VerdákHajsza az utakonKoccanások és sikolyokKovács Marcell
Kovács Marcell
Ha az amerikaiak autóban születnek, az olaszok ott halnak meg. Az autósüldözés aranykora a hatvanas-hetvenes évek. Nem volt feltûnõ mozzanat, ám annál beszédesebb, ahogy a kerekekrõl lepattanó dísztárcsák szanaszét gurultak Peter Yates úttörõ filmjében, a San Franciscó-i zsaruban (Bullitt, 1968). A csúszdaszerû utcákon ugrató, huppanó autók hangos motorzajjal és folyamatos fékcsikorgással kísért párbaja addig nem látott hûséggel mutatta meg a robogó vastömeg félelmetes erejét. Dobálta az aszfalt a ringó jenki kasznikat, a nagy sebességtõl egyensúlyukat vesztett testek ide-oda sodródtak a kanyarokban, idõnként lekaszálva, ami az útjukba került. Feszültek a hegesztések, horpadt a karosszéria, végre valódi autós csatát mutatott a mozi. Ezután már nem lehetett finomkodva, óvatosan, vetített háttérrel autós üldözést forgatni, azt már senki nem vette be. Az új stílus gyorsan hódított, Yates filmjének producere, Philip D’Antoni a bevált recept szerint készített még két legendássá vált városi verdás filmet, a Francia kapcsolatot és – már rendezõként – a Hétpróbás gazembereket. Amerikában azonban a hetvenes években az autó a road movie fõszereplõje volt, még az olyan kimondottan nagyvárosi filmek esetében is, mint a Tolvajtempó (1974), a végtelen hosszúságú kergetõzés alatt a nézõ a rendõrautókat kicselezõ tolvaj kocsijába képzelte magát, és a fojtogató rend elõl iszkolva kergette az amerikai álmot.
*
Európában bezzeg nyoma sem volt efféle idealizmusnak. Hamar eluralkodott itt is az autómánia, Bullitt hadnagy száguldozása San Francisco utcáin megtette a hatását. Az európai filmben is elszaporodtak az autós üldözések, de a szigorúan a helyi viszonyokra adaptált változatban, kis autókkal, kis utcákon, cinikus hangulatban. A betörés (Le Casse, 1971) emblematikussá lett üldözés-jelenetében Omar Sharif Opelje hajkurássza Belmondo Fiatját Athén kanyargós utcáin, hegyoldalain és aluljáróiban. Henri Verneuil rendezõ és Rémy Julienne akciókoreográfus munkája film a filmben, önálló kis filmetûd szavak nélkül, páros táncokat idézõ dinamikával, sok humorral és csattanóval a végén. Durva ütközéseivel és groteszk roncsderbi-hangulatával a jelenet irányt mutatott az évtized európai mozijának, de mintául szolgált a nyolcvanas évek hongkongi akciófilmesei számára is.
Julienne az európai autós kaszkadõrök nagy öregje. Õ vezényelte az Olasz meló (1969) Minijeit, majd a James Bond-filmek kaszkadõrmutatványainak felelõse lett. Közben a hetvenes évek elsõ felében Olaszországban tevékenykedett aktívan, ahol volt számára tennivaló bõven, hiszen épp tetõzött a rendõrfilmek divatja, a mozik vásznain a spagetti-westernek lovasait leváltották a vadul száguldó zöld rendõrségi Alfa Romeók. Alberto De Martino Kanadában forgatott bizarr Piszkos Harry-utánzata, az Egy különleges magnum Tony Saittának olyan ütközéses rombolást visz véghez a központi üldözésjelenetben, ami még Julienne-tõl is meglepõ. A jelenet a két egymást lökdösõ, taszító autóroncs vad erotikus táncának is beillik. Umberto Lenzi, az olasz rendõrfilm talán legfontosabb rendezõje egy interjúban, amikor a több filmben is felbukkanó autós ugratásokról, ütközésekrõl kérdezték, elmondta, hogy az összes többször használatos konzervanyagot Julienne stábja készítette.
*
Az olasz rendõrfilmben a spagetti-western pisztolypárbajának szerepét az autós üldözés veszi át. Ugyanaz a színpadiasság, felfokozott drámai hangulat jellemzi, és ugyanaz a kíméletlenség. Ahogyan a szereplõk konfliktusának sincs súlya, amíg nem folyik vér, úgy az autók is semmitmondóak, ha sértetlenek.
A rendõrfilm kegyetlen cinizmusa és ijesztõ brutalitása az autós jelenetekben is megjelenik. A betörés száguldozásának könnyedsége itt fenyegetõ tónusra vált. Az olasz rendõrfilm alaposan ráijeszt a nézõre, olyan világot mutat be, ahol az egy pillanatra sem érezheti magát biztonságban. Az utcákat az erõszak uralja, símaszkos brigantik bombát robbantanak a kávézókban, bankot fosztogatnak fényes nappal, végigrabolják az utasokat a buszon. És ha a rendõrség közbelép, az csak tetézi a bajt. A csatatérré vált városokban a lakosságon eluralkodik a pánik, kisebb tömegbe verõdve mindig készek a lincselésre. Ebben a közegben az utakon is véres háború dúl. A hollywoodi filmekben az autós fogócskáknak néhány kidöntött tûzcsaptól és leszakított kocsiajtótól eltekintve általában nincsenek kívülálló áldozatai. Az olasz filmekben egy-egy utcai üldözés során halálos veszélyben van az egész környék. A virágárusok kötelezõ áldozatai ezeknek a fogócskáknak, és a keresztutcákból jövõ autókat is garantáltan eltrafálják. A szökésben lévõ gengszterek gátlástalanul a csatornába tolják az õket hátráltató autósokat, Mario Caiano különösen szadista, Nápoly, tüzelj! címû filmjében a rendõrök elõl menekülõ tartálykocsis kamion, hogy lerázza üldözõit, egy csendesen poroszkáló kis Fiatba rohan bele frontálisan, és a szakadékba taszítja. Cainao nem mulasztja el megmutatni az autó utasainak arcára kiülõ rémületet – a hátsó ülésen gyerek utazik. Az utcai harcok a nõket és a gyerekeket sem kímélik. A nõk egyébként is gyakori áldozatok e filmekben, a zsarolás, megfélemlítés bevett gyakorlata a családtagokon elkövetett nemi erõszak, a bankrablók látványosan rúgnak hasba terhes anyákat, a motoros tolvajok a retiküljükhöz ragaszkodó áldozataik fejét habozás nélkül szétloccsantják a flaszteren. Az, hogy a megfontolt nõi vezetõket az ámokfutók egyszerûen eltolják az útból, már szóra sem érdemes. Az értelmetlen gyerekhalál egyik különösen felkavaró példája látható az Erõszakos Rómában, amikor a menekülõ bûnözõk, hogy feltartóztassák üldözõiket, géppisztollyal találomra lekaszálnak egy csapat gyereket az útmenti parkban.
*
Azt mondják, az amerikaiak az autójukba születnek. Az olaszok viszont – a rendõrfilmek tanulsága szerint – az autójukban halnak meg. Vagy éppen az autójukból kidobva. A bûntény helyszínérõl iszkoló brigantik a meneküléshez szükséges autót rendre a sofõrrel együtt kötik el, akitõl aztán útközben szabadulnak meg. Egyszerûen kidobják a száguldó autóból, lehetõség szerint a nyomukban lihegõ rendõrautó kerekei alá. De ez a sors vár a túszokra is. A rendõrség megköszöniben a rossz útra tévedt, de nem menthetetlen túszejtõ és csinos áldozata számára a romantikus végkifejlet lehetõségét meghiúsítja, amikor a fiú menekülés közben a motoron mögötte ülõ lányt egyszer csak az õket üldözõ rendõrautó elé löki.
Az autós üldözés fogalma az olasz krimiben meglehetõsen tágan értelmezendõ. Az alapképlet szerint egy vagy több zöld rendõrségi Alfa Romeo száguld a símaszkos gengszterek Fiatja (esetleg Alfája, BMW-je, Citroënje) után, de gyakori résztvevõi a kergetõzéseknek motorok, teherautók, vonatok, helikopterek, és elõfordul, hogy a rendõrségi Alfa egy gengszterek által lefoglalt másik rendõrségi Alfát üldöz. De gyalogos is részese lehet a párharcnak, ha egyenlõnek nem éppen nevezhetõ küzdelemben egy autó terrorizálja, mint a Lázadó polgárokban a látványos szenvedésében már-már krisztusi figurává magasztosuló Franco Nerót. De a fordítottjára is látunk példát. Az inkább drámai karaktereirõl, mintsem látványos akcióiról híres Fernando Di Leo filmjében, a Téves célpontban a családja megölése miatt vérszemet kapott Mario Adorf elõször autóval, majd futva üldözi a gyilkost, és miután felkapaszkodik annak furgonjára, a szélvédõn keresztül ront rá a sofõrre.
Az olasz filmekben nincsenek dögös autófétisek. A szereplõk teljesen hétköznapi kocsikat hajtanak, azoknak kizárólag funkcionális értéke van. A rendõrség rettegben Marcel Bozzuffi felügyelõjének menõ Musztángja kirívó példa, alighanem a filmkészítõk biccentése a San Franciscó-i zsarunak. Egyébként szerény tömegautók a szereplõi ezeknek a vad utcai csatáknak. Kopottak, szürkék, egyszerû használati tárgyak, mint a kesztyû vagy a géppisztoly. Folyamatosan jelen vannak, nem csak az autós üldözések alkalmával. Gyakran szolgálnak szerelmi légyottok helyszínéül, de csak addig, amíg símaszkos alakok fel nem feszítik az ajtókat. Vészjósló, morbid kellék az autó az olasz mûfaji filmben, a halál jelképe, de nem övezi pátosz. Felborul és kigyullad, a csatornába zuhan, a roncstelep markológépe roppantja össze vagy lincselõ tömeg taszítja a szakadékba. Ütött-kopott, mocskos koporsója lesz csak utasainak, egy jelentéktelen, mindennapos kellék, éppúgy meg lehet halni benne, mint egy nagykabátban.
*
Miközben Európában a filmesek halomra törték az autókat, lassan Hollywood is magára talált. A Gengszterek sofõrje a szirénázó járõrkocsik elõl iszkoló Ford utasainak szemszögét közvetítõ képekkel, a játékos-szempontú gamer-filmeket megelõlegezve fokozta a végletekig a menekülés feszültségét, majd az Élni és meghalni Los Angelesben forrófejû nyomozója a sztráda forgalmával szemben száguldva látványos autós metaforáját adta a nagyvárosi neurózisnak. De mi kanyarodjunk vissza Rémy Julienne-hez és Belmondóhoz, amikor búcsút veszünk az autós üldözések aranykorától. A Kívülállóban a spéci rendõrségi Musztáng nem üldözi, hanem szinte tolja maga elõtt a gengszterek Plymouth-ját egészen addig, amíg neki nem löki egy ház falának, hogy azután, a gátlástalan nyolcvanas évek szellemében, többször visszatolatva és újra nekirontva teljesen belesajtolja a falba. Belmondo miután leszámolt ellenfelével, kiszáll, és fáradtan elsétál, maga mögött hagyva mindkét autót. Az arcán tükrözõdõ közöny mintha a korabeli filmiparé lenne. A nyolcvanas évek közepére a mozi ráunt az autós száguldozásra. Beérte az unalmas sablonokkal, és majd csak akkor mutatott újra érdeklõdést, amikor a számítógépes animáció rohamos fejlõdése révén az autós üldözésekhez igazi autókra már nem is volt szüksége.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 898 átlag: 5.34 |
 |
|
