KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

   
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2012/június
ANGELOPULOSZ
• Zalán Vince: Meddig tart a holnap? Theo Angelopulosz
AMERIKAI GÓTIKA
• Sepsi László: Edgar Allan utolsó csapdája Poe-mozi
• Varga Zoltán: A szörnymaszk mögött Tim Burton monstrumai
• Pápai Zsolt: Régi csibészek Tim Burton: Éjsötét árnyék
HOOVER-DOSSZIÉ
• Hahner Péter: Rend a lelke Hoover-dosszié
• Géczi Zoltán: A Hoover-Hollywood paktum FBI-filmek
• Huber Zoltán: Az ellentmondások embere J. Edgar
MAMOULIAN
• Varró Attila: Művész és nyelvújító Rouben Mamoulian – 2. rész
MAGYAR MŰHELY
• Kelecsényi László: Mozivarázs Final Cut – Hölgyeim és Uraim!
• Kovács Kata: Nem marad dobozban Beszélgetés Pálfi Györggyel
• Kornis Anna: Hozott anyagból A Final Cut-montázs
• Durst György: Kockára tett jövő Magyar rövidfilmek
FESZTIVÁL
• Buglya Zsófia: Lélekmetszetek Graz – Diagonale
• Baski Sándor: Csellengők Titanic
TELEVÍZÓ
• Pintér Judit Nóra: Harc a sötétséggel Fehér kard
MOZIPEST
• Sipos Júlia: Régi villák, modern háztartási gépek Beszélgetés Saly Noémivel
FILM / REGÉNY
• Kolozsi László: Benne vagyunk Jo Nesbø: Fejvadászok
• Tüske Zsuzsanna: Véresen nagyszerű Morten Tyldum: Fejvadászok
KRITIKA
• Géczi Zoltán: Nem élhetek Franco tábornok nélkül Joss Whedon: Egy őrült szerelem balladája

• Kovács Marcell: Szolgál és véd Bosszúállók
DVD
• Bocsor Péter: Zorba, a görög
• Pápai Zsolt: A tél foglyai
• Dombai Dóra: Ondine
• Tosoki Gyula: Mata Hari
• Géczi Zoltán: A hetedik mennyország
• Varga Zoltán: Bankcsapda
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: Papírmozi

              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Amerikai gótika

Tim Burton monstrumai

A szörnymaszk mögött

Varga Zoltán

Szörnyeivel Burton nem ijesztgetni akar, sokkal inkább az elfogadott társadalmi értékrend viszonylagosságára figyelmeztet.

„Fiatalkoromban mindig is az a pasas szerettem volna lenni, aki a Godzillát mozgatja belülről. Milyen csodálatos hivatás, gondoltam, az ember reggeltől estig egy szörnyeteg álcájában éli életét, más szörnyekkel harcol, városokat dönt romba. Ennél izgalmasabb életet elképzelni se lehet…” – fogalmazta meg egyszer Tim Burton azt a szenvedélyes elkötelezettséget a szörnyek világa iránt, ami idén harmincéves filmrendezői pályafutását a kezdetektől máig kíséri és kísérti. Új filmje, az Éjsötét árnyék vámpírmeséjével jóformán teljessé vált a paletta. Burton monstrumokhoz fűződő viszonya mindazonáltal többször felülbírálta már a szörnyetegek szokásos megközelítését. Az egykori Disney-animátorból – Pápai Zsolt kifejezését idézve – Hollywood dr. Frankensteinje lett (Filmvilág 1999/10), aki fantasztikus különceivel az úgynevezett normalitásnak üzen hadat: Burton szörnyei minduntalan az elfogadott társadalmi értékrend viszonylagosságára figyelmeztetnek.

 

 

Szörnytársaság

 

A horrort vizsgáló esztéták (Király Jenő, Noël Carroll) megközelítésében a műfaj egyik kardinális kérdése a szörnyek, vagyis a fenyegető keveréklények fajtáinak rendszerezése. Legyen szó élet és halál egymást kizáró létállapotának, vagy emberi és állati (esetleg növényi) tulajdonságok természetellenes összekapcsolódásáról, Tim Burton csaknem minden „szörnyalkotó” lehetőséget végigzongorázott már. A Pee-wee nagy kalandja önfeledt komédiájának rémisztő – a kiskorú nézőket jobbára traumatizáló – epizódja, a címszereplő találkozása egy kamionsofőr szellemével, előrevetíti azt a három filmet, amely más-más rémekre építkezve a túlvilág lakóit vonultatja föl. A Beetlejuice-ban kísértetek – barátságosak és bajkeverők egyaránt – a halál utáni élet rejtelmeibe avatnak be, miként A halott menyasszony ifjú főhőse is sírból kikelt arája révén nyer betekintést, mi vár minket odaát – e báb-animációban viszont inkább megszelídített zombikkal találkozunk, mintsem szellemekkel: testük hiányosságai, hulló tagjaik a Romero-filmeket idézhetik, jóllehet kedélyességük és vendégszeretetük a musicalek dalnokaival rokonítja őket. A másvilág egy küldött alakjában ad hírt magáról Az Álmosvölgy legendája élőket terrorizáló fejnélküli lovasával, a lefejezések nagymesterével, aki máig a Burton-univerzum egyik legborzongatóbb szörnykaraktere – kivált a fináléban, amikor fejét visszakapva Christopher Walken szúrós szempárja ragyog ránk, vigyora kihegyezett fogsort fed fel, s vérfakasztó csókot ad pokolra szánt jegyesének.

A mesterséges teremtmények legalább ilyen gyakori szereplők Burtonnél. Önálló rendezéseit nyitó animációs miniatűrje, a Vincent borongós fantáziával megáldott-megvert gyermekhőse is arról ábrándozik, hogy hű ebét óriászombivá transzformálja – a következő kisfilm, az idén egészestés remake formájában is vászonra kerülő Frankenweenie ugyancsak kölyökkorú főszereplője pedig tettekre cseréli az álmodozást, hogy házi barkácsolású műszereivel, a padláson berendezett laboratóriumában életre keltse elgázolt kedvencét, Sparkyt. Az elektródákkal ellátott, varratokkal tarkított „szörnykutya” akarva-akaratlan felforgatja a kertváros tunya mindennapjait, megelőlegezve a kisközösség életét mélyebben feldúló mesterséges ember, Ollókezű Edward eljövetelét, akinek szomorkás meséje ezidáig Burton legösszetettebb víziója a frankensteini praxis lehetőségeiről és következményeiről. A Karácsonyi lidércnyomásban Finklestein doktor és cérnával összefűzött teremtménye, Sally karakterei parodisztikus változatait kínálják Mary Shelley és a Universal-horrorok hőseinek, míg a Batman visszatérben Macskanő jelmezének varratai a klasszikus szörnyfigurára tett utalások mellett saját lelki ingatagságának, identitása szétszaggatottságának jelzéseiként is értelmezhetők. Macskanő egyúttal az állatemberek képviselője Burton fantáziavilágában, aki Batmanhez hasonlóan metaforikus értelemben változik át emberből állattá, s ebben maszk és jelmez segíti őket – ellentétben Pingvinnel, akiben ez a kettősség nem ideiglenesen és nem jelképesen valósul meg: anatómiája a madár és az ember testfelépítésének groteszk ötvözete. A horrormitológia élőhalottainak fejedelme, a vámpír az Ed Woodban – az állatemberek zöméhez hasonlatosan – szintén metaforikus szerepet kap, valamint filmtörténeti idézethez kötődik: az öreg Lugosi Bélát, hiába formálta meg egykoron Drakulát, kiégve és szárnyaszegetten látjuk viszont, akin elhatalmasodott saját életét kiszipolyozó s egészségét tönkretevő vámpírja, a morfiumfüggőség. A hamisítatlan vámpír felléptetését az Éjsötét árnyék vérszívójában, Barnabas Collins-ban köszönthetjük, aki az ABC-nek készített eredeti televíziós sorozat (1966-71) „gótikus szappanoperája” főhőseként tündökölt, más klasszikus szörnyek (boszorkány, farkasember) társaságában. A sorozatból készült egészestés verzió (A sötét árnyak háza, 1971) a korszak vámpírfilmes témáihoz illeszkedett, amelyek a régimódi vérszívókat a modern kor kihívásaival ütköztették (Yorga gróf, a vámpír, Blacula, Dracula 1972-ben). A Burton-féle újraálmodás nemcsak a vámpírfilm hagyományaira reflektál, de óhatatlanul felidézi a családi közegben felbukkanó Burton-monstrumok szüzséit is (Beetlejuice, Ollókezű Edward).

Nem feledkezhetünk meg a rendező egyik legmakacsabban visszatérő motívumáról, a csontvázról sem: noha bizonyára a Támad a Mars! a listavezető – ahol a földi maradványok mint a földiek maradványai szegélyezik az űrlények ámokfutását –, a csontváz megelevenedik s egyenesen főszereplővé lép elő a Karácsonyi lidércnyomásban, amely Halloween-város lakóinak lajstromával (leginkább a több értelemben is parádés nyitójelenetben) gyakorlatilag mindenkit felvonultat, aki csak szóba jöhet a horror szörnykészletében. Nemcsak feltűnő, de kifejezetten szeretetteli ez a katalogizáló hajlam a rendezőtől, mert munkái javarészében azt tapasztalhatjuk, hogy mennyivel szorosabb érzelmi kötődést alakíthatunk ki ezekkel a freak-figurákkal, mint a papírforma szerint ép szereplőkkel; és ezen a ponton válik izgalmasabbá Burton szörnytársasága: mit tudhatunk meg rajtuk keresztül a feltételezett normalitás világáról?

 

 

Ollókéz és uszonyiszony

 

Kétségtelen, hogy Burton monstrumai néhány alkalommal ellehetetlenítik a nézői azonosulást, mi több, kifejezetten taszítóak. A Beetlejuice morbid tréfamestere az első markáns képviselője ennek a csoportnak: nemcsak külső rútsága, vagy a börtönviseletet is idéző kosztümje figyelmeztet lényének rothadtságára, de cselekedetei és jelleme (vagyis jellemtelensége) legalább annyira vészjósló, mint a fizimiskája. Beetlejuice, a „bioördögűző” túlteljesíti eredeti megbízatását, az új lakók rémisztgetését, s a szellemházaspár naivitását és az ifjú Lydia befolyásolhatóságát egyaránt kihasználja – a búskomor lányra perverz módon szemet vet, óriáskígyóként, nyálcsorgatva terrorizálja őt, s végül egy bizarr szertartáson csak az utolsó pillanatban sikerül ártalmatlanítani a kriptaszökevényt. Kollektív méreteket ölt a felbolydulás és még gátlástalanabb a szörnyfigura tombolása a Batmanben: Antoine de Baecque joggal jegyzi meg (Filmvilág 2008/3), hogy Joker „egyenesági leszármazottja, sőt, őrületesebb és ijesztőbb változata” Beetlejuice-nak, s Burton koncepciója szerint mindketten „a szabadság sötét oldalának képviselői”. Beetlejuice egy családot ostromol, és a világok közötti homályzóna bizonytalanságát játssza ki, Joker aknamunkája pedig – miután az előzőleg is pszichotikus gazember legkreatívabb pusztító hajlamait hozza felszínre a savfürdő és arcának jóvátehetetlen torzulása – társadalmi méreteket ölt: görbetükröt mutat mind a nagyváros nárcizmusának (lásd a jubileumi mulatságot, amely Gotham lakosainak ajkára fagyasztja a mosolyt), mind a polgárok öntetszelgésének (lásd a megmérgezett kozmetikumok pikáns fricskáját). Beetlejuice a vidékre költözött New York-i sznoboknak, Joker a törvényesség és az igazság képviselőinek beintve hirdeti kacagva, hogy nem uralnak ők semmiféle rendet. Hozzájuk hasonlóan elementáris szenvedély fűti a hesseni lovast, de vehemenciája a szikár pusztításra korlátozódik: már életében vérbeli szörnyetegként őrjöng a háborúban, így fejetlen fejgyűjtőként feltámadva lényegében „csak” ott folytatja, ahol a halála előtt abbahagyta. Az Álmosvölgy legendájában a valódi döntéshozó és a társadalmi viszonyok (örökösödési ügyek) tényleges manipulátora az egyik élő karakter, akinek ármányai joggal vetik fel, hogy a szörnyetegeket alkalmasint mi magunk teremtjük. S nemcsak akkor, ha ki- és felhasználjuk őket, a kölcsönös félreértés vagy a megértés hiánya ugyanúgy szörnyeket produkálhat, még ha a monstrum-jelöltek szándékuk szerint nem is akarnak ártani nekünk. A Karácsonyi lidércnyomásban az ostromállapotba torkolló, sikolyözönnel honorált ajándékosztás mögött nem Skellington rosszakarata áll – csupán saját félreértése az ünnepek természetét illetően. Emily, a halott menyasszony is tévesen értelmezi Victor szándékolatlan „közeledését”, s olaj a tűzre a fiú érzelmi zavarodottsága. Emily azonban nemcsak egy félreértés áldozata, hanem egy végzetes cselszövésé is: ha Victor csak a bolondját járatja vele – akaratlanul is –, Lord Barkis-t az élő Emily meggyilkolásáért terheli a felelősség.

Hogy kik is az igazi szörnyek, s a feltételezett normalitás mennyiben provokálja ki, hogy a kitaszítottak benyújtsák a számlát, érdemes megnézni az Ollókezű Edward és a Batman visszatér tükröztetésével. Első pillantásra ugyan a bensőséges mese és a nagyszabású szuperhős-történet egymás ellenpólusának tűnhet, de számos közös mozzanat (például a karácsony szerepe és az expresszionista látványalkotás) mellett szoros kapcsolódást teremt, hogy mindkét film egy-egy freak felemelkedésének és bukásának folyamatát követi le. A képregénnyel szemben itt torzszülöttként ábrázolt Pingvin lényegében Ollókezű Edward közeli rokona, s mindketten szűkebb-tágabb környezetük szenzációivá válnak. Míg Edward felülnézetből tekint le a kertvárosra, a dombtetőn magasló kastély ablakából, Pingvin a csatorna mélyéből, rácsok mögül néz föl a nagyváros felhőkarcolóira. Edwardra véletlenül talál rá egy családanya, akit segítő szándék motivál, amikor a fiatalembert bevezeti a közösségi életbe – Pingvin eljövetele mögött a kitaszított bosszúvágya és alattomos támogatója, Max Shreck hátsó szándékai állnak. Edwardot bizarr ollókezei és eredettörténetének kérdőjelei a figyelem középpontjába helyezik, s hamarosan a lakók által is megismert, kivételes sövény- és hajvágó képességei sztárrá avatják. Pingvint „megcsinálják” mint médiasztárt és lehetséges polgármester-jelöltet: Shreck pénzügyi és véleményformáló befolyása futtatja fel igazán, s a jövevény határozottan élvezi a politikai karrier által beígért előnyöket (kivált a hölgytársaságot). A különcök körülrajongása azonban mindkét filmben csak ideiglenes – de míg Edward kitaszításáért a kisközösség valódi arca (értéktelensége és sekélyessége) felelős, Pingvin kegyvesztettségét a lelepleződése eredményezi, miután publikussá válik igazi énje, a gothamiek iránt érzett megvetése és rombolási hajlammal súlyosbított engesztelhetetlen dühe. Edwardot ekként a külseje teheti szörnnyé, máskülönben ártalmatlan és tisztaszívű figura, akit ki lehet használni mind szexuálisan (a csapodár Joyce a film egyik legfeszélyezőbb jelenetében gyakorlatilag letámadja Edwardot), mind érzelmileg (a fiú azért vállalkozik arra, hogy segédkezet nyújtson egy betörésben, mert a szerelme kéri rá). Miután kiközösítik őt, visszaveszi, amit adott (megcsonkítja egyik szobrát), vagy fenyeget a képességeivel (ördögforma bokrot nyír, kocsikereket lyuggat ki), s nemet mond mindarra, amivel immár nem tud azonosulni: levagdossa magáról polgári ruháit (ugyanezt Pingvin is megteszi). Edward Kimhez fűződő szerelme sem hozhat gyógyírt, a fiú tényleges és jelképes „kivetkőzése önmagából” a teljes elkülönüléséhez vezet – a lakók visszaűzik a kastélyba, ahonnan származik. A kertvárosiak türelmetlensége, önzése és képmutatása lesz tehát az igazi rossz forrása, a Batman visszatérben kétértelműbb a helyzet. A torz külső tényleg szörnyet takar, aki kitaszíttatása után kegyetlenül megtorolná a közösségen élete valamennyi szenvedését és cserbenhagyását – de csoda-e, hogy Pingvin úgy dönt, végleg gazember lesz, miután a szülei eldobták maguktól, és szövetségese, Shreck is magára hagyja? Jokerrel ellentétben Pingvin szörnyléte tragikus mélységekkel terhes. Így a szörnyeket vagy monstrumnak látott szerencsétleneket ki- és felhasználó, de a „normalitás” világából érkező embereket sokkal inkább szörnyként kezeli Burton: a szülei házába betörő és Edwardot kis híján meggyilkoló Jimet, vagy a saját hatalmi törekvései útjából mindenkit eltakarító Shrecket. Ők mutatnak előre azon „emberi szörnyek” felé, akiknek nincsenek külső megkülönböztető jegyeik – s éppen ez teszi igazán veszedelmessé őket. Akik a Charlie és a csokigyár már gyerekként mérhetetlenül rosszindulatú utazóiból lennének, ha Willy Wonka nem eszközölne rajtuk – talán még időben – drasztikus terápiát. S akiket a maguk teljes romlottságában láthatunk – mindenféle fantasztikus jegytől megfosztva – a Sweeney Toddban, ahol ember embernek farkasa, s az önérvényesítés üdvözítő módja a kannibalizmus. Ez nemcsak mint szakácsművészeti ínyencség értendő, hanem a vállalkozásvezetői sikerstratégia (Mrs. Lovett piteboltja) és a hatalommal visszaélő gazemberi mentalitás (Turpin bíró) metaforája is. „Ki nem szolgált rá a kötélre?” – kérdezi Todd és Turpin egyaránt. Burton legtöbb szörnyével ellentétben velük szembesülni határozottan nyugtalanító élmény, mert arról árulkodnak, hogy a szörnyeteglét igazi fenyegetése az intézményesített normalitás titkaiban és hazugságaiban rejtezik.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2012/06 14-16. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11069