KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
   2007/május
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
MAGYAR MŰHELY
• Muhi Klára: Új idők vagy vidéki Hollywood Beszélgetés Grunwalsky Ferenccel

• Takács Ferenc: Véres játékok Joseph Losey
• N. N.: Joseph Losey (1909-1984)
• Baski Sándor: Pamflet mozgóképre Brit politikai utópiák
• Varró Attila: Feltételes mód Háborús játék
• Géczi Zoltán: Angol hidegvérfürdő Brit horrorfilmek újhulláma
• Földényi F. László: A gyanakvás tükrei NDK – visszanézve
• Turcsányi Sándor: Fal adja a másikat Szemrevaló – Új német filmek
• Németh György: Antik mozi Ókor a filmeken
• N. N.: Antik mozi
• Kovács Marcell: Csatazaj 300
• Molnár Gál Péter: Egy kövér ember meséi Huszár Pufi élete és halála
• Huszár Károly: Pufi Amerikában
FESZTIVÁL
• Bársony Éva: Angyalok és kísértetek Berlinale
• N. N.: Berlinale 2007
TELEVÍZÓ
• Hirsch Tibor: Új kvíz, régi örömök Magyar plazma
KÖNYV
• Stőhr Lóránt: Össznemzeti kánon 303 magyar film…
KRITIKA
• Lengyel Nagy Anna: Privát királynő Miss Universe, 1929
• Reményi József Tamás: A fősodor Minden másképp van
• Vajda Judit: Bírák és vamzerek Nincs kegyelem
• Schubert Gusztáv: Magyar zagyva Az öszödik pecsét
LÁTTUK MÉG
• Kolozsi László: Az álom tudománya
• Vincze Teréz: A 13-as
• Ardai Zoltán: Bajnokok
• Vízer Balázs: 56 csepp vér
• Herpai Gergely: Az utolsó jelentés
• Vajda Judit: Felforgatókönyv
• Mátyás Péter: Vadidegen
• Vízer Balázs: Orvlövész
DVD
• Kovács Marcell: Lucio Fulci horrorfilmjei
• Csillag Márton: Marie-Antoinette
• Tosoki Gyula: Bobby Long
• Pápai Zsolt: Különleges történetek

             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Miss Universe, 1929

Privát királynő

Lengyel Nagy Anna

A Filmszemle legjobb kísérleti filmje, Forgács Péter legújabb „privát története” szerelmesfilm, egy élethosszig tartó és amatőrfilmekkel dokumentált rajongás története.

 

Lisl a megtestesült, tökéletes szépség.

Nyúlánk, karcsú fiatal teremtés, nyaka közepéig érő, finom, hullámos barna hajjal. Ábrándos szája van, a teste, az alakja is hibátlan.

Egy bécsi lány, aki imádja az ő szülővárosát, mindenestül, s gyöngéden kötődik jó szüleihez is.

 

Wien, Wien, nur du allein...

 

1909-ben született, a Monarchia gyermeke volt, ízig-vérig. Kiterjedt családdal, kedves tantikkal, nagylelkű onklikkal, számtalan osztrák-magyar kuzinnal Szegedtől Pozsonyig. Látogatták is egymást a famíliák rendszeresen, rendesen, kitartóan.

A gyönyörű, világító zöldszemű Lisl. Lisl Goldarbeiter.

Talán nem is tudta, mennyire vonzó.

Vasárnaponként apjába, anyjába karolva sétált a Práterben vagy Bécs belvárosában, és nagylány korában is kislányos naplót vezetett, aranyos semmiségekről. Minden áldott nap írt bele valamit.

Nyaranta elutazott a nagynénikhez, nagybácsikhoz. Élt, éldegélt szolidan, barátnőivel beült egy-egy kávéházba, vásárolgatott magának kék szoknyát, bizsu nyakláncot. Szüleinek szeme fénye volt. Virágzott, sugárzott szerteszéjjel ez a szépség abban a szoba-hallos lakásban is, ahol élt. Csendesen, szelíden.

Hogy mi közünk ehhez a történethez, ami egyébként még el sem kezdődött?

Van közünk. Lett közünk. Erről két ember tehet. Liesl szegedi unokatestvére, Tenczer Marci, akiről két fontos dolgot kell tudni:

kicsi kora óta szerelmes a szépséges Lieslbe, akivel éppen egy esztendőben született, és ezenkívül még azt, hogy a fiúból az idők során megszállott amatőrfilmes lett. A két szenvedélyt aztán úgy kötötte össze, hogy a húszas évek közepétől kezdve filmezte, dokumentálta Liesl hétköznapjait, sétáit, szép kis ruháit, szőrméit, nézését, járását, zöld szemének pillantását, mosolyát, barátnős pletykálkodásait, nyaralásait, pancsikálásait a kék Dunában. Amikor csak tehette, Szegedről Bécsbe szaladt, végül már nem is szaladgált, hanem maradt: ott végezte el a Műegyetemet.

 

Velük, Goldarbeiteréknél, náluk élt persze a rokonfiú, ott a szoba-hallos lakásban, ahol jutott neki egy dívány.

S filmezte közben mellesleg a két háború közötti Bécs utcáit és villamosait, épületeit és divatját, akárcsak Szeged provinciális utcasorait és az ottani, az otthoni nagycsaládi eseményeket.

Egy magyar-osztrák polgári, kispolgári élet apró töredékeit mentette át nekünk a huszonegyedik századba, persze akkor még nem tudott erről. Mármint arról, hogy ő egy átmentő.

Tenczer Marci, ha nem is éppen művész, de dokumentátor volt a javából. Minden létező és nem létező pénzét a filmezésre költötte.

 

A másik ember, aki miatt közünk lesz ehhez a történethez, egy mai magyar filmrendező, Forgács Péter.

Akinek, tudjuk, régóta az a mániája, hogy begyűjt, kölcsönkér régi amatőrfilmeket, ködbeveszett családi születésnapokat, celluloidra rögzített privát pillanatokat, utcaképeket, nevetős rokonhölgyeket, feltálalt vacsorákat, s ezeket aztán lemásolva átszerkeszti, elvarázsolja, újrafogalmazza filmjeiben.

 

A régimódi frizura omlása, a boát könnyedén megérintő fiatal kéz, egy kávéház kirakata, egy gemütlich, borozgató polgárokkal tömött kiskocsma – mind-mind a földön járó valóság egy-egy villanása. Ártatlan, ártalmatlan mozgóképek. Privát emlékfotó helyett privát emlékfilm, amely legfeljebb szociográfiai vagy művelődéstörténeti szempontból lehet érdekes a kívülálló számára.

Mégis, ahogy Forgács Péter filmjeiben, akár éppen a Miss Universe-ben látjuk: ezekben a képsorokban egy másféle mozgásba kényszerített idő kínálja magát, úgy nézzük a mozit, hogy közben az amatőrkamera által rögzített kicsinyes, múlékony valóságot, a triviális kis igazságokat, az apró eseményeket fejünkben, zsigereinkben automatikusan ötvözzük a jövőbeli, a következő évek-évtizedek, az azóta eltelt és megélt idő személyes és történelmi tapasztalataival, anyánk boájával, apánk kalapjával, szüleink, felmenőink sorsával, a mi saját életünkkel, a nemzet történetével, szinte belénk furakodnak ezek a képek, szétfeszítik az adott pillanat keretét, olyannyira, hogy a film nem is tűnik már olyan ártatlannak, és ez a személyre szabott feszültség vadonatúj dimenziót hoz létre: egy nő mosolya, a régimódi stanglis cipők kopogása éppen a ráismerés révén katarzissá, átélhetővé, történelemmé tágítja és esztétikummá lényegíti a családi történetet. Univerzális igazsággá, közüggyé.

 

Tenczer Marci teszi a dolgát, Forgács Péter is a magáét. Liesl pedig szép.

És írja a naplócskáját. Folytatódik a történet.

 

A reménytelenül szerelmes fiatalember eltökéli, hogy a szépségnek abból a szolid kispolgári környezetből elő kell lépnie a világ elé. Ösztökélésére Liesl részt vesz a legeslegelső szépségkirálynő-választáson, és ő boldogan filmezi, amint a gyönyörű lányt Ausztria szépének választják. Ez 1929-ben történik, a békebeli Bécsben, ahol kedélyesen csilingelnek a villamosok, az urak keménykalapot hordanak, és ahol akkortájt egy csomó, nem is olyan idős ember él, aki még igazából látta Ferenc Józsefet. Mint ahogy kilenc év múlva látni fogja Alois Schicklgrubert is, akit akkor már Adolf Hitlernek hívnak.

 

Még ugyanabban az évben, 1929-ben Marci hajóra száll Liesllel és a mamával, hogy elkísérje őket Amerikába, a legeslegelső világszépség-verseny, a Miss Universe választásra.

Az Óceán fekete-fehéren hullámzik, amikor feltűnnek az akkortájt frissen épült felhőkarcolók és a Szabadság-szobor, és persze, hogy akkor is ott van a kezében a kamera, amikor a gyönyörű hajra ráillesztik az első világkirálynőnek kijáró koronát, a lányt pedig ezek után hollywoodi hírességek ünneplik.

 

Marci rögzíti, amint az idősödő Lehár Ferenc, az operettkirály, megöleli a világ legszebb nőjét, hogy ettől kezdve egy hódolattal teli barátság induljon el kettőjük között, s valami megmagyarázhatatlan mazochizmusból ott van akkor is, amikor Fritz Spielmann, a dúsgazdag nyakkendőgyáros playboy fia, hathengeres automobiljából kipattanva, egy száz rózsából álló csokorral a markában megkéri Liesl kezét...

Így lesz a kispolgári környezetből nagypolgári, a papás-mamás bécsi sétálásokból elegáns svájci nyaralások hotel-lakosztályokkal az akkor még gyanútlan Európában, majd egy nem túl boldog házasság éveinek képei, amit pár évvel később anyagi-érzelmi összeomlás követ.

Miközben biztosan közeledik a kelet-közép-európai végzet. Egy család, egy élet, sok élet, egy ország, végül a szépség széthullásának története.

 

A tanú makacsul filmez. Még nem tudja, hogy a saját élete filmjét is készíti, és persze azt sem, hogy egyszer, sok-sok év múlva valaki kézbe veszi azt. Rejtélyes, szövevényes, jövőbeli szövetségek ezek, amelyek az utókor számára köttetnek.

 

Egyelőre azt látjuk, hogyan tűnnek el a bécsi onklik és tantik, hogyan deportálják majd ölik meg Liesl apját, hogyan menekül Liesl anyjával együtt a magyarországi rokonokhoz, a biztonságos vagy annak hitt szegedi házba, amelynek a szerény kertje meg a Tisza-part – legalább is az itteni nagymama utolsóként dokumentált születésnapján – csalóka módon még a békeidők hangulatát árasztja, egészen addig, míg a szegedieket is deportálják, hogy többségük soha vissza ne térjen, és Marcit is felszippantja a munkaszolgálat.

 

A képek továbbra is fehérek, feketék, de valahogy egyre baljósabbak, és A szépség eddig lankadatlan jelenléte mostanra minden értelmét elveszíti.

Vannak csodák. Létezik beteljesedés.

A Magyarországon ragadt immár negyvenéves, de még mindig gyönyörű világszépe 1949-ben végre igent mond unokatestvérének. Összeházasodnak.

 

A filmkockák a továbbiakban a következő ötven évet pergetik le: Liesl Marci Ganz-gyárbéli mérnök kollégái között, Liesl a fehér asztalnál, a szerény pesti lakás, a régi címer, közös kirándulások az üzemi kollektívával, május elsejei felvonulások, és újra és újra a szeretett asszony: látjuk, hogyan fordul őszbe lassan az a világszép haj, hogyan lép rá Liesl az első pesti metró mozgólépcsőjére, a kamera tanúja lesz a nő arcán megjelenő finom ráncoknak, majd az öregasszonyos, mély barázdáknak, hogyan fogják egymás kezét a sokadik házassági évfordulón, s arról is szólnak ezek a képek, hogy a politika, a sors és a baljós végzet folyamatos suhogása-dörömbölése-kopogtatása ellenére a szépség, a szerelem és az élet sugárzása – valami rejtélyes okból – végig jelen tud maradni.

 

Egy szerelmes dokumentátor, egy művész, egy koronás királynő és a néző története ez.

A nézőé, aki azzal a tétova gondolattal a fejében hagyja el a mozit, hogy egészen privát film vagy privát sors – Európának ebben a boldogtalanabbik felében – talán nem is létezhet.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2007/05 52-53. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8983