SebességlázRettegő autóversenyző nincsenZsolt Róbert
Folyik a Forma 1-es autós világbajnokság egyik futama. Száguldanak a kocsik vagy kétszáz kilométeres sebességgel. Az egyik kisodródik, ott reked az utat szegélyező korlátnál. A tűzoltó, hivatásának lázában odarohan a pálya túloldaláról. Illetve odarohanna, ha nem sisteregne éppen arra Tom Pryce kocsija. Az emberi reflex nem lehet elég gyors, hogy elkerülje a tragédiát. A kocsi miszlikbe szabdalja a szerencsétlen embert. Láb, törzs, fej pörög a levegőben. A szem nem észleli, csak a kommentátortól (narrátortól) tudjuk, hogy a baleset pillanatában a súlyos tűzoltó készülék az autót vezető Pryce arcába vágódott. A pilóta nyomban szörnyet halt, de a kocsi még futott vagy ötszáz métert, amíg csak bele nem ütközött Laffite autójába.
Az autókban 200–250 liter üzemanyag. Mintha egy tűzhányó belsejében ülne a vezető. Amikor a világbajnok Niki Lauda 1976-ban a Nürburgringen pillanatnyi dekoncentrációja miatt kivágódott a pályáról, majd néhány szaltó-mortale után kocsija lángra lobbant, nem hihette senki, hogy odabenn a tűzben még élhet az ember. Három versenyzőtárs azonban nem tanakodott, van-e még esély: riasztó életveszedelemben dolgozva emelték ki Laudát a lángtengerből.
Divat ma katasztrófafilmet készíteni. A nálunk is bemutatott Pokoli torony rendezője a leggondosabban választotta ki a hatáskeltő motívumokat, de bármit is láttunk a filmen, a tudatunk mélyén éreztük, hogy mindez csak játék: a film borzongtat meg bennünket, nem a valóság. A Sebességláz nem él műtermi hatásokkal, nem mozgat boszorkányosan ügyes kaszkadőröket. Szereplői a Forma l-es pilóták; az operatőrök az ő versenyeiket kísérik végig, az ő küzdelmeiket és ezzel együtt óhatatlanul a tragédiáikat ábrázolják.
A rendező összegyűjtötte a celluloidszalagon meglevő valamennyi borzasztó, és egyben persze látványos katasztrófát. Azt, amikor Le Mans-ban 86 néző halt meg, avagy amikor egy test ágyúgolyó sebességgel pörög Indianapolis betonján, a száguldó autók között.
A világon tízpercenként történik halálos autóbaleset. Nálunk régebben név szerint megírták, hogy X. Y és Z országúti tragédia áldozata lett. Most a nyári hétvégeken csak statisztika jelenik meg az újságokban: ennyi és ennyi halott... Az év első felében 749! A nagy autóversenyek áldozataira hosszú éveken át emlékszik a közönség. Látjuk a filmen Jim Clarkot, Jochen Rindtet, Bandinit, Jo Sifertet, Carlos Pácét, Peter Revsont, de még a régi idők sztárjait, Alberto Ascarit és társait is, mosolygósan, boldogan, mámorosan a győzelem örömétől – úgy. ahogyan élnek az emlékezetben.
A film készítésekor Ronnie Peterson még élt. „Mi a boldogság?’’ – kérdik tőle, és ő válaszol: „Győzni!” Már nem győz többé. Patresét, aki hibás navigációjával a tragédiát okozta, bíróság elé állították. Az egész sportközvéleményt megrázza a nagy versenyző-egyéniségek halála, és ki tudja, hogy az átlagosan százezer néző közül vajon hány tízezer megy ki a Grand Prix-kre, hogy látványos szerencsétlenségnek lehessen tanúja.
Bármennyire is meglepő, viszonylag mégis ritka a halálos baleset. Semmiképpen sem annyi, mint amennyit arányaiban mutat ez a film. Igaz, jóformán minden esztendőben követel áldozatot a Forma 1.
Veszélyes sport az autóversenyzés de nem annyira gyilkos, mint amilyennek minősíti ez a film. Csakhogy mit mutasson be a rendező a Grand Prix-k világából? Egy egész estén át egyhangú és unalmas a puszta száguldozás; nem az megy szenzációszámba, ha célba ér a versenyző, hanem az, ha nem. Egy világbajnoki futam másfél órán át tart, annyi ideig, mint az egész film. Nincsenek benne gólok, nincsenek nagyjelenetek, legfeljebb látványos bukások. Ezeket viszont tökéletes technikával viszik a néző elé az operatőrök. Csodálatos filmes bravúrok ragadják el a közönséget.
Egy dokumentumfilmtől azonban joggal várható ennél mélyebb ábrázolás. Aki jártas az autóversenyzés világában, kap némi illusztrációt eddigi ismereteihez, de aki csak felületesen olvasott, vagy hallott erről a sportról, az megerősödik a hitében: céltalan és őrült száguldozás a versenyzés, értelmetlen kockázatvállalás.
A film nem hozza emberközelségbe a versenyzőket. Beszélnek ugyan önmagukról, de azért mégsem olyan egyszerű az egész, ahogyan a francia Laffite válaszol a versenyzés miértjére: „Azért teszem, hogy jól szórakozzam, és ne kelljen dolgoznom...” Remek sportemberek ezek a Forma l-es pilóták. Bár dollár-százezreket keresnek, nem közülük kerülnek ki az éjszaka lovagjai, de az országutak mindenkit félresöprő rémei sem. Bátrak? Tulajdonképpen nem, mert ismeretlen számukra a félelem, amit le kellene győzni. Igazában csak az a bátor, aki félelemérzését legyűrve cselekszik. Ezek a versenyzők nem félnek: egyszerűen nem hiszik, hogy baj érheti őket. Bíznak tudásukban, ügyességükben, valóban csodálatos autóvezetői és versenyzői képességükben. Akiben egyszer is feléled a félelem, az nyomban visszavonul. Rettegő autóversenyző nincsen.
Nem ismerjük meg a filmből a mozgatórugókat és azt sem, mi a társadalmi, avagy a gazdasági háttere ennek a sportnak. Meglehetősen felszínes az ábrázolás, de őszintén szólva, mozgalmas, látványos, izgalmas.
A középpontban Niki Lauda áll, aki a film forgatásának esztendejében, 1977-ben világbajnokságot nyert. Ő vezeti be a riporternőt a Forma 1. világába. Elmondja a filmben, hogy a következő esztendőben megválik a Ferrari cégtől és Brabham Alfa Romeo típusú kocsit vezet majd. Ekkor dől el, mennyit ér Lauda és mennyit a Ferrari.
Lauda sem 1978-ban, sem 1979-ben nem tudott számottevő eredményt elérni, és idén szeptemberben be is jelentette a visszavonulását. Az idei világbajnok Jody Scheckter lett. Ferrari kocsin. Az a Scheckter, akinek autója a filmfelvételen keresztbe fordul a pályán, és a mögötte robogó tizenöt autó hol fölvágja a magasba, hol, mint egy hólabdát gurítja maga előtt. Ezeket a pilótákat azonban a halál szele sem riasztja vissza, és Lauda sem azért fordított hátat a versenyzésnek, mert csaknem odaégett, hanem mert elmaradt a siker. Laudát és társait pedig a siker élteti. Akárcsak a közönségfilmeket.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1387 átlag: 5.69 |
 |
|
