KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

          
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
   2008/április
KRÓNIKA
• N. N.: Urbán Mária (1954–2008)
• N. N.: A 39. Magyar Filmszemle díjai
FILMSZEMLE UTÁN
• Schubert Gusztáv: Öt nehéz darab Játékfilmek
• Pápai Zsolt: Szex, hazugság, DV Kísérleti és kisjátékfilmek
• Muhi Klára: Valóságteszt Dokumentumfilmek
• Stőhr Lóránt: Jobb közép Beszélgetés Kende Jánossal
OLASZ '68
• Bikácsy Gergely: Utópiák ellenfényben Az olasz ’68 titkai
• Barotányi Zoltán: Brigádnapló Filmek az Aldo Moro-ügyről
KOREA
• Teszár Dávid: Az elfeledett háború Korea: Észak Dél ellen
• Géczi Zoltán: Végefőcím nélkül Hollywood és Korea
• Strausz László: A nagy fehér főnök Amerikai Cézár
TIM BURTON
• Orosdy Dániel: A dilettánsok fejedelme Ed Wood
KÖNYV
• Harmat György: A zárkózott ember tangója Al Pacino
KRITIKA
• Bori Erzsébet: Örülj, hogy él Életek éneke
• Harmat Eszter: Egy közeli galaxisban Lassú tükör
• Mátyás Győző: Poénvadászat Pánik
• Csillag Márton: Ezüst középszer 9 és 1/2 randi
MOZI
• Nevelős Zoltán: Út a vadonba
• Vajda Judit: A másik oldalon
• Schreiber András: Elah völgyében
• Kolozsi László: Két nap Párizsban
• Baski Sándor: Nyolc tanú
• Fekete Tamás: Az éj királyai
• Tüske Zsuzsanna: Bakancslista
• Varró Attila: A szem
• Kárpáti György: Bolondok aranya
DVD
• Pápai Zsolt: Áldozathozatal
• Klág Dávid: Az élőhalottak visszatérnek
• Kovács Marcell: Végtelen éjszaka
• Tosoki Gyula: Boszorkányt vettem feleségül

             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Pánik

Poénvadászat

Mátyás Győző

Till Attila első filmje vígjáték a szorongásról, súlytalan de tempós pánikroham stílusok és idézetek eklektikus vegyítésével.

 

Az utóbbi idők filmvásznon látható poénjainak egyik legemlékezetesebbikével

kétségkívül a Pánik ajándékozott meg – engem legalábbis. Hát persze, hogy arra a jelenetre gondolok, amikor a coming out-problémát meglehetősen túlbonyolító, érzelmileg felspannolt állapotban lévő rendőrök pisztolyt szegeznek egymásra valami kapu előtt. Amely kapu másik oldalán a pánikbetegségben szenvedő hősnő éppen a legnehezebb terapeutikus feladatot igyekszik végrehajtani: megpróbál kínnal-keservvel a kapun túlra, a külvilágba lépni… ahol is rögtön ez az életkép fogadja, két ordítozó „idegbeteg” férfi revolverrel hadonászik. Ez a jelenet valószínűleg azért hat üdítően szellemesnek, mert az alkotógárda egyfelől eredeti módon hasznosítja újra a groteszk bőséges kelet-európai hagyományait, másfelől bátran keveri az egymástól idegennek tűnő stíluselemeket. Ironikus módon persze, de Antonionit idézi, ahogyan a szorongását leküzdeni igyekvő hősnő a kapu felé halad a lélek belső viharait elfedő csendben; a kapu előtti zűrzavar viszont már némi Rodriguezzel feltunningolt trash-movie-ra hajaz – korai western-beütéssel. Zsuzsi és Berta „vízi birkózása” pedig hommázs a legvadabb csehes groteszknek (a „mondd, hogy Zsuzsi vagyok” felszólítás formájában a film elejéről visszatérő rím hosszan kitartott, igencsak mulatságos poén).

A Pánik első filmesként debütáló rendezőjének, Till Attilának vélhetően az eklektikus mozi lehet az ideálja, beleértve a stílusok, ábrázolási módok és idézetek „tiszteletlen” egymás mellé rendelését a posztmodern radikális eklektika igézetében. Bevallom, én eléggé tudom értékelni az ilyesfajta törekvéseket, de sejtem azt is, hogy mindezt profi módon művelni felettébb nehéz vállalkozás, hiszen úgy kell uralni az anyagot, hogy a különböző eredetű stílusok, eltérő ábrázolásmódok, egymást ütő vizuális dialektusok mégis valamiféle átgondolt szemlélet, művészi logika jegyében alkossanak egységes esztétikai világot.

A Pániknak az a legnagyobb baja, hogy ez a szerves formaeszme, az esztétikai univerzum rendezőelve hiányzik belőle. Vannak a filmben olykor egész jó és zömében gyengébb poénok, akad pár mókás figura is, azzal együtt, hogy extrém vonásaik túlexponáltak, és van néhány épkézláb epizód, bár legalább annyi töltelék jelenet is. Csak éppen iránya és húzása nincs a filmnek. Értjük, hogyne értenénk, hogy a töredékesség, a mozaikosság (a posztmodern létérzés kulcsfogalmai) a megelevenítendő világ jellemzői, és így az ábrázolás tudatosan vállalt eszközei is egyúttal, ámde a filmnek így sincs éppen kaleidoszkopikus töredezettségben megmutatkozó szuverén világa.

Többek között azért nincs, mert az alkotók az ábrázolás során makacsul a figurák többségének különc voltát tolják előtérbe. (Méghozzá túlnyomórészt nem a felszabadító erejű karneváli vidámság, hanem a szörnyű kertévés kabarék nyomvonalán haladva.) A filmbe applikálnak például egy Dóri névre hallgató szereplőt (Ónodi Eszter), akinek jószerével sem karaktere, sem egyénisége nincs, az amúgy is elég vékony cselekményszálhoz sem kapcsolódik, így aztán még csak nem is a különc ember megtestesítője, hanem egy különc fóbia szimpla jele; kótyagosan bámulja újszülött csecsemőjét, lélegzik-e. Csak éppen a tábla hiányzik a derék kismama nyakából, hogy ugye látjátok, itt a szorongás egy különc megnyilvánulási formájával van dolgunk.

Még árulkodóbban hasonló a helyzet Zsuzsi öccsével, akinek ugyan több jelenés és szerep jut a történetben, de ő sem hús-vér figura, hanem egy tünet ikonja. A jellemrajzra ezúttal sem vesztegettek sok időt az alkotók, így aztán a fiatalemberből is „vicces” különcöt faragnak, aki azonos ama téveszméjével, hogy az anyja valamilyen szörny alakját öltötte. Így aztán ő tűnik leginkább pszichotikus, kezelésre szoruló figurának a filmben. (Mellesleg tudom én, hogy a maszkmestert egyenesen Hollywoodból hívták ehhez a filmhez, ezzel együtt fantáziátlanul didaktikus elem, hogy a fiú tévképzete azonmód meg is elevenedik.) Ráadásul előfordul az is, hogy a különcség ábrázolásába funkcionális ellentmondások keverednek. Ha már egyszer a műbe iktattuk a „Zsuzsi anyja fantomtűzhöz riasztott tűzoltókkal fényképezkedik” című albetétet, akkor később nehéz elhitetnünk, hogy egy ilyen vagány nő zavarba jön, ha éppen használt műbráner beszerzésével elégíti ki heveny shoppingolhatnékját.

Semmi baj nincs azzal, hogy egy filmben szinte minden szereplőnek van valamiféle lelki-mentális devianciája, ha a mű által teremtett világ ezt hitelesíteni képes. A Fargóban például az összes szereplő enyhén debil, s részint ettől olyan frenetikus a Coen testvérek filmje.

A legproblematikusabb éppen ezért Zsuzsi alakja (Gubik Ági), hiszen őt afféle szorongásgócnak kell látnunk, akit pánikklinikán kezelnek. (Lehet persze, hogy itt éppen az volna a poén, hogy a sok hibbant között a legtöbb helyzetben normálisan viselkedő Zsuzsi kerül terepeuta kezébe, de erre nem vennék mérget.) Mivel Zsuzsi esetében sem a tárgyatlan szorongással állunk szemben, komoly dramaturgiai hiányosság, hogy semmit sem tudunk meg például a munkájáról. Pedig a pr-, hr-, marketing valóban személyiségromboló művilága, ahol is Zsuzsi valamiféle vezető, már önmagában is alkalmas arra, hogy ép emberben lelki törést okozzon. Amihez viszont a magánéleti zökkenő meglehetősen kevésnek tűnik. Legalábbis az az idióta szakítási performance, amit szeretője egy hasbeszélőre emlékeztető hivatásos szakmunkás segítségével ad elő. Ezt látva Zsuzsinak inkább megkönnyebbülnie kellene.

S valahonnan innen eredeztethető a Pánik alapvető – leginkább szemléletinek látszó – problémája, amiből a figurák ellentmondásossága is következik. Ebből a filmből úgy tetszik, mintha a szorongás, a pánik afféle, a többi ember számára szórakoztató különcség, a tévéshowkban mutogatott bohóság lenne. Hát tessék nézni, mennyi buggyant elme, háborodott futóbolond él köztünk, és milyen jókat lehet rajtuk vihogni. Hangsúlyozom: ez a filmből elénk táruló kép független attól, hogy az alkotók privát emberként mit gondolnak a jelenségről. Néhány sikerült jelenet tanúsítja: a mű készítői is tisztában voltak azzal, hogy a megszokottól eltérő ábrázolás nyitja az irónia vagy a groteszk. Az alkotói fegyelem és következetesség hiánya miatt viszont a bárgyú kabarépoénok eluralkodása súlytalanná változtatja a filmet.

Érdekes, de törvényszerű, hogy Dinó és Dick duettje viszont működik, valószínűleg éppen azért, mert nem kiagyalt elem, ki is lóg a mindenáron jópofára vett, ám többnyire erőltetett jelenetek sorából. Az alapszituáció extrém ugyan, mégis életszerű. Egy olyan bornírtan hierarchikus, tesztoszteron fűtötte macsó szervezetben, mint a rendőrség, egy meleg pár szerelme valóban határhelyzet, amiből szervesen következhet akár az ironikus, akár a melodramatikus esztétikai megközelítés. (Ezért lehet Dino coming out jelenete egy brutális vízióval megspékelve is eredeti és valószerű.)

A film alkotói mégsem ezt az irányt követték, hanem inkább – a játékidő előrehaladtával egyre mesterkéltebbnek tűnő – jópofaságok műbe tuszkolásával operáltak. Ez a tévedés tükröződik a film szerkezetében is, ami megintcsak gyenge pontja a Pániknak. A hasonlóan több szálat mozgató művekben a Hawaii, Oslóban például, vagy főként az Ütközésekben a véletlennek, a váratlanság dramaturgiájának sorsdöntő szerepe van, aminek koordinálása persze komoly művészi fegyelmet és arányérzéket igényel. A Pánikban Till Attila ezen a téren nem sokat kockáztat, hiszen a szálak egymásba fonódása nem a történet fordulataiból következik: a rendező felszínes és nem túl bátor megoldással él, nagyrészt rokonok és barátok életszálait keresztezi, akiknek sorsa szükségszerűen kapcsolódik össze.

Ezzel együtt a Pánik egyáltalán nem nézhetetlen film. Egyfelől izgalmas maga az alaptézis, miszerint világunk töredezett, kaleidoszkópszerű, s ebből is következően mindennapos alapélményünk lett a szorongás. S érdekes a kísérlet stiláris aspektusa is, vagyis hogy miként lehet ezt a témát a megelevenítéshez illő eklektika eszközeivel ábrázolni. Nos, azt hiszem, a formát azért nem sikerült megtalálnia a rendezőnek, mert a téma művészileg hiteles prezentálásához hiányzott az alkotói szemlélet komolysága és kockázatvállaló bátorsága (természetesen nem valamiféle vakbélgyulladásos közelítést hiányolok). Így aztán nincs a filmnek mélysége és súlya. Van viszont tempója, ritmusa, van jellemző vizuális világa (operatőr: Juhász Imre), és olykor még eredeti poénok is akadnak benne. A sok olcsó remake és bulvárvígjáték között már ez is valami.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2008/04 52-53. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=9432