhány sajátleleményű geggel. Kiváló (Déry világa iránt bizonyítottan fogékony) rendezőről és remek színészekről van szó (Kiss Jánost Jozef Kroner játssza, a feleséget Törőcsik Mari, a nehézipari tisztviselőket Pécsi Ildikó és Garas Dezső), a játék tehát zökkenetlenül pereg. Az eredeti sztori új epizódokkal, szereplőkkel és dialógusokkal bővül. A három napot kettőbe sűríti Makk: a vendég nem másnap jön, hanem aznap este; ehhez egy lelkes ifi-ezermestert kellett kitalálni, aki pincébe rejtett akkumulátorokból áramot varázsol az álcsillárba; a vendéglátást néhány mondattal intézi el Déry, itt meg kellett jeleníteni, szükség volt tehát olasz tolmácsra (ennek a kényszernek köszönhető a játék legjobb jelenete: a vendéglátás után éjszakai lokálban ül kedvesével a tolmács, a kedves ritka kincset reklamál rajta álunott mohósággal: hozott-e neki valódi narancsot a Patyomkin-estről). Furcsa, de a másik forgatókönyv-kitalálta figura, a lelkes ifi ezermester is hitelesebben leheli a korszak levegőjét, mint, az eredeti történet alapfigurái: suta szerelmi jelenete a pincében mintha a sematikus munkásfilmek kedves paródiája volna. A többiek valahogy kevesebb kedvvel, kisebb korszak-hittel mozognak és beszélnek: Törőcsik Mari – annyi megtört proletárasszony után – most fáradt értelmiséginek látszik, akárcsak Jozef Kroner, aki ráadásul láthatóan nyelvi nehézségekkel küszködött forgatás közben, nem él benne a szituációban, csak követi a rendezői instrukciókat és bántóan érezni, hogy szinkronhang beszél helyette; Garas Dezsőt rutin mozgatja; Pécsi Ildikó bizonytalan szerepfelfogásban játszik, inkább anyás, mint minisztériumi elvtársnő.

Ugyan miért van ez?

A tévénéző hajlamos azt hinni: azért van ez, mert a játék a kabarékedélyesség felé lágyítja el a történetet, ahelyett, hogy szatírává keményítené. A Kiss-család életét felbolygató Hatalom ügyetlen, kapkodó, holott démonikusan céltudatosnak kéne lennie. Nem egy gépezet mozdul meg, amely boszorkányos gyakorlottsággal varázsol hazugságot a proletárlakásba (pedig mozgóképes eszközökkel ez a varázslás remekül érzékeltethető), hanem két beijedt ember cipeltet ide-oda bútorokat vakaródzó-lusta hórukkosokkal. Hiányzik a poénokra-kihegyezettség, a jelenetek átabota ráérősséggel váltogatják egymást, a kulcsjelenet – az ütődöttnek látszó svájci mérnökkel (Déry szerint svádás fiatalember, itt soványka aggastyán), meg a kuka házigazdával – szimplán-dramaturgiailag hiteltelen. Ami jobban hiányzik persze, az a történelmi hitel. Nem a tárgyaké, hiszen a lakásbelső is hitelesen ötvenes évekbeli, a Pobeda is, a lépcsőház is, Törőcsik Mari konyhai kötényruhája is. Az arcok, a tekintetek, a gesztusok, a hanghordozások, azok időtlenek, vagy maiak.

És ez azért meglepő, sőt fájó, mert a néző jól emlékszik a Szerelem című Makk-film atmoszférikus hitelére. Még arra az ázott macskaköves útfelületre is, amelynek látványából borzongató-ismerősen párállott felénk, még letaposott őszi faleveleiből is: mikori útfelület ez, mikori levelekkel.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1982/01 59-60. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7226