KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

          
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
   2008/április
KRÓNIKA
• N. N.: Urbán Mária (1954–2008)
• N. N.: A 39. Magyar Filmszemle díjai
FILMSZEMLE UTÁN
• Schubert Gusztáv: Öt nehéz darab Játékfilmek
• Pápai Zsolt: Szex, hazugság, DV Kísérleti és kisjátékfilmek
• Muhi Klára: Valóságteszt Dokumentumfilmek
• Stőhr Lóránt: Jobb közép Beszélgetés Kende Jánossal
OLASZ '68
• Bikácsy Gergely: Utópiák ellenfényben Az olasz ’68 titkai
• Barotányi Zoltán: Brigádnapló Filmek az Aldo Moro-ügyről
KOREA
• Teszár Dávid: Az elfeledett háború Korea: Észak Dél ellen
• Géczi Zoltán: Végefőcím nélkül Hollywood és Korea
• Strausz László: A nagy fehér főnök Amerikai Cézár
TIM BURTON
• Orosdy Dániel: A dilettánsok fejedelme Ed Wood
KÖNYV
• Harmat György: A zárkózott ember tangója Al Pacino
KRITIKA
• Bori Erzsébet: Örülj, hogy él Életek éneke
• Harmat Eszter: Egy közeli galaxisban Lassú tükör
• Mátyás Győző: Poénvadászat Pánik
• Csillag Márton: Ezüst középszer 9 és 1/2 randi
MOZI
• Nevelős Zoltán: Út a vadonba
• Vajda Judit: A másik oldalon
• Schreiber András: Elah völgyében
• Kolozsi László: Két nap Párizsban
• Baski Sándor: Nyolc tanú
• Fekete Tamás: Az éj királyai
• Tüske Zsuzsanna: Bakancslista
• Varró Attila: A szem
• Kárpáti György: Bolondok aranya
DVD
• Pápai Zsolt: Áldozathozatal
• Klág Dávid: Az élőhalottak visszatérnek
• Kovács Marcell: Végtelen éjszaka
• Tosoki Gyula: Boszorkányt vettem feleségül

             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Tim Burton

Ed Wood

A dilettánsok fejedelme

Orosdy Dániel

Rajongói szerint ő volt minden idők legrosszabb filmrendezője. Rosszízlése sosem hagyta cserben.

 

Edward Davis Wood Jr.-nak mindössze két hollywoodi szempontból értékelhető adottsága volt, ez mégis elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy ügybuzgalmát életműre váltsa: szimpatikus vonásai (fiatalkori képein kifejezetten emlékeztet Errol Flynnre, és Burton sem véletlenül választotta a szerepére Johnny Deppet), valamint szinte határtalan meggyőző ereje. Ezeknek köszönhetően tudta magával ragadni azokat, akik – hozzá hasonlóan – elérhetetlen álmokat kergettek.

A nagyközönség szempontjából Wood személyét érdekessé és szerethetővé csodabogár volta (női ruhában mutatkozott az utcán az öltönyös-nyakkendős rendezők korában) és gyarlósága (alkoholizmus, önpusztítás) teszi. Különösen emberi színben tűnik fel a „Z-filmek királya” címért folytatott verseny mezőnyében: riválisai ugyan jóval tehetségesebbek (mint Roger Corman) vagy ügyesebbek (mint a marketingzseni Herschell Gordon Lewis), viszont azt a tágra nyílt szemű, álmai bukása elől alkoholba menekülő nagy gyereket nehéz meglátni bennük, akit Woodban rövid ismerkedés után felfedezünk. Rajongói jelentős része kineveti a műveit, de nem tartja arctalan iparosnak azok elkövetőjét. Edward D. Wood Jr.-t az különbözteti meg a hasonszőrűektől, hogy hatalmas munkabírása egyéni vízióval, igazi auteuri látásmóddal és már-már gyermeki lelkesedéssel párosult, ami végtelenül szerethetővé és szórakoztatóvá teszi a munkáit. Ha a mérhetetlen lelkesedéshez némi tehetség is párosul, valóban az olcsó filmek Orson Wellese válhatott volna belőle – vagy akár annál is több.

 

*

 

Ed Wood karrierje három szakaszra osztható, és Tim Burton 1994-es filmje, amelynek a rendező az igazi világhírt köszönheti, csak a középső, legsikeresebbnek mondható korszakot tárgyalja. Valójában a Kilences terv az űrből rendezője már fiatalon is sokat mozgott a film közelében, sőt, a direktori székben is ült első „nagy műve”, a Glen vagy Glenda előtt. Az eleinte statisztaként, dublőrként, kaszkadőrként, asszisztensként, illetve kis színházakban dolgozó Wood nevéhez a korai időkben reklámfilmek, rövidfilmek és egy félórás pilot (Crossroad Avenger: The Adventures of the Tucson Kid) fűződik. Ezek a kevésbé ismert alkotások már sok mindent megelőlegeztek a „világ legrosszabb rendezője” címet birtokló Wood stílusából, de hiányzik belőlük az a grandeur, ami a rendező egész estés agymenéseit mélyen az átlag alá süllyesztette.

A teljes életmű „kanonizált” része mindössze öt filmet jelent: a személyes hangú Glen vagy Glendát (1953), a kevésbé ismert, szinte már nézhető Börtöncsalit (1954), az – egyedüli kivételként – már bemutatása idején jövedelmező A szörny menyasszonyát (1955), a minden idők legrosszabb filmjeként elhíresült Kilences terv az űrbőlt (1959) és az anyagi gondok miatt fél emberöltőt laborban töltő A rémek éjszakáját (1959). Wood azonban jóval többet rendezett – igaz, egy idő után már szinte csak rövid szexfilmeket és (néha) pornókat. Munkabírása nem ismert határokat: igazi gépelőbajnokként ontotta magából a forgatókönyveket, regényeket, és ahol tudott, besegített mások filmjeibe. Az alkoholizmus azonban egy idő után maga alá temette, így 1978-ban bekövetkezett halálakor nem volt több egy 56 éves szívességi lakáshasználónál és éhező pornószerzőnél.

 

*

 

Ed Wood sajátos rendezői stílusát három tényező alakította: valóban egyéni látásmódja, az alacsony költségvetés (objektív körülmény, amelyet érdemben nem tudott befolyásolni) és az igénytelenség (részben az előző következménye, részben viszont szubjektív körülmény, hiszen odafigyelhetett volna jobban is, de mintha nem ez lett volna a legfőbb célja). Művei alapján úgy tűnik, sok kollégájával ellentétben ő nem akart csodát művelni az alacsony költségvetéssel. Úgy érezte, elegendő „lejelezni” a díszleteket, kellékeket, alakításokat – mintha az a tény, hogy valami van a semmi helyén, elegendő lenne a nézőnek a teljes értékű élményhez (egészen más irányból ugyan, de tulajdonképpen hasonló eredményre jutott Lars von Trier is a maga krétával rajzolt díszleteivel).

A forgatások legfontosabb közös jellegzetessége a szinte szándékos figyelmetlenség, igénytelenség lehetett: a rendező nem foglalkozott a kamera képbe lógó árnyékával, a „falak” imbolygásával, az elrontott párbeszédekkel, a bakikkal – ha egy mód volt rá, megtartotta az első felvételt, de még ha volt is ismétlés, eszébe se jutott a tökéletességig csiszolni az anyagot. Woodot a magabiztossága és az álmai vitték előre, akkor sem foglalkozott volna a nyilvánvaló hibákkal, ha a produkciónak csak fillérekbe kerül a nagyobb gondosság. Valószínűleg ugyanezt a lelkes hozzáállást feltételezte a többi munkatársról – sőt, a nézőről is.

Wood műveiben meghatározó stíluselem a – főleg vágásban megmutatkozó – akaratlan, öntudatlan szürrealitás. Filmjeiben (különösen a Glen vagy Glendában) úgy kerülnek egymás mögé az összefüggéstelen képek, hogy azt még az Andalúziai kutyát ötletelő Dali és Buñuel is megirigyelné (mi sem természetesebb annál, hogy Lugosi Béla megrázó monológja során bölénycsorda vágtat el a nagy Drakula-színész arca előtt). Különösen hiteltelen, ahogy montázsaiban az archív felvételeket újabbakkal próbálta elegyíteni, bár a következetes szekvenciákkal, a kontinuitással egyébként is meggyűlt a baja (előbbiről A szörny menyasszonyának gyilkos polipja, utóbbiról a Kilences terv az űrből érdekes napszakváltásai juthatnak eszünkbe).

A direktor burjánzó fantáziája, őrült képzettársításai megmutatkoznak a forgatókönyvön is: a narrátori szövegekben, a kamerához intézett szónoklatokban, a dialógusokban, a dramaturgián (a Glen vagy Glendában csaknem annyi narrátor és nézőpont van, ahány szereplő), az események önkényes alakulásában – mindenben. A Wood-művekben cseppet sem meglepő, ha a transzvesztita hajlam, a nőnek öltözés a kalapviselés és a kopaszodás összefüggésével kerül párhuzamba, vagy valaki nagy zöld sárkányokról kezd mélyértelmű halandzsába. Wood nem volt tekintettel a műfajokra sem: szexmozi és nemes szándékú oktatófilm, dokumentumfilm és szerelmi dráma, horror és lírai önvallomás, sci-fi és börleszk nála vidáman keveredett egymással. (Az egyetlen védhető szempont a Wood-életmű kapcsán a jó szándék nyilvánvaló megléte, a társadalmi üzenet közvetítése iránti őszinte igény. Nevetséges eszközökkel ugyan, de a rendező valóban kiállt a tolerancia mellett, és próbálta felhívni a figyelmet például az atomenergia és a fegyverkezés veszélyeire.)

Ed Wood filmjeire a színpadias hatású totálok jellemzőek: közeliket alig használt, ha mégis, akkor minden ritmus és logika nélkül. Premier plánt többnyire akkor látunk, ha valaki „nagy” kijelentést tesz, de általában ezek sem illeszkednek a többi beállításhoz. A csaknem változatlan, alig mozgó kameraállásból felvett jelenetek hatása néha a tévéjátékokra emlékeztet. Wood egyáltalán nem ismerte fel, hogy kedvelt master shotjai következetesen leleplezik filmjei egyik legszórakoztatóbb aspektusát, a filléres díszleteket és kellékeket.

A sokoldalú és találékony antitalentum kézjegyét viseli a hatásvadász zene és a nevezetes speciális effektusok is (ma, a csaknem tökéletes, komputer generált látvány korában különösen mókás egy zsinóron lógó űrbázis, vagy damilon rángatott repülő csészealj látványa). Edward Davis Wood Jr. azon ritka emberek egyike volt, akik elmondhatták magukról, hogy egyszerre igaz rájuk a „nagyformátumú alkotó, kreatív elme” és „igénytelen kontár, szerencsétlenkedő dilettáns” címkéje. Ő rá a cáfolhatatlan bizonyíték, hogy egyéni és szórakoztató filmek elkészítéséhez nem feltétlenül kell tehetségesnek lenni. Sőt.

Az Ed Wood körül szerveződő munkaközösség nyugodtan hasonlítható a Robert Altman- vagy John Ford-féle stock company-khoz. Állandó színészei (gyakorlatilag egy extravagáns baráti társaság) ugyan kritikán aluliak, ám nem egységesen azok, együtt igazán tarka képet alkotnak: a félamatőrök utolsó alakításaikat nyújtó vén profikkal dolgoztak együtt, úgyhogy míg egyesek már a szövegbe belezavarodtak, másoknak még némafilmre emlékeztető szemforgatásra, széles gesztusokra is jutott erejük (az egyébként karizmatikus Lugosi A szörny menyasszonyában bemutatott ripacskodására nehéz szavakat találni). John „Bunny” Breckinridge mint nőies ufóvezér, a párbeszédek színvonala ellen némasággal tüntető Vampira, a díszletekkel ádáz küzdelmet folytató, 150 kilós Tor Johnson, a Lugosit imitáló csontkovács, Tom Mason, vagy a szövegeit koporsóból kiemelkedve előadó (pontosabban felolvasó) Criswell egytől-egyig felejthetetlen figura, de nem maradnak el tőlük sokkal a „szimplán” tehetségtelenek sem (mint Dolores Fuller, Paul Marco, Conrad Brooks).

 

*

 

Tim Burtont, aki a kilencvenes évek elején egész estés életrajzi filmet forgatott Ed Woodról, alighanem ez vonzhatta a páratlan dilettánshoz. Magához hasonló árva léleknek látta a „világ legrosszabb rendezőjét”, akit a normális, szabályos világ kivetett magából. Hollywood páriájának, aki végül a hozzá hasonló kitaszítottak, a feleslegessé vált, szemétdombra hajított némafilmszínészek, a nagyköltségvetésű filmek közelébe sem engedett félamatőrök és a Z-szériás filmek szereplői, a monstrumok, vámpírok, kísértetek között találja meg igaz barátait.

Ha az Ed Wood-rejtélyt akarjuk megfejteni, a gyermeki játékszenvedély a kulcsfogalom. A kontárnak látszó Ed Wood valójában a tökéletességre törekedett, csak épp nem a kivitelezés, hanem a beleélés tökéletességére. Éppen ezért nem volt szüksége költséges, élethű díszletekre, ezért nem zavarták a kidolgozatlan jellemek, a kusza és következetlen meseszövés, a nevetséges makettek. Ő nem annak látta őket, a képzelete felnőttként is gyermeki maradt, képes volt a leghétköznapibb, legszürkébb valóságba is belelátni a fantasztikumot. Rajongói nem a kontárt látják és szeretik benne, hanem ezt az örök gyermeket, aki ebben a siváran unalmas világban is képes volt egy egész életre belefeledkezni filléres játékaiba.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2008/04 47-48. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=9434