KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2012/június
ANGELOPULOSZ
• Zalán Vince: Meddig tart a holnap? Theo Angelopulosz
AMERIKAI GÓTIKA
• Sepsi László: Edgar Allan utolsó csapdája Poe-mozi
• Varga Zoltán: A szörnymaszk mögött Tim Burton monstrumai
• Pápai Zsolt: Régi csibészek Tim Burton: Éjsötét árnyék
HOOVER-DOSSZIÉ
• Hahner Péter: Rend a lelke Hoover-dosszié
• Géczi Zoltán: A Hoover-Hollywood paktum FBI-filmek
• Huber Zoltán: Az ellentmondások embere J. Edgar
MAMOULIAN
• Varró Attila: Művész és nyelvújító Rouben Mamoulian – 2. rész
MAGYAR MŰHELY
• Kelecsényi László: Mozivarázs Final Cut – Hölgyeim és Uraim!
• Kovács Kata: Nem marad dobozban Beszélgetés Pálfi Györggyel
• Kornis Anna: Hozott anyagból A Final Cut-montázs
• Durst György: Kockára tett jövő Magyar rövidfilmek
FESZTIVÁL
• Buglya Zsófia: Lélekmetszetek Graz – Diagonale
• Baski Sándor: Csellengők Titanic
TELEVÍZÓ
• Pintér Judit Nóra: Harc a sötétséggel Fehér kard
MOZIPEST
• Sipos Júlia: Régi villák, modern háztartási gépek Beszélgetés Saly Noémivel
FILM / REGÉNY
• Kolozsi László: Benne vagyunk Jo Nesbø: Fejvadászok
• Tüske Zsuzsanna: Véresen nagyszerű Morten Tyldum: Fejvadászok
KRITIKA
• Géczi Zoltán: Nem élhetek Franco tábornok nélkül Joss Whedon: Egy őrült szerelem balladája

• Kovács Marcell: Szolgál és véd Bosszúállók
DVD
• Bocsor Péter: Zorba, a görög
• Pápai Zsolt: A tél foglyai
• Dombai Dóra: Ondine
• Tosoki Gyula: Mata Hari
• Géczi Zoltán: A hetedik mennyország
• Varga Zoltán: Bankcsapda
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: Papírmozi

              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Mozipest

Beszélgetés Saly Noémivel

Régi villák, modern háztartási gépek

Sipos Júlia

Budapesti filmek, enteriőrök korhűsége a várostörténész szemével.

Gyerekként is a későbbi kultúrtörténész, muzeológus kíváncsiságával nézted a filmbéli lakásbelsőket, az enteriőröket vagy az utcákat, a felismerhető várost?

Nem szándékosan figyeltem erre, de régen, amikor még volt tévénk, boldogan ismertem rá azokra a lakásbelsőkre, amelyeknek a párjait − pontosabban a romjaikat − én még a családban meg a nagynéniknél láttam. Meg felderengett, amikor mesélték, hogy 5-6 szobás lakásokban éltek, én persze értetlenkedtem, hogy mi a fenének kellett annyi szoba, és akkor magyarázták, hogy volt Apikának külön dolgozószobája, meg ebédlő… Így aztán egy idő után elképzeltem, hogy egy lakásban a helyiségeknek különböző funkciói vannak, nemcsak az létezik, hogy egy szoba egyik sarkában van az ágy, a másik sarokban a papa íróasztala, a harmadik sarokban meg a nagymama fészke, ahol kötöget. Egy ilyen „másodkézből” ismert otthonosságot szerettem a régi filmekben, sőt a nagyon érdekes hétköznapi elemeket is: a Hippolytban például a takarítást, ahol megjelenik egy elképesztő takarítógép és ez nagyon vicces volt, egy akkori „modern” háztartás, takarítógéppel.

Egy másik, jóval későbbi emlékem, az már a Bódy Gábor-féle Psyché, ahol az egyik jelenetben feltűnik egy mosoda, és ahogy néztem a képet, éreztem, hogy ezt én ismerem, csak valahogyan máshogy… Aztán eszembe jutott, hogy vagy két évvel azelőtt a velünk szemben lévő házban zajlott egy forgatás, be is kukucskáltam, éppen mostak, csak aztán a filmben megfordították a két oldalt, a bal került jobbra, és ez zavart meg egy pillanatra. A tabáni udvar, ahol gyerekkoromban sokat bújócskáztam, a Döbrentei utca 9. udvara, a filmen kék párában úszott.

Az interneten találtam egy 1917-ben készült Kertész Mihály-némafilmet − vagy a töredékeit? −, a címe Az utolsó hajnal, Kertész még itthon forgatta és egy csomó helyszínt azonosítottak, pedig a film Indiában meg Angliában játszódik, de felismerhető budapesti helyszínekkel. Némelyik első pillantásra világos, de van, ami nem könnyű, mint mondjuk a Rómer Flóris utca, ami akkor még kövezetlen volt, cérna kis fácskákkal. Van, amit még a fórumozóknak sem sikerült megfejteniük, például egy nagyon szép villa bejárata, ezidáig még nem derült ki, hogy hol van. A Fortepan indexes oldalának óriási a megfejtő-gárdája, ők tudnák, volt, aki még egy teheráni helyszínt is azonosított…

Számodra hogyan adja vissza egy filmbeli lakásbelső, a tárgyi világ hitelesen a korszakot?

Az 1950-es, ’60-as évek filmjeiben megjelenő lakásbelsők abszolút hitelesek voltak, például Máriássy Félix 1957-es Külvárosi legendája vagy Herskó János 1930-as években játszódó Vasvirága (1958). Az akkori berendezők − akik mondjuk, egy angyalföldi munkáslakást rendeztek be − még létező, funkcionáló tárgyakból válogathattak, vagy kibérelhettek egy lakást, mert még ott volt az a bizonyos csipketerítő és azok a bútorok, öltözetdarabok, konyhafelszerelések. A berendezők is pontosan emlékeztek még, és megvoltak az eredeti, hiteles tárgyak. A kellékesek tudtak mihez nyúlni.

Ma sokkal nehezebb berendezni egy 1930-as évekbeli miliőt, én is sokszor szembesülök ezzel a föladattal a múzeumban, amikor egy enteriőrt kell előállítani, hiteles tárgyakkal. A múzeum kincsesbánya, de műtárgyvédelem is van a világon, úgyhogy forgatási célokra nem adunk tárgyakat. A ’70-es, ’80-as években ez még gyakorlat volt, de őszintén szólva, azt jobb nem látni, ahogy egy forgatáson bánnak a tárgyakkal.

Szerencsére a filmeseknek is megvannak a maguk kincsesbányái, szakemberei, azok a berendezők, kellékesek, akik pontosan tudják, honnan és mit lehet előbányászni, sőt megesett, hogy én kértem volna valamit ilyen helyről, de olyan bődületes összeget mondtak, hogy inkább megoldottuk saját erőből. Teljesen korhű lakásbelsőt előállítani borzasztó nehéz föladat, mert a hitelesség a kicsi részleteken múlik, amikben nagyot lehet tévedni. Például, hogy milyen terítő van azon az asztalon? Mert nem biztos, hogy lehet viaszos vászon. Az ’50-es években minden nő, mint egy eszelős, rettenetes csipketerítőket horgolt lehetetlen ekrü színű vagy fehér fonalból, szinte mindenütt ezek kerültek az asztalokra. Most, amikor bemegyek a tüneményes retro vízivárosi eszpresszóba, az asztalon üveglap alatt ott vannak ezek a régi horgolt terítők, és képesek a zajokkal, színekkel, illatokkal, ízekkel azt az egész kort visszahozni. A hetvenes években meg mindenki subázott… az is elmebaj volt.

Volt olyan belső tér, amit a filmeken nagyon szerettél?

Nagyon szerettem a Szerelem belsőit, a Halálos tavasz ’40-es évekbeli lakásbelsői is nagyon hitelesek, meg a Huszárik Szindbádjának a vendéglőbelsőit, vagy Sas Tamás Presszójáét, ami egy létező presszó; meg az Állami áruházéit, mert az egyik részét az Úttörő Áruházban forgatták, a másikat meg az akkor vadonatúj újpesti Állami Áruházban, és jól rájuk ismer az ember. (Az Úttörőnek már hűlt helye, szerencsére a Kovács Margit kerámia világtérképét, ahol a piros halak voltak, mint műalkotást megmentették.) Izgalmas játék, hogy egy város nemcsak kívülről, hanem belülről hogyan néz ki és mennyire hiteles.

Én érzek egy megfoghatatlan cezúrát, amikortól fogva a lakásbelsők, az enteriőrök is művivé, hiteltelenné váltak… gyakran valamilyen nem igazán létező, csak elképzelt, „olyan mintha”-világot látna az ember. Enteriőr-hazugság, vagy valóban egy másik világ?

Nem tudom, mi ennek az oka. Amikor az ember azt érzi, hogy ez „be van rendezve, meg van csinálva”, de nem igazi. A Csók, anyu!-t nagyon szerettem, kétszer is megnéztem, de ott nekem is volt egy furcsa érzésem, mintha egy amerikai film díszleteiben játszódott volna. Ugyanakkor meg biztosan vannak olyan körök, csoportok, akik számunkra már idegen, vagy ismeretlen tárgyi környezetben élnek. Amikor egy olyan lapnál dolgoztam, amelyik családi házakat és lakásokat mutatott be, sokszor az építészek vittek el megmutatni a házat, de azok tényleg nagyon mások voltak, nagyon „megcsináltak” és kiszámítottak, pedig igaziak. Ez kultúrájában és árában is másfajta lakberendezés, másfajta design. Te is biztosan a tipikus értelmiségi lakásokat találnád otthonosnak, és az ember egy hazai mozinál az otthonosságot keresi a képernyőn vagy a filmvásznon.

Nem tudom, de nekem az értelmiségi lakások ábrázolása is művinek tűnik, mintha egy nem értelmiségi akarna láttatni egy általa elképzelt értelmiségi lakást. Szerinted a filmek mégis csak leképezik a társadalmi struktúrát, a maguk sajátos térbeli miliőivel, Tarr Béla hiteles kocsmabelsőitől a high-tech irodák világáig?

Igen, és talán arról is szó van, hogy mára megszűnt egymás környezetének közvetlen, zsigeri ismerete. Az én gyerekkoromban még simán becsöngettünk, felrohantunk egymáshoz játszani, a szülők meg örültek. Rengetegféle élettel, emberrel és életmóddal találkoztunk, meg az életmódhoz tartozó tipikus kellékekkel. Ma máshogyan van ez, vannak gyerekek, akik nem találkoznak a szegénységgel, nem is látnak „szegény lakást”, és fordítva: van, aki úgy nő fel, hogy soha nem lát élőben egy loft lakást vagy egy rózsadombi villabelsőt. Létezik egyfajta vizuális, tárgyi vagy design „szegregáció”, nem olyan átjárhatók a világok, a kulturális miliők, mint mondjuk a hatvanas években. Sem gyakorlatilag, sem a tárgyi világ megismerésének értelmében. A mozi meg hazudik, amit akar.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2012/06 46-47. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11087