KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

      
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
   2008/május
AMERIKA '68
• Vágvölgyi B. András: Hosszú, forró évtized Amerika '68
• Pápai Zsolt: Az ideológia vége A hollywoodi film és az ellenkultúra
• Takács Ferenc: Mailer, halál, Amerika Norman Mailer, a lázadó
• Barna Imre: Honvágy-blues Ott sem vagyok
• Barotányi Zoltán: A gitár marad Protest-zene
ROBBE-GRILLET
• Janisch Attila: Útvesztő objektív megvilágításban Alain Robbe-Grillet
• N. N.: Alain Robbe-Grillet filmjei
LENGYEL HISTÓRIÁK
• Kovács István: Lengyel Antigonék Katyń
• Pályi András: Éjszakai vonaton Jerzy Kawalerowicz
FESZTIVÁL
• Schreiber András: Egy pikoló homályos Berlin
FILMEMLÉKEZET
• Orosz István: Gyermekrajzok tükrében Macskássy Katalin (1942–2008)
TELEVÍZÓ
• Darab Zsuzsa: Virtuális szomszédaink Magyar szappan
• Soós Tamás: Családi köd Bekamerázott famíliák
KRITIKA
• Gorácz Anikó: Nem gyereknek való vidék Másik bolygó
• Stőhr Lóránt: Kalandra fel! Bahrtalo!
• Vajda Judit: Túl sok szó Eszter hagyatéka
• Csillag Márton: Falusi naturizmus Bakkermann
MOZI
• Baski Sándor: Pénzhamisítók
• Tüske Zsuzsanna: Irina Palm
• Vajda Judit: Testvérem egyedüli gyerek
• Ádám Péter: Angel
• Kárpáti György: Las Vegas ostroma
• Donáth Mirjam: Paris
• Csillag Márton: Charlie Bartlett
• Klág Dávid: Vértestvérek
• Harmat Eszter: Rövid, de kemény
DVD
• Varga Zoltán: Nővérek
• Teszár Dávid: Appleseed – A jövő harcosai
• Kovács Marcell: Érzelmek tengerében
• Pápai Zsolt: Airport

             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Filmemlékezet

Macskássy Katalin (1942–2008)

Gyermekrajzok tükrében

Orosz István

Minden filmjével bizonyította, gyereknek lenni nem életkor kérdése, a világ jobbá tehető a rajzfilmekkel.

 

Változtassuk meg a világot animációval! 1980 februárjában írta ezt a címet egy dolgozata fölé Macskássy Kati. A cikk a Pannónia Filmstúdió folyóiratában, a Közhírrében jelent meg. Belső használatra szánt kéthavonta megjelenő szakmai tájékoztató volt. Mozgósító hatása – még ha különösen ébernek képzelem is az ilyesféle mondatokra hivatalból fülelőket – elhanyagolható. A szerzőt azonban, azt a magas, farmerdzsekis, harminchat éves, szép, szőke lányt, aki akkoriban már nem csak beszélt a világ megváltoztatásáról, alighanem komolyan kellett venni. Megvolt már az önálló filmes nyelv, meg a két alapmű, a Gombnyomásra (1973) és a Nekem az élet teccik nagyon (1975), és az első rangos fesztivál-elismerések is megérkeztek. (Arany Meteor díj, 1975, Unicef-díj, 1977, Melbourne I. díj, 1978). Külföldön már ünnepelték, itthon még alig merték megérteni a filmek üzenetét.

A stafétabotot voltaképpen édesapjától vette át. Macskássy Gyula, a magyar animáció emblematikus alakja, az első önálló egyedi rajzfilm tervezője-rendezője (A kiskakas gyémánt félkrajcárja, 1951), s voltaképpen a rendszeres magyar rajzfilmgyártás megindítója 1971-ben forgatta utolsó filmjét, Kati az elsőt ugyanakkor. Fontos volt számára az apai örökség, az elmúlt évben, de még a halála előtti hetekben is egy Macskássy Gyulát végre méltó módon bemutató monográfia szerkesztésén dolgozott, azt azonban, hogy folytatni szándékozott volna az apai utat, semmi módon nem állíthatjuk. Filmrendezőként elszántan és határozottan önálló útra, vagy inkább úttalan mezőre lépett, hiszen az animáció műfaji kereteit akarta megújítani. Nem volt könnyű dolga, akkor kezdte a szakmát, amikor a magyar animációs film tényleg a világ élvonalába tartozott. A legprogresszívebb filmművész kortársak, Kovásznai György és Reisenbüchler Sándor mellett ő volt, aki a hagyományos történetmesélő, Disney-imitáló vagy romantikusan szépelgő műfajtól a legtávolabb jutott. Legtöbb filmjét gyerekekkel készítette. Természetesen egyáltalán nem a „rajzfilm = gyerekfilm” képlet jegyében készültek ezek a munkák; eszközeiket és céljukat tekintve legtöbb közük a hetvenes és a nyolcvanas évek irodalmi szociográfiájához volt, amelyek a magyar kultúra meghatározó elemeként akár a politikai fordulat szellemi előkészítésével is kapcsolatba hozhatók voltak; stilárisan pedig a „hozott anyagból” dolgozó groteszkhez állt közel a Macskássy-filmek zöme. A gyerekfilm besorolás persze sok fórumon és sok szempontból jól jött: egyszerűbb volt gyerekszájjal kimondatni, gyerekkézzel lerajzoltatni azokat a társadalmi, politikai visszásságokat, amelyek akkoriban felnőttebb környezetben talán el sem hangozhattak volna. A rajzfilm klasszikus irányát – a felnőtt csinál filmet a gyereknek – megfordította. Gyerekekkel dolgozott együtt, és a moziba beülő felnőttek kacagása egyszerre a torkukra forrt: elhallgattak, mert azt vették észre, hogy saját álságos világukkal szembesítik őket az őszinte gyermeki mondatok és a még őszintébb gyerekrajzok. Nyilvánvaló volt, hogy Macskássy Katinak nagyon karakteres véleménye van a világról, de az is, hogy van füle és szeme, hogy meghallja, észrevegye mások véleményét is, sőt átélve, filmmé transzformálva megjelenítse azt. A filmkészítés minden stádiumát megpróbálta, volt kifestő, fázisrajzoló, animátor, vágó, szerkesztő és rendező, sőt a filmművész szövetség animációs szekciójának elnökeként közéleti szerepet is vállalt. Érezhette, nő körülötte, terebélyesedik már az a tábor, rajzoló kisiskolásokból, álmodozó cigánygyerekekből s persze kortársaiból is, akik el tudták hinni vele együtt, hogy gyereknek lenni nem életkor kérdése, és el merték hinni neki, hogy a világ jobbá tehető animációval. Újrafogalmazta a tolsztoji képletet: nem csak boldogtalannak, boldognak is különbözőképpen, a maguk módján próbálnak lenni az emberek, s a boldogságkeresők e növő csapatával együtt próbálta tetten érni a jelenséget, megfejteni annak titkos szerkezetét, és őrizni a felé áramló világgal szembeni nyíltságot, érzékenységet, őszinte odafigyelést. Az Ünnepeink (1981), a Mit vinnél magaddal (1986), a Van itt jó is, rossz is (1997) társalkotói felnőttek, időközben maguk is szülők lettek, és megtapasztalták annak felelősségét, ha a jövő anélkül változik át múlttá, hogy legalább megkísérelnék megváltoztatni azt.

A televíziózást alighanem missziónak érezte, hisz egy időre még az önálló filmek készítését is föladta értük. Gyermekműsorokat, sorozatokat, szerkesztett és rendezett a Magyar Televízióban (Micimackó klub) és a Duna Televízióban (Igaz, ami igaz, Meséről mesére, Kockáról kockára, Picasso és a gyerekek, Másféleszűek, Itt és ott, itt és most), amelyekben a demokrácia iskoláját látta; megnyíló teret egy új nemzedék számára, akik szebb szabályok, és bátran vállalt szabálytalanságok szerint lesznek résztvevői egy nyitottabb kultúrának, akik nem másolják a kiüresedett formákat, hanem stílust adnak a jövőnek.

Nem tudom, átélte-e valaha a magányos hős szerepkörét. Oly magától értetődő természetességgel tette a dolgát, úgy kormányozta el óvodás, kisiskolás, vagy épp kamaszodó kollégáival, gyakran diszkriminált, hátrányos helyzetűnek mondott alkotótársaival a sebtében hajtogatott papírhajókat az óriás rajzfilmgiccsek megfeneklő cirkálói közt, hogy drukkolni is elfelejtettünk neki. Pedig bizonyára szüksége lett volna rá. A kereskedelmi tévék népbutító ámokfutásával, a külföldön már levitézlett panelek itthoni proccos sznobizmusával kellett versenyre kelnie. A hatalmas iparrá dagadó kompjuterizált világanimáció, az egyenrózsaszín délibábokat ringató totális mozi bevált sémákkal, begyakorolt sztereotípiákkal érkezik. Vajon lesz-e benne hely a gyermeki kreativitásnak, az itt és most szabálytalanságainak, elharapott mondatoknak és le nem kerekített ecsetvonásoknak, az elszólásokból, elrajzolásokból kitetsző őszinteségnek? Fel tudja-e mutatni akár csak egy is azt a tükröt, amely Macskássy Kati mindegyik filmjében, minden műsorában megjelent, és megláthattuk benne saját világunkat. Azt a folyton változót és mindig megváltoztatandót, ami egyedül csak a miénk.

Habár Párizsban épp oly otthonosan mozgott, mint Budapesten, és a külhoni megbízások (Az már nem igaz, Európai népek meséi sorozat, 1974; UNICEF, Gyermekek jogai kiáltvány, 1978) és a nagy nemzetközi elismerések (Fellini-díj, 2003) sem hiányoztak, mégis új, itthoni feladatokra készült.

Az utolsó opust, a mindössze nyolc perces hossz ellenére is nagy filmként számon tartott Sosemvolt Cigányországot kiérlelt, az életmű folytatásának útját kijelölő alkotásként értékelte a szakma, és díjakkal jutalmazták a fesztiválok (Kamera Hungária: Legjobb dramatikus mű; Kairói Nemzetközi Gyermekfilmfesztivál: Arany Kairó-díj; Pécsi Rövidfilmfesztivál: Fődij). Két világ egymásnak feszüléséből és összefonódásából épül a film, betonszürke, kemény szociofotók és színesen szárnyaló képzelet, valóság és álom, a sivár és drámai itt, és a mesék, a mítoszok gazdag odaátja ölelkezik a mozivásznon. A vándormadár-sorssal áldott és sújtott cigányság egyszerre ősréginek és újdonatújnak ható rajzfilmes eredetmondáját teremtette meg Macskássy Kati. Szomorúan, ám mégis némi megnyugvással kell megállapítani, hogy bizony a pálya szép lezárására is alkalmas ez a mű. Lírai lecsengése, spirituális összegzése egy öntörvényű, dinamikus életműnek.

Egy korszak fejeződött be Macskássy Katival, amelyet úgy is hívhatunk, Pannónia. Volt idő, amikor az első rajzfilmgyár neve azonos volt a magyar animációval, része volt az európai kultúrának, és a világ legrangosabb filmes intézetei közt emlegették. Macskássy Gyula kicsiny csapata teremtette meg, és Kati halálának napjaiban tűnt el végképp a szellem értékeire oly kevéssé fogékony mai hivatalok bugyraiban. Ha az animációs annalesekben az 1951-től 2008-ig tartó évtizedekről írnak, a Pannónia-korszak szinonimájaként a Macskássyak idejéről is beszélhetnek majd.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2008/05 46-47. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=9348