KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

         
             
             
             
             
             
             
   2014/október
MAGYAR HOLOCAUST
• Gelencsér Gábor: Láthatatlan történet Magyar film és a holokauszt
• Báron György: Egyszer volt... Magyar dokumentumfilmek a holocaustról
MAGYAR MŰHELY
• Harmat György: Ha a szellem szabad Első és utolsó filmek
• Varga Balázs: Hét az egyben Szabadesés
• Erdélyi Z. Ágnes: Az új hullám édes könnyűsége Beszélgetés Török Ferenccel
• Sipos Júlia: Riksaláz Beszélgetés Somogyvári Gergővel
EASTPLOITATION
• Sághy Miklós: Eastploitation Kelet-európai leánykereskedelem
• Margitházi Beja: Lassú gyors Viktória – A zürichi expressz
SÖTÉT BŰNÖK
• Baski Sándor: A lazaság romantikája Elmore Leonard bűnregényei
• Varró Attila: A negatív tér Klasszikus noir képregények
• Kovács Marcell: Az örök város Sin City: Ölni tudnál érte
• Roboz Gábor: Orvos a műtőasztalon Ray Donovan
• Sepsi László: Elveszve Európában Kétarcú január
SZÉP ÚJ VILÁGOK
• Sándor Anna: Szép új világ – ősi hagyomány Tini-disztópiák
• Jankovics Márton: Sokadik nekifutás Az útvesztő
• Andorka György: Belső űr A zéró elmélet
BACALL
• Horeczky Krisztina: A szövetséges Lauren Bacall (1924-2014)
TÖRÖK FILM 100
• Barkóczi Janka: A Zöld Fenyő örökösei 100 éves a török film – II. rész
• Kránicz Bence: Játszd újra, Semih! Török remake
FESZTIVÁL
• Simor Eszter: Brit szkript Edinburgh
• Kovács Bálint: A kísérlet száma Wroclaw
FILM / REGÉNY
• Vajda Judit: Lemenni a térképről Reif Larsen: T. S. Spivet különös utazása
• Alföldi Nóra: Szelíd teremtés Jean-Pierre Jeunet: T. S. Spivet különös utazása
KRITIKA
• Báron György: A jólét peremén Két nap, egy éjszaka
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: PAPÍRMOZI

             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Bacall

Lauren Bacall (1924-2014)

A szövetséges

Horeczky Krisztina

„Mert a sors valamennyi csapása közt / az tesz a legboldogtalanabbá, hogy / hajdan boldogok voltunk.”

Boethius: A filozófia vigasztalása

 

Bacall másként ragyogott, mint a hollywoodi csillagok. Eredeti, hiteles, tartalmas személyiség volt vásznon és magánéletben egyaránt.

Greta Garbo, Marilyn Monroe, Marlene Dietrich, Joe DiMaggio, Marlon Brando, James Dean, Grace Kelly, Jean Harlow, Gene Kelly, Fred Astaire, Ginger Rogers, Rita Hayworth, Lauren Bacall, Katherine Hepburn, Lana Turner, Bette Davis. Tizenhat név a Hollywood hőskorának emléket állító, 1990-es Vogue-ból. Egyikük sem él már. Augusztus 12-én – egy hónappal, és négy nappal a kilencvenedik születésnapja előtt – otthonában, a New York-i, szellemjárta Dakota-házban elhunyt a Madonna fémjelezte popdalban pusztán a keresztnevén említett Lauren Bacall – is. Ott van immár a hézagos slágerben léhán meg nem énekelt Humphrey Bogart (1899-1957) mellett, a panteonban. A kellemmel, bűbájjal bíró stílusikonok között, ahol bár életében is volt; elevenül, eredeti, hiteles, tartalmas személyiségként.

A modell Betty Joan Bacallt az 1943. márciusi Harper’s Bazaar címlapján fedezte föl magának Howard Hawks neje, a divatot diktáló, társasági celebritás Nancy „Slim” Keith; aki – a barátnéja, Babe Paley mellett – Truman Capote amennyire botrányos, olyannyira sziporkázó regénytorzóját, a Meghallgatott imákat ihlette. A magazin borítóján egy melankolikus tekintetű, nyurga lány álldogál az Amerikai Vöröskereszt véradó szolgálatának ajtaja előtt Drakula-galléros, fekete kabátban, rúzsszínű ridiküllel. 1944-ben Lauren Bacall formálja meg Mane „Slim” Browningot a Hawks-féle Gazdagok és szegényekben. A Hemingway-adaptációban – bevallása szerint – reszkető kezekkel és cigarettával, remegő hangon adott tüzet a Harry „Steve” Morgant alakító Bogartnak. (Hawks beceneve Steve volt.) A szorongó, feszengő, lámpalázas üdvöske a mellkasához nyomta az állát, ferdén fölvont szemöldökkel nézett a kamerába. Ez lett a védjegyévé váló Pillantás („The Look”). Amelyet nem taníthatott meg neki Nancy Keith, ellentétben az öltözködés, a viselkedés, a „cool”-modor fortélyosságaival. Ismert, az orgánumot is mesterségesen edzették a megfelelő mélységűre, de ez a laboratóriumi alapossággal, és napi két csomag dohányáruval kikísérletezett „bariton” a sajátja lett, sosem csengett falsul. Ezen a vízjelévé váló, füstös hangon mondta Bogartnak a fönt említett klasszikusban, miután az ölébe ülve kétszer is megcsókolta őt, és elhagyta a fülledt szobát: „Nem kell csinálnod semmit, Steve. Nem kell mondanod, nem kell tenned semmit. Egyáltalán semmit. Ó, talán füttyentened. Tudod, hogyan kell fütyülni, Steve? Összezárod az ajkaidat, és… fújsz.” (Társ-forgatókönyvíró a Hemingway-rivális William Faulkner.)

1945-ben Humphrey Bogart feleségül vette Lauren Bacallt (előtte harmadszor is elvált), eztán ajándékozott neki egy aranysípot. Füttyentsen, ha akar valamit. A vibráló, mágikus kettős még három noirban játszott együtt: a Hawks jegyezte, 1946-os A hosszú álomban, Delmer Daves 1947-es Sötét átjárójában, s az egy évre rá bemutatott, John Huston rendezte Key Largóban. A showbusinesst és a filmipart sem kímélő, emberéleteket szedő, strómanos McCarthy-érában a demokrata házaspár karakánul emelte föl szavát az Amerika-ellenes Tevékenységet Vizsgáló Bizottság boszorkányüldözése ellen.

A bronxi születésű, egykor az édesanyja nevét fölvett Bacall üstököspályája pedig megrekedt, mielőtt kiteljesedhetett volna. Mondják, részben a kevéssé minőségérzékeny Jack Warner stúdiófőnöksége is felelőssé tehető mindezért. Veronica Horwell a The Guardianben közölt megemlékezésében szót ejt Bogart „King Kong-szerű” víziójáról a nemi szerepekről. Állítván, ennek következménye, hogy az odaadó Bacall elsősorban a férje „Baby”-je volt, oldalborda és családanya, csak eztán színésznő. Amellett, hogy egy birtokvágyó, alfahím óriásgorilla ritkán ad nemesfémsípot a tulajdonolt nőstényének: mi történt Bacallal 1957 után, Bogart eltávoztával? Gyanúm szerint az, ami előtte is; nem tudtak mit kezdeni a kockázatokat rejtő femme fatale-skatulyát korán szétfeszítő, nehéz természetűként elhíresült, emancipált, öntudatos, markáns identitású művésszel. Aki – hasonlóképp a nála plebejusabb, törékenyebb, kihívó Monroe-hoz – gyökeresen más kategória volt, mint egy csereszabatos szexidol, egy erotikus tárgy, a pilláját rebegtető, búgó, vamp fehérnép.

Leginkább a színházi deszkák tanúskodnak arról, mi (minden) lehetett volna az eredendően a színpadi színészethez vonzódó Bacall a filmművészetben – kevéssé az álomgyári celluloidiparban. A Broadway-n a Mindent Éváról musicalváltozatában (Applause), és Az év asszonyában nyújtott alakításáért 1970-ben, majd 1981-ben Tony-díjjal kitüntetett színésznő két darabban lépett föl Nagy-Britanniában. 1985-ben a West Enden, a Harold Pinter rendezte Az ifjúság édes madara Kosmopolis hercegnőjeként, tíz év múlva a Terry Hands-féle Az öreg hölgy látogatásában a Chichester Festival Theatre-ben. Képzeljük el, amint a Lauren Bacall által életre keltett Claire Zachanassian vonata – vészfékkel – megérkezik Güllenbe. Majd azt, ahogyan az ő diabolikus, bosszúéhes multimilliárdosa kijelenti: „Minden eladó”, és amikor Trágya(lé) városa visszautasítja: „Én várok”. Vagy amikor azt mondja a világ legmódosabb nőjévé lett ex-kényszerprostituált: „amikor tizenhét éves voltam”. Nincs okom kételkedni benne, hogy Bacall antik görög drámából kilépő erinnüsze olyan benyomást keltett, mint aki bármikor megveszi a teátrumot, a stábbal, a publikummal, és Sussexszel együtt. Az 1995-ös The Independent-színikritikát olvasva a veszteséget éreztem, a tékozlást. A föl nem tárt tartalékot. A súlyos renomét, karizmát. Amelyekről Lars von Triernek (és/vagy a casting directorának) minden bizonnyal volt fogalma, legalábbis ezt igazolja Ma Ginger és Mam szikár figurája a Dogville – A menedék, majd a Manderlay című opusokban, a kétezres évek elején. Mindehhez képest számít-e, hogy Bacallt 2009-ben érdemesítették életmű-Oscarra „a mozgókép aranykorában betöltött központi szerepéért”? És hogy ennél jóval előbb, 1996-ban vette át a Césart az oeuvre-jéért? Hogy különös módon nem dolgozott együtt a Bogart-rajongó Woody Allennel? Hogy a Golden Globe után nem kapta meg az akadémiai szobrocskát Barbra Streisand 1996-os romcomja, a Tükröm, tükröm jiddise máme szerepéért? Viszont 1980-ban Nemzeti Könyvdíjjal honorálták az első biográfiáját, az 1978-as Lauren Bacall: By Myselfet. (A második önéletírása, a Now, 1994-ben jelent meg.)

Mindennél jóval lényegibb, hogy miközben a Heroina alól kifutott egy gigászi, filmtörténeti kor, ő a puszta létezésével mégis képest volt meg- és visszaidézni azt – hamis(kás) nosztalgiától, csillámporos glamúrtól mentesen. Rezerváltan, állhatatosan, méltósággal, büszkeséggel, vagányul. És ami alapvető: enigmával, amely nem rokon értelmű a titokzatoskodással, a rejtélyeskedéssel. Ez egyfelől magába sűríti a tragikumot, az izoláltságot, továbbá azt, amiről a Key Largóban Nora Temple beszél Frank McCloudnak: „Amikor az eszed mást súg, mint amiről az egész életed szól, akkor mindig a fejed veszít”. Mit jelent ez? Azon túl, hogy megint a karcos, szarkasztikus Bacall oktatta Bogartot. Úgy hiszem, elsősorban „irracionális” hűséget. Esetünkben erkölcsi iránytűt. Amely nélkül, tudjuk, lehet valaki úgynevezett nagy, formátumos, kockázatvállaló, technikás (film)színész, meglepetésekre képes, rajongott, ruganyos mozicsillag. Ugyanakkor nem lehet – mondjuk – Philip Seymour Hoffman (1967-2014). Mert ahhoz már nem elegendő a virtuozitás. Ahhoz igazság kell. Belső mag. Olyasmi, amiben nincs, mert nem lehet fondorlat, sandaság, számítás.

Ilyen a kairosz is, azaz a tökéletes, alkalmas pillanat. A kegyelmi idő. Ezt – ennek az illúzióját – teremtette meg az arisztokratikus Bacall és játszótársa, Bogart a közös jeleneteikben. Mindez túl van a direkt nemiségen, a provokáción, és nincs benne szemernyi, közönséges frivolság, rafinéria sem. Viszont intellektus, cinkosság, irónia, humor, intimitás, suspense jócskán. Aztán ilyen a morális barométer; akár egy könyörtelen istenítélet. Hordozni egy legenda árnyékát több mint fél évszázadon át. Képviselni egy szövetséget, amely – úgy tűnt – erős, mint a halál. Ehhez áldozathozatal kell, tartás, a nyegleséget elutasító, a magányt tűrő belvilág.

Lauren Bacall – Humphrey Bogart örökségével – egyszerre volt fárosz, és független, önazonos, úttörő egyéniség. Aki mégsem vált „Minden vándor hajók csillagá”-vá. Ez a viharoknak is ellenálló, korán műemlékvédelem alá vett világítótorony többé nem mutatja a fényt.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2014/10 44-45. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11912