KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
   2007/május
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
MAGYAR MŰHELY
• Muhi Klára: Új idők vagy vidéki Hollywood Beszélgetés Grunwalsky Ferenccel

• Takács Ferenc: Véres játékok Joseph Losey
• N. N.: Joseph Losey (1909-1984)
• Baski Sándor: Pamflet mozgóképre Brit politikai utópiák
• Varró Attila: Feltételes mód Háborús játék
• Géczi Zoltán: Angol hidegvérfürdő Brit horrorfilmek újhulláma
• Földényi F. László: A gyanakvás tükrei NDK – visszanézve
• Turcsányi Sándor: Fal adja a másikat Szemrevaló – Új német filmek
• Németh György: Antik mozi Ókor a filmeken
• N. N.: Antik mozi
• Kovács Marcell: Csatazaj 300
• Molnár Gál Péter: Egy kövér ember meséi Huszár Pufi élete és halála
• Huszár Károly: Pufi Amerikában
FESZTIVÁL
• Bársony Éva: Angyalok és kísértetek Berlinale
• N. N.: Berlinale 2007
TELEVÍZÓ
• Hirsch Tibor: Új kvíz, régi örömök Magyar plazma
KÖNYV
• Stőhr Lóránt: Össznemzeti kánon 303 magyar film…
KRITIKA
• Lengyel Nagy Anna: Privát királynő Miss Universe, 1929
• Reményi József Tamás: A fősodor Minden másképp van
• Vajda Judit: Bírák és vamzerek Nincs kegyelem
• Schubert Gusztáv: Magyar zagyva Az öszödik pecsét
LÁTTUK MÉG
• Kolozsi László: Az álom tudománya
• Vincze Teréz: A 13-as
• Ardai Zoltán: Bajnokok
• Vízer Balázs: 56 csepp vér
• Herpai Gergely: Az utolsó jelentés
• Vajda Judit: Felforgatókönyv
• Mátyás Péter: Vadidegen
• Vízer Balázs: Orvlövész
DVD
• Kovács Marcell: Lucio Fulci horrorfilmjei
• Csillag Márton: Marie-Antoinette
• Tosoki Gyula: Bobby Long
• Pápai Zsolt: Különleges történetek

             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Minden másképp van

A fősodor

Reményi József Tamás

San Diego a sűrűsödési pont Márai Sándor életében, ekkor válik végletesen nyilvánvalóvá, mi az ára az író döntésének.

 

Székfoglalóját tartja az Akadémián 1943 decemberében, ünneplik, mégis így ír: „Magyarországon nem lehet többé másként élni, mint belső emigrációban. Teljesen befelé fordulni, munkám felé. Kivándorolni a munkámba”. Jobb- és baloldali diktatúrák közé préselten ez Márai Sándor döntése az elkövetkező negyvenhat évre, haláláig, s a választott virtuális élettér szempontjából mindegy is, hogy az országhatárokon innen vagy túl élt-e a kivándorló.

Épp a hatalmas Napló-folyam indul ennek az elhatározásnak a jegyében. S Márai Naplója lesz a huszadik századi magyar irodalom rendkívüli teljesítménye, a további életműben a „fősodor”, ahogy maga az író fanyarul megjegyzi. A tárgyilagos, egyben önironikus mondat Dárday István és Szalai Györgyi filmjében is elhangzik, mintegy mottóként: ez a fősodor egyszerre irodalmi és biográfiai tény, egy következetes szerző s egyben egy makacs ember életformája. Azaz mozgalmas belső folyamatok és eseménytelenségbe hulló külső történések kettőse, amelyet filmre vinni bátor vállalkozás.

A kínálkozó „alapanyag” természetesen a legutolsó, San Diegó-i éveké, hiszen itt, Amerika túlsó (!) végén, a Csendes-óceán partján válik végletessé Márai életében a választott magány, a minden korábbinál teljesebb szociális és nyelvi elszigeteltség, itt éri az egyetlen társ, Lola elvesztése, s itt jut el sorsa a választott halál végpontjáig. San Diego tehát sűrűsödési pont, ahol lezajlik a korábbi évek érlelődő drámája: ekkor válik nyilvánvalóvá, mi az ára az író döntésének, hogy elveihez ragaszkodva nem tér vissza hazájába (noha már régóta csalogatják), mi az ára egy emberpár – korántsem konfliktus nélküli – közös kitartásának e döntés mellett: árván elpusztulni. Ezzel kell szembesülnie, ezzel kell megküzdenie a film főhőseinek.

Az alkotók-szereplők e külső látvánnyal nem kecsegtető állapotnak a belső rétegzettségére fogékonyak. A film nem billen el a „nagy írónak emlékművet állító” fellengzősség felé, nem hiszterizálja túl sem a történelem, sem a személyes vándorút emlékképeinek montázsait (bár különösebb ötlet, fantázia sem jellemzi ezeket), és mentes marad az Orfeusz és Euridiké-féle talmi stilizációtól is. A szegényes mindennapok teendői közepette élő, szinte vegetáló emberpár gesztusai viszont jelezni képesek, mi minden volt az együtt töltött évtizedekben. Gyöngédség és csökönyösség, vágy és megszokás, mindenek előtt pedig racionalitás és önfegyelem. Ahogyan Márai tudja, hogy utolsó Naplóját írja, nem lesz már ideje rostálni (mint addig, utólag mindig), ezért gazdaságosan beosztja erejét, ugyanúgy bánik saját öregségével is, és ugyanúgy áthatja a korántsem helyteleníthető racionalitás a Lolához fűződő kapcsolatát. S minthogy asszisztálnia kell Lola szenvedéseihez, hosszú agóniájához, ennek a rációnak az energiájával képes nemcsak eldönteni, hanem kivitelezni is öngyilkosságát. (Finoman groteszk jelenetben készül föl teendőjére, gyakorolva a céllövészetet, rezignáltan fogadva a kiképző elismerését…) Ha korábban az írást tekintette kalandnak, most az öregedést tekinti annak, s ez a folyamatos kontroll jelen van minden jelenetben, Márai egy jól ismert és „elvállalt” szerepben figyeli saját magát.

Bács Ferenc érdeme, hogy ennek a távolságtartásnak s a mégiscsak lezajló, mégiscsak vérre menő drámának az arányait pontosan tartja, Gyöngyössy Katalin pedig hasonló arányérzékkel társ ebben a kettős szerepjátékban: Lolát alakít, aki a nagy író feleségét alakítja – nagyon puritán és szeretetteljes változatban.

Nehezebben megoldható kérdés a napló esszé-jellegének a közvetítése mozgóképen. Hálátlan feladat forgatókönyvbe illeszteni Márai véleményét a világ, a szülőföld dolgairól s mindenekelőtt az irodalom, a rendszeres olvasmányok benyomásairól. Akármilyen oldottnak, spontánnak szánt is egy-egy gondolatfutam egy telefonbeszélgetésben, riporternek diktált monológban, reggelizős diskurzusban, képek alatt futó kommentárban – a kényszeredettség érzése nélkül nem úszható meg. A legszerencsésebben az 1956-os szerepvállalás járt: az öreg Márai magnószalagon őrzi, gépről hallgatja saját hangját, amint az elbukott forradalom ügyében a Nyugatot kárhoztatja. Az író, aki addig elzárkózott az – otthon is, az emigrációban is vállalhatatlan – politikai mozgalmaktól, egyetlen pillanatra előlépett, ám három évtizeddel később, San Diegóban egy öregember e régi beszédeket a halálig tartó vállalás dokumentumaként, a hűség magyarázataként már kívülről hallgatja.

„Haljunk meg most.” Egy fiatal emberpár extatikus, mediterráneum-beli fogadalmát „beteljesíti” két öregember, hasonló díszletek közt, a világ szélén. A Minden másképp van ennek az extázisnak és világvégének, ha nem is felkavaró, de ízléses előadása.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2007/05 54. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8984