KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
   1979/december
• Makk Károly: „A rendező nem más, mint a színész tükre...” Makk Károly beszélgetése Radványi Gézával a Circus maximus forgatása közben
• N. N.: Radványi Géza filmográfiája
• Nemeskürty István: Valaki Európában Radványi Géza első négy filmje: 1940–41
• Karcsai Kulcsár István: Vándorévek
PRO ÉS KONTRA
• Váncsa István: Fusson, akinek nincs lakása Ajándék ez a nap
• Báron György: Egy nap, meg a többi Ajándék ez a nap

• Zsolt Róbert: Rettegő autóversenyző nincsen Sebességláz
• Richter Rolf: Magánélet az NDK-ban
• Bikácsy Gergely: Ki fél Godard-tól?
• Pünkösti Árpád: Márványaink
• Fábry Sándor: Kamaszfilm Próbafelvétel
• Kozák Márton: „Csak Péter és Pál van” Beszélgetés Elek Judittal
FESZTIVÁL
• Zsugán István: Újjáéled a megtépázott Arany Oroszlán? Velence
• Csala Károly: Új korszak a lengyel filmben Gdańsk
• András Ferenc: Érzelmes utazás Lengyelországban
• Zalán Vince: Milyen lesz a nyolcvanas évek filmművészete? Lille, Mannheim

• László Zsófia: Régi filmek gobelinje
LÁTTUK MÉG
• Zalán Vince: A skarlát betű
• Bikácsy Gergely: Élő erők
• Báron György: Hollónegyed
• Dániel Ferenc: A vasálarcos férfi
• Urbán Mária: A kérdés
• Kulcsár Mária: Magánvélemény
• Gyárfás Péter: A vad hattyúk
• Babusik Ferenc: Nick Carter, a szuperdetektív
• Sólyom András: A forró nyár árnyai
• Sajóhelyi Gábor: Zöldövezet
• Tótisz András: Don Quijote újra lovagol
• Iván Gábor: A Jó, a Rossz és a Csúf
• Grawátsch Péter: Néma párbaj
KÖNYV
• Veress József: A szovjet filmirodalom újdonságai
TELEVÍZÓ
• Ökrös László: Októberi esték
• Tandori Dezső: Zsinórírással, analfabétáknak? Különvélemény Bergman tévésorozatáró
• Avar János: Frak Flaherty Fehér Háza Washington zárt ajtók mögött
• Faragó Vilmos: Jár a baba, jár
• Császár István: A kritika ártalmasságáról
• Rozgonyi Iván: Képernyő, vario, fegyelem és szerencse Beszélgetés Biró Miklós tévéoperatőrrel
POSTA
• N. N.: Posta
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Sebességláz

Rettegő autóversenyző nincsen

Zsolt Róbert

 

Folyik a Forma 1-es autós világbajnokság egyik futama. Száguldanak a kocsik vagy kétszáz kilométeres sebességgel. Az egyik kisodródik, ott reked az utat szegélyező korlátnál. A tűzoltó, hivatásának lázában odarohan a pálya túloldaláról. Illetve odarohanna, ha nem sisteregne éppen arra Tom Pryce kocsija. Az emberi reflex nem lehet elég gyors, hogy elkerülje a tragédiát. A kocsi miszlikbe szabdalja a szerencsétlen embert. Láb, törzs, fej pörög a levegőben. A szem nem észleli, csak a kommentátortól (narrátortól) tudjuk, hogy a baleset pillanatában a súlyos tűzoltó készülék az autót vezető Pryce arcába vágódott. A pilóta nyomban szörnyet halt, de a kocsi még futott vagy ötszáz métert, amíg csak bele nem ütközött Laffite autójába.

Az autókban 200–250 liter üzemanyag. Mintha egy tűzhányó belsejében ülne a vezető. Amikor a világbajnok Niki Lauda 1976-ban a Nürburgringen pillanatnyi dekoncentrációja miatt kivágódott a pályáról, majd néhány szaltó-mortale után kocsija lángra lobbant, nem hihette senki, hogy odabenn a tűzben még élhet az ember. Három versenyzőtárs azonban nem tanakodott, van-e még esély: riasztó életveszedelemben dolgozva emelték ki Laudát a lángtengerből.

Divat ma katasztrófafilmet készíteni. A nálunk is bemutatott Pokoli torony rendezője a leggondosabban választotta ki a hatáskeltő motívumokat, de bármit is láttunk a filmen, a tudatunk mélyén éreztük, hogy mindez csak játék: a film borzongtat meg bennünket, nem a valóság. A Sebességláz nem él műtermi hatásokkal, nem mozgat boszorkányosan ügyes kaszkadőröket. Szereplői a Forma l-es pilóták; az operatőrök az ő versenyeiket kísérik végig, az ő küzdelmeiket és ezzel együtt óhatatlanul a tragédiáikat ábrázolják.

A rendező összegyűjtötte a celluloidszalagon meglevő valamennyi borzasztó, és egyben persze látványos katasztrófát. Azt, amikor Le Mans-ban 86 néző halt meg, avagy amikor egy test ágyúgolyó sebességgel pörög Indianapolis betonján, a száguldó autók között.

A világon tízpercenként történik halálos autóbaleset. Nálunk régebben név szerint megírták, hogy X. Y és Z országúti tragédia áldozata lett. Most a nyári hétvégeken csak statisztika jelenik meg az újságokban: ennyi és ennyi halott... Az év első felében 749! A nagy autóversenyek áldozataira hosszú éveken át emlékszik a közönség. Látjuk a filmen Jim Clarkot, Jochen Rindtet, Bandinit, Jo Sifertet, Carlos Pácét, Peter Revsont, de még a régi idők sztárjait, Alberto Ascarit és társait is, mosolygósan, boldogan, mámorosan a győzelem örömétől – úgy. ahogyan élnek az emlékezetben.

A film készítésekor Ronnie Peterson még élt. „Mi a boldogság?’’ – kérdik tőle, és ő válaszol: „Győzni!” Már nem győz többé. Patresét, aki hibás navigációjával a tragédiát okozta, bíróság elé állították. Az egész sportközvéleményt megrázza a nagy versenyző-egyéniségek halála, és ki tudja, hogy az átlagosan százezer néző közül vajon hány tízezer megy ki a Grand Prix-kre, hogy látványos szerencsétlenségnek lehessen tanúja.

Bármennyire is meglepő, viszonylag mégis ritka a halálos baleset. Semmiképpen sem annyi, mint amennyit arányaiban mutat ez a film. Igaz, jóformán minden esztendőben követel áldozatot a Forma 1.

Veszélyes sport az autóversenyzés de nem annyira gyilkos, mint amilyennek minősíti ez a film. Csakhogy mit mutasson be a rendező a Grand Prix-k világából? Egy egész estén át egyhangú és unalmas a puszta száguldozás; nem az megy szenzációszámba, ha célba ér a versenyző, hanem az, ha nem. Egy világbajnoki futam másfél órán át tart, annyi ideig, mint az egész film. Nincsenek benne gólok, nincsenek nagyjelenetek, legfeljebb látványos bukások. Ezeket viszont tökéletes technikával viszik a néző elé az operatőrök. Csodálatos filmes bravúrok ragadják el a közönséget.

Egy dokumentumfilmtől azonban joggal várható ennél mélyebb ábrázolás. Aki jártas az autóversenyzés világában, kap némi illusztrációt eddigi ismereteihez, de aki csak felületesen olvasott, vagy hallott erről a sportról, az megerősödik a hitében: céltalan és őrült száguldozás a versenyzés, értelmetlen kockázatvállalás.

A film nem hozza emberközelségbe a versenyzőket. Beszélnek ugyan önmagukról, de azért mégsem olyan egyszerű az egész, ahogyan a francia Laffite válaszol a versenyzés miértjére: „Azért teszem, hogy jól szórakozzam, és ne kelljen dolgoznom...” Remek sportemberek ezek a Forma l-es pilóták. Bár dollár-százezreket keresnek, nem közülük kerülnek ki az éjszaka lovagjai, de az országutak mindenkit félresöprő rémei sem. Bátrak? Tulajdonképpen nem, mert ismeretlen számukra a félelem, amit le kellene győzni. Igazában csak az a bátor, aki félelemérzését legyűrve cselekszik. Ezek a versenyzők nem félnek: egyszerűen nem hiszik, hogy baj érheti őket. Bíznak tudásukban, ügyességükben, valóban csodálatos autóvezetői és versenyzői képességükben. Akiben egyszer is feléled a félelem, az nyomban visszavonul. Rettegő autóversenyző nincsen.

Nem ismerjük meg a filmből a mozgatórugókat és azt sem, mi a társadalmi, avagy a gazdasági háttere ennek a sportnak. Meglehetősen felszínes az ábrázolás, de őszintén szólva, mozgalmas, látványos, izgalmas.

A középpontban Niki Lauda áll, aki a film forgatásának esztendejében, 1977-ben világbajnokságot nyert. Ő vezeti be a riporternőt a Forma 1. világába. Elmondja a filmben, hogy a következő esztendőben megválik a Ferrari cégtől és Brabham Alfa Romeo típusú kocsit vezet majd. Ekkor dől el, mennyit ér Lauda és mennyit a Ferrari.

Lauda sem 1978-ban, sem 1979-ben nem tudott számottevő eredményt elérni, és idén szeptemberben be is jelentette a visszavonulását. Az idei világbajnok Jody Scheckter lett. Ferrari kocsin. Az a Scheckter, akinek autója a filmfelvételen keresztbe fordul a pályán, és a mögötte robogó tizenöt autó hol fölvágja a magasba, hol, mint egy hólabdát gurítja maga előtt. Ezeket a pilótákat azonban a halál szele sem riasztja vissza, és Lauda sem azért fordított hátat a versenyzésnek, mert csaknem odaégett, hanem mert elmaradt a siker. Laudát és társait pedig a siker élteti. Akárcsak a közönségfilmeket.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1979/12 14-15. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8043