KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
   2008/május
AMERIKA '68
• Vágvölgyi B. András: Hosszú, forró évtized Amerika '68
• Pápai Zsolt: Az ideológia vége A hollywoodi film és az ellenkultúra
• Takács Ferenc: Mailer, halál, Amerika Norman Mailer, a lázadó
• Barna Imre: Honvágy-blues Ott sem vagyok
• Barotányi Zoltán: A gitár marad Protest-zene
ROBBE-GRILLET
• Janisch Attila: Útvesztő objektív megvilágításban Alain Robbe-Grillet
• N. N.: Alain Robbe-Grillet filmjei
LENGYEL HISTÓRIÁK
• Kovács István: Lengyel Antigonék Katyń
• Pályi András: Éjszakai vonaton Jerzy Kawalerowicz
FESZTIVÁL
• Schreiber András: Egy pikoló homályos Berlin
FILMEMLÉKEZET
• Orosz István: Gyermekrajzok tükrében Macskássy Katalin (1942–2008)
TELEVÍZÓ
• Darab Zsuzsa: Virtuális szomszédaink Magyar szappan
• Soós Tamás: Családi köd Bekamerázott famíliák
KRITIKA
• Gorácz Anikó: Nem gyereknek való vidék Másik bolygó
• Stőhr Lóránt: Kalandra fel! Bahrtalo!
• Vajda Judit: Túl sok szó Eszter hagyatéka
• Csillag Márton: Falusi naturizmus Bakkermann
MOZI
• Baski Sándor: Pénzhamisítók
• Tüske Zsuzsanna: Irina Palm
• Vajda Judit: Testvérem egyedüli gyerek
• Ádám Péter: Angel
• Kárpáti György: Las Vegas ostroma
• Donáth Mirjam: Paris
• Csillag Márton: Charlie Bartlett
• Klág Dávid: Vértestvérek
• Harmat Eszter: Rövid, de kemény
DVD
• Varga Zoltán: Nővérek
• Teszár Dávid: Appleseed – A jövő harcosai
• Kovács Marcell: Érzelmek tengerében
• Pápai Zsolt: Airport

             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Televízó

Magyar szappan

Virtuális szomszédaink

Darab Zsuzsa

A magyar szappanopera nem a vadromantikára hajt, alapvetően realista és fékezett habzású; legfontosabb szerepe, hogy pótolja a hiányzó vagy szétesett családi köteléket.

 

Kis hazánk mindig is lúgérzékeny volt: mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy gyűjtöttünk Isaura kiszabadítására, Esmeralda szemműtétjére, és bizonyára Jockey Ewingnak is jól elnáspángoljuk az élére vasalt öltönynadrágját, ha nem került volna olyan sokba a repülőjegy az Újvilágba. Keringnek még városi legendák arról is, hogy egy nyolcadik kerületi kiskirály bizalmasan félrevonta egy étteremben a Berényi Miklóst alakító színészt, és felajánlotta neki szolgálatait, ha esetleg problémás ügyfele akadna a Berényi Kft.-nek. Akik nézik a sorozatokat, mindannyian családtagnak érzik a szereplőket, hiszen együtt élik át velük létezésük minden banális mozzanatát, s mint a mindentudó istenek, hol együttérzéssel, hol kaján kárörömmel figyelik virtuális rokonságuk esendő életét.

 

*

 

Kaotikus, zavarodott, egyre ridegebb és erőszakosabb társadalmunkban sok ember számára a család jelenti az egyetlen biztos támaszt. A magyar szappanopera elsősorban nem az akciókra és a romantikus fordulatokra épít, hanem a család nyújtotta biztonság rendíthetetlen illúzióját nyújtja. A nézőnek egy olyan család képét festik le, amely bár folyamatosan az összeomlás szélén áll, mégis mindig együtt marad, függetlenül attól, hogy szereplői milyen elviselhetetlen helyzeteken mennek keresztül, mert a családon belül keletkező boldogtalanságot csak a családon belül lehet megoldani. A gyötrődés nem következménye vagy jele a család összeomlásának, mint sok 19. századi regényben, hanem éppen ez adja a mikrokörnyezet működésének értelmét és lehetőségét a fennmaradásra. Amíg a gyerekek elégedetlenek, s a konfliktusok nem oldódnak meg maguktól vagy mesebeli fordulatok által, addig a szülőkre bizalmasként és tanácsadóként is szükség van.

Magyarország szappanoperai gyökerei immár több mint fél évszázadra nyúlnak vissza: a mángorlók, mosószappanok és fateknők korába. A Szabó család című rádiós sorozat volt az első, mely folyamatos izgalomban tartotta a dolgozó népet, de köztük is leginkább a női nemet. Édesanyám – aki az 50-es, 60-as években nőtt fel – mesélte, hogy egy-egy rész elmulasztása felért egy háborús katasztrófával, és az iránta kialakult kíváncsiság odáig repítette ügyességét, hogy egyedül megjavította az ócska rádiót, csak hogy hallhassa a következő részt. Pedig mai füllel hallgatva a véget nem érő, politikailag szigorúan korrekt, semmitmondó párbeszédeket, a csigalassan hömpölygő történetet, melyben egy eltört váza története is halálosan izgalmas epizód lehetett, már nem is értjük, mivégre volt ez a nagy rajongás. Sokak bánatára a közelmúltban le is vette műsoráról a Magyar Rádió a korszerűtlennek bélyegzett sorozatmatuzsálemet, pedig éppen abban állt lényege, hogy minden kornak megfeleljen. A párt irányvonala változhatott, vagy akár a szocializmus is átadhatta helyét a kapitalizmusnak, a Szabó család mindig a helyén maradt.

A Szabó család titka épp ebben az állandóságban állt. Önnön problémáink ugyanis akkor válnak értelmezhetővé, ha a mitikus, nagy elbeszélések által megformáltan ismerjük fel azokat. A mitikus alaptörténet szereplői a mi életünk hitelességének mértékei, ami velük és ott történik, az esik meg velünk is. S mindaz, amit a sorozat által hitelesítve nem láthatunk – az talán nincs is: az mind érthetetlen, kellemetlen, magányhoz, a kitaszítottság érzéséhez vezető, szociális bizonytalanságot sugalló élmény. A Szabó család volt az ország Nagy Tanítója évtizedeken keresztül, haloványan pislákoló, de soha ki nem alvó fényével mindig a biztos partokat jelezte. Ebben a minden ízében köznapian valóságos, mégis mitikus családban a ténylegesnél sokkal lassabban telik az idő. Egy-egy életmozzanat, szemben a valósággal, évtizedig is eltart. Épp ez adta a realitásból olyannyira hiányzó állandóság érzetét. Holott rádiós sorozatunk minden egyes része szigorúan lépést tartott a valósággal, óvatosan reflektálva egy-egy kiemelkedő eseményre. Szereplői sorsának már-már nevetségesen aprólékos kitárgyalásával szinte pontról pontra leképezte egy valóságos család életének lelassult áramlását. Az új kocsi megvásárlása ugyanolyan gondterhes eseménnyé emelkedett, mint a népszavazás, s ezzel kivívta a mikrotörténelem győzelmét a nagyszabású történelmi események felett. Mert mióta ember az ember, csak a családi mércével mérjük a szubjektív időt: „mikor az új lakásba költöztünk”, és nem pedig „X párt választási győzelmének évétől”.

 

*

 

Ha a szappanoperát úgy fogjuk fel, mint a média válaszát az emberiség örök igényére, hogy a megváltozott körülményekhez igazítva újra és újra megteremtse önnön teremtésmítoszát, a magyar televíziótörténet első szappanoperája, a Szomszédok tőről metszett magyar történetünk, a honfoglalás allegóriájának tekinthető. Amikor Taki bácsi és Lenke néni, Mágenheim doki, Vágási Feri és a többiek a nyolcvanas évek végén belakják a szép, új, boldog jövővel kecsegtető lakótelepet, a késő szocialista optimizmus keveredik a rendszerváltás zűrzavarával. A család fogalma ebben a sorozatban kiterjesztődik egy nagyobb közegre: a lakóközösségére. Mivel a lakótelep fizikai viszonyai egyszerűen nem engedik meg, hogy egy kiterjedt, többgenerációs család nyomorogjon egy 50 négyzetméteres panelben, furmányos magyar logikával családot csináltak a szomszédságból. A vérrokonság itt csak az epizódok ürügyét adja, a lényeg az „ősközösségen” van, ahogy a szomszédság együttes erővel birkózik meg a változások, nehézségek viharaival. Kozmetikus az orvossal, erdész a pincérnővel, nyomdász a tanárnővel karöltve építik lassan az újvilágot, miközben azért a nyugdíjas taxis, a közértes néni, az operaénekes és a keramikusnő is hozzáteszi a maga tégláját az épülő közösséghez. Mind más és más archetípust testesítenek meg, a társadalom minden rétegét lelkiismeretesen megjelenítették az alkotók – talán csak a patológus és a valóságshow-sztár hiányzott belőle. Előbbi szalonképtelen foglalkozása okán, utóbbi pedig mert akkor még nem létezett…

A Szomszédok tulajdonképpen a Szabó család kiterjesztett, televízióra alkalmazott változata. A sorozatban mindenki megmondóember, és ezt eléggé komikus formában a néző tudomására is hozzák a vége főcím alatt, ahol is egy-egy karakter mond rövid, kínai szerencsesüti-színvonalú életbölcsességet. „Nem is olyan nagy baj, hogy a parizer ára 3 forinttal emelkedett. Legfeljebb majd egészségesen élek, és nem eszem annyi húst.” – mondja Lenke néni, a norvégmintás nagyi archetípusa. „Manapság már csak ennyin múlik az emberélet – reggel elindul munkába, egyszer nem figyel, és egy mentőautóban végzi” – vonja le a nagy tanulságot még csuklóig véresen, egy balesetes beteg mellett guggolva mindenki Mágenheim dokija, majd behúzza a hullazsák cipzárját. „Régen még minden más volt. Kimentünk a temetőbe, és nem féltünk estig ott időzni, mert nem volt ekkora a bűnözés…” – mereng a múlton a mindig ábrándos tekintetű Tyúkanyó, ős-szappanoperánk egyik ügyeletes művésznője. Ez a sorozat inkább a párbeszédekre, mint a cselekményre épült. Amikor valaki kimozdult saját közegéből, garantáltan valami rossz történt vele, de legalábbis még hetekig erről értekeztek a lakótelep falain belül. Ez a közeg kicsit szürke, kicsit szögletes, kicsit egyhangú volt ugyan, de a miénk, és a lakók az oda nem illő elemeket éppolyan könyörtelenül elűzték, mint amilyen szívélyesen bántak a bebocsátást kérő, szimpatikus jövevényekkel. A nézők elandalogtak egy félórácskát a telepiek mindennapjain, de körmöt már egy egészen más tévéműsoron rágtak. A Szomszédok alatt ráérősen lehetett vacsorázni, csirkét bontani, átolvasni a gyerek leckéjét, hiszen ha pár percig nem néztünk a képernyőre, akkor is tökéletesen követhető volt a cselekmény. Talán tévé sem kellett volna hozzá…

A Szomszédok a rendszerváltozás krónikása volt, és annak elmúlásával létjogosultsága is megszűnt, tehát majdnem észrevétlenül lekerült a képernyőről. Nem kísérte megszüntetését akkora felzúdulás, mint a Szabó családét. A panel-honfoglalás bevégeztetett, az istenadta nép már másra áhítozott. Kiköltözött a zöldövezetbe. Vagy a belvárosban keresett tágas, nagypolgári lakást. Öltönyt vásárolt, elegáns kösztümben járt. Nyugati igényei lettek. A rendszerváltozás nézőjének már Magyar Dallas kellett. Vér, ármány és vállalkozás.

 

*

 

Ezt az igényt elégítette ki a Barátok közt, a nézettségi listák örök győztese, a kereskedelmi televíziózás első, nyugati mintára gyártott sorozata. A Berényi-saga. Első pillantásra is azonnali, könnycsordító rokonszenvet követel magának az alaptörténet: az árvaházban felnőtt három Berényi fivér felküzdi magát a vállalkozói rétegbe, ám építési cégük feje, a legidősebb testvér, Zoltán, gyanús körülmények között elhalálozik. Ekkor indul meg a harc a középső, galamblelkű András és a Jockey-ra hajazó, ármányos Miklós, a legkisebb testvér között a birtoklásért. Lassan a volt árvaház társasházzá duzzad, benne az egykori felügyelőkkel, az aranyszívű Vili bácsival és a pletykafészek Magdus anyuval, a volt intézeti társakkal, azok családjával, és így tovább, a végtelenségig meg egy nap. Minden egyes figura annyira semmitmondóan átlagos, hogy akadály nélkül rokonná avanzsálódik, még mesterkélt dialógusaik sem jelentenek akadályt.

Nemkevésbé sablonos, ám annál jobban bővelkedik a melodramatikus jelenetekben a Jóban-rosszban című sorozat, a konkurens kereskedelmi csatorna versenyzője. Itt egy magánklinika mindennapjaiba tekinthet bele a néző, ami szigorúan véve nem a család tematikájára épül, ám a munkaközösség mint nagy, mindig mozgásban lévő család mégiscsak efelé viszi az értelmezést. Hiszen életünk nagy részét a munkahelyünkön töltjük, s sokan vannak, akik többet látják kollégáikat, mint gyermekeiket, testvérüket. A Csillagvirág klinika nővérkéi úgy csacsognak a jóképű, fiatal orvos legújabb hódításáról, mintha a néző is a társaság tagja lenne. A kórház vezetőit pedig meglepően gyakran ábrázolják intim, mindennapi helyzetekben, reggelizőasztal mellett, épp ágyból kelve, saját szobájukban. Ezt ellensúlyozandó a megerőszakolások, gyilkosságok, félrelépések és aljas cselekedetek sűrűsége a Barátok közt többszöröse – kissé széttörve a családi intimitás rózsaszín idilljét. Ez a szappanopera, bár görcsösen igyekszik, mégsem tudja nyújtani a valódi közösségbe tartozás érzését. Ám mindenevő kis kelet-középeurópai agyunk ezt a kemény falatot is ugyanolyan jóízűen emészti meg, mint a selymesebb ízű másikat.

Ilyenek vagyunk, befogadó nemzet, szomjazzuk a közösséget, a pletykát, az emberi érzelmek áradását. Habozzék csak az a szappan, hisz a szivárványosan csillogó hab jótékony takarásában elfeledhetjük tévés véreinktől cseppet sem különböző bajainkat, és magányunkra enyhülést ad estéről estére az ismerős arcok felbukkanása a képernyőn.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2008/05 48-49. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=9349