KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
   2006/február
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• Kelecsényi László: Mennyit ér egy filmrendező? Hintsch György (1925-2005)
MAGYAR MŰHELY
• Schubert Gusztáv: A láthatatlan zenekar Szemle előtt
• Muhi Klára: Mágikus hely Beszélgetés Kamondi Zoltánnal
• Hungler Tímea: Sperma, nyál, vér Beszélgetés Pálfi Györggyel
• Csillag Márton: A nevetés értelme Beszélgetés Goda Krisztinával

• Kárpáti György: Bolondok és megszállottak Tudományos ismeretterjesztő film
• Bori Erzsébet: Csúcsragadozók Fekete Afrika
• Schubert Gusztáv: Fekete tükör Mesebeli Afrika
• Varró Attila: Nem a repülők King Kong
• Beregi Tamás: Pokoli édenkert Elveszett világok
• Kolozsi László: Metafizikai darázsfészek Filmes utazások az agyban
• Kömlődi Ferenc: HAL gyermekei Mesterséges elmék
• Vágvölgyi B. András: A guru John Lennon
• Köves Gábor: A talált zseni Preston Sturges
• N. N.: Preston Sturges legfontosabb munkái
TELEVÍZÓ
• Ardai Zoltán: Intimpiac Délutáni talkshow
• Hirsch Tibor: Ki korán kel… Reggeli tévémagazinok
• Reményi József Tamás: A piszok Nagyüzemi romantika
FESZTIVÁL
• Báron György: A terror árnyékában Kairó
KRITIKA
• Hirsch Tibor: Ha megáll az idő A Herceg haladéka
• Takács Ferenc: ...annál inkább ugyanaz Good Night, and Good Luck
• Vágvölgyi B. András: A viking Bukowski Tótumfaktum
LÁTTUK MÉG
• Mátyás Péter: Sophie Scholl - Aki szembeszállt Hitlerrel
• Ádám Péter: Ha te nem lennél
• Köves Gábor: A nyughatatlan
• Nevelős Zoltán: Dominó
• Wostry Ferenc: A barlang – The Descent
• Mátyás Péter: Űrfogócska
• Vörös Adél: Azt beszélik
• Kárpáti György: Első a szerelem
• Barotányi Zoltán: Nagy Kommunista Bankrablás

             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Mesebeli Afrika

Fekete tükör

Schubert Gusztáv

A francia külvárosok lázadása felperzselte a közhelyinket.

 

Párizs lángjainak fényében másként látszik a mesebeli Afrika is. Mindenekelőtt azért, mert kiderült, sokkal közelebb van, mint gondolták a franciák, gyalog történetesen kettő percre legszentebb katedrálisuktól, ahol királyaik nyugosznak. Aki járt már ott, láthatta, Párizs észak-nyugati peremkerülete, Saint-Denis, a gótika születési helye ma már fekete-afrikai város, és ez a tény láthatóan meglepte a franciákat. A banlieu-k, a főleg feketék és arabok lakta külvárosok tavaly novemberi lázadásában nem az erőszak, nem a Molotov-koktélokat dobáló fiatalok, nem a felgyújtott autók és iskolák látványa volt a megdöbbentő, hanem ez a közelség, amire csak most, a tűz vakító fényében eszmélt rá a gall gloire-tól mindig is bódult francia polgár. A barikádokra, a polgárháború előérzetére még csak-csak fel lehetett készülve, ha máshonnan nem, 68-as élményeiből vagy a Gyűlölet (1995) képeiből, de arra, hogy az Antenne2 a Rue Balzacból közvetítse egy etnikai háború képeit, s ne a beláthatatlan messzeségből, Elefántcsontpartról vagy Csádból, azzal nem tudott mit kezdeni. Legalábbis a liberális francia, mert a megátalkodott ókonzervatív semmiféle megvilágosodást nem élt át, hacsak azt nem, hogy végre nyíltan elbüszkélkedhetett rasszizmusával: ő mindig is tudta, hogy a feketékben nem lehet bízni, igazi emberevők. A sokk a liberális idealizmus dogmáját kapta telibe, miszerint – „az idegen szép”. Az idegen tényleg szép, ha szabadon választhatja idegenségét, másságát, és nem a körülmények vagy a többi ember kényszeríti rá a különállást. A francia külvárosok népe egészen a legutóbbi időkig nem idegen volt, hanem két civilizáció határmesgyéjén élő hontalan, aki bebocsáttatásra vár. A liberális Francia Köztársaság és az egykori maghreb és fekete-afrikai gyarmatokról beözönlő bevándorlók közötti konszenzus abban állt, hogy a bőrszín nem számít, bárkiből lehet francia. Ez a kölcsönös reménység szállt el az ezredforduló idején a semmibe. A Gyűlölet hősei csóró és dühös külvárosiak, de – algériai vagy szenegáli felmenőik ellenére – franciák. Ha ma, alig tíz év múltán Kassovitz újra leforgatná a filmjét, idegeneket találna ugyanott, akik már nem franciák akarnak lenni, hanem arabok vagy volofok. Ami persze legalább akkora képtelenség, mint amikor még azt hitték, és hihették, mert a befogadó társadalom is ezt szerette volna hinni, hogy semmi perc alatt franciák lehetnek.

Rengeteg regény és film készült már arról, micsoda brutalitással gyarmatosították az európaiak Afrikát, Ázsiát, Amerikát, az „idegent” tűzzel-vassal irtó konkvisztádor régóta nem példakép már, ahogy a gonosz kannibálokról sem sűrűn álmodunk. A jó vadember mítoszától azonban nem tudtunk megszabadulni, a moziban – ha Afrikáról van szó – még mindig ez a legkelendőbb mozgókép, meg az utóbbi időben ehhez társuló realistább szekuralizált „misszionárius mozi” (Volt egy farmom Afrikában, Az elszánt diplomata), amelyben jóindulatú fehérek próbálják megmenteni az éhező és háborúzó afrikaiakat. Nemes gesztus, de hatástalan, mert a káoszba süllyedt Afrikát csak az afrikaiak tudják megmenteni, ha menthető még egyáltalán. Ezer zsák rizs, tízezer ampulla gyógyszer tüneti kezelésre elég, a mesebeli Afrika már csak a moziban látható, helyét, nem ma, nem tegnap, hanem száz-százötven évnyi módszeres, s nem egy esetben merőben jószándékú civilizáló gesztus nyomán egy elfuserált Afrika vette át. Nincs mesebeli Afrika, és nincs már Fekete-Afrika sem, csak Fekete-Európa van Tangertől Fokvárosig.

Az archaikus, törzsi Afrika nincs többé, vagy ha csodával határos módon itt-ott még megmaradt, percei meg vannak számlálva. Elsüllyedt örökre, mert felperzselték vagy civilizálták. A filmes, ha tisztességes, ezt a kiégett Afrikát mutatja (Darwin rémálma), ha bölcs is, azt, ami a romokból, a kificamított lelkekből születik, a gyűlölet kultúráját, a kultúra legvégső, kétségbeesett formáját, a gyilkos paródiát. A gyarmatosított Afrika igazi tragédiájának egy félórás cinéma vérité, Az őrület mesterei a leghűségesebb dokumentuma. Az etnográfus Jean Rouch 1955-ös filmjét pontosabb lenne Őrült gazdáknak fordítani, mert főszereplői a gyarmatosítók, a Kormányzó, a Tábornok, a Madame, pontosabban azok a groteszk torzalakok, aminek a haukák az európai megszállókat látják, és amilyennek fehérre festett arccal, rikító rongyokban, dühödt extázisban eljátsszák. (A Négerek hasonló rituálét vitt színpadra 1959-ben: Jean Genet fehér maszkos fekete színészekkel játszatta el a gyűlölt gyarmatosítókat.) A nyálfolyatós önkívületbe torkolló pusztító-önpusztító hauka rítus az asszimiláció csődjének kultusza: ha nem tudsz olyan lenni, mint ők, legyél gyökeresen más; ha nem tudsz szeretni, gyűlölj. Két kultúra között, a semmi közepén, már csak ez marad. Ha meg akarjuk érteni, mi történt Saint-Denis-ben, ebbe a fekete tükörbe kell hosszan belenéznünk.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2006/02 19. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8530