John BoormanJohn Boorman: A királynőért és a hazáért"Ötven a százból"Takács Ferenc
John Boorman utolsó filmje, akár 1987-es előzménye, a Remény és dicsőség, ironikus önéletrajzi és háborús mozi. „A film csupán száz éves. Ebből a száz évből, ha jól meggondoljuk,
ötvenben én is benne vagyok” – nyilatkozta John Boorman új filmjének, a Queen and Country bemutatója alkalmából
vele készült interjúkban. Valóban, az idén nyolcvankét éves rendező – televíziós
és dokumentarista munkák után – 1964-ben rukkolt ki első egész estés filmjével,
a Beatles-együttessel akkoriban
keményen rivalizáló Dave Clark Five zenekarról készült, s az Egy nehéz nap éjszakája (1964) versenytársának
szánt Kapj el, ha tudsz (Catch Us If You Can) című produkcióval.
Kalandos és gyakran zavarba ejtően követhetetlen ötven év volt ez,
legalábbis filmes szempontból. Boorman pályáján kiszámíthatatlan rendben
követték egymást a sikerek és a bukások, az alulértékelt remekművek és
tömegsikernek szánt kassza-fiaskók, a legkülönfélébb populáris zsáner-sémák
ihlette filmek és ezoterikus auteur-munkák,
illetve mindezeknek eklektikus elegyei. Filmjei fogadtatását is hajmeresztő
bukfencek és váratlan fordulatok jellemezték: jó néhány munkájára áll, amivel
Boorman a Zardoz-t (1973), ezt a
disztópikus sci-fi-t szokta jellemezni: „A film úgy lett bukásból klasszikussá,
hogy közben soha nem volt sikere”.
Hogy legújabb filmjére is állni fog ez, egyelőre persze nem
tudhatjuk. Az viszont érződik rajta, hogy rendezőjét ez a kérdés már nem
izgatja – vagy legalábbis nem nagyon
izgatja. A királynőért és a hazáért
jellegzetesen öregkori film: ötven filmes évvel a háta mögött Boorman
szemlátomást úgy gondolja, hogy ha nem is mindent, de sok mindent megengedhet
magának, szórakozhat és szórakoztathat, s immár aggályok nélkül foglalkozhat
önmagával, a saját életével.
A királynőért és a
hazáért ugyanis önéletrajzi film, ha
irodalmi párhuzamait keressük, a memoár és a vallomás műfajaiban találjuk meg
rokon-formáit. Régről ismerős műfaj-képlet ez, hiszen a „szerzői film” a
kezdetektől fogva teret engedett – éppen „szerzőisége” egyik biztosítékaként – a
személyes-vallomásos jellegnek, annak a lírai autobiografizmusnak, amelyet
ezerféle változatban ismerünk, Fellinitől (8
és ½) Szabó Istvánig (Apa) – hogy
ezekkel a közhelyesen nyilvánvaló példákkal abba is hagyjuk a felsorolást.
Boorman filmje is erre a képletre készült. A rendező ifjúkorának
egy fontos epizódját idézi fel benne: az ötvenes évek elején a tizennyolc éves
fiatalembert – a filmben Bill Rohannak átkeresztelt John Boormant – behívják
katonának. (Ekkor még – egészen 1963-ig –az Egyesült Királyságban érvényben
volt a II. világháború kitörése előtt, 1939-ben bevezetett általános
hadkötelezettség.) Zajlik a koreai háború, amelyben a brit haderő is
képviselteti magát az amerikaiak vezette ENSz-csapatok kötelékében – Bill és
barátja, Percy Hapgood, miközben megpróbálják valahogy túlélni a kiképzőtábor
abszurd poklát, ahol, úgymond, „embert faragnak belőlük”, rettegve várják,
vajon Koreába küldik-e őket.
A katonaság a terep tehát, a megkérdőjelezhetetlen hatalom és a
kivédhetetlen erőszak világa, ahol a fegyelem, a rend és a szabály
mindenekfelettisége az úr, melyek szemében az egyén porszem csupán, gyorsan és
hatékonyan közös masszává egybegyúrandó a többi porszemmel. Az üres és
értelmetlen formák léte ez, melynek ideális alanya a zombivá, élőhalott
automatává átszerelt egyén. A Szervezet ez a maga legtisztább esztelenségében –
minden lázadó indulat, anarchista tagadás, az Élet jegyében indított verbális
és tettleges szabotázs örök céltáblája könyvben és filmvásznon, nagyjából
Jaroslav Haąek ©vejkje óta.
Háborús terepen játszódott egyébként A királynőért és a hazáért film-előzménye, Boorman 1987-es Remény és dicsősége (Hope and Glory). Önéletrajzi film volt
ez is, Boorman a maga gyerekkori háborús élményeit idézte fel a kilenc éves
Billy Rohan történetében. A kiskamasz számára otthona és lakhelye, a német légitámadások
során lebombázott kelet-londoni városnegyed bizarr és paradox módon valamiféle
kozmikus játszótér alakját ölti fel. Amit a felnőttek halálos veszedelemként, a
kiszámíthatatlan pusztulás rémségeként élnek meg, Billy és kis barátai számára
a valószínűtlen szabadság világa, ahol érvényét veszti minden szabály és
tilalom: bandába állnak, a romos házakban törnek-zúznak, lőszert és fegyvereket
gyűjtenek, életveszélyes játékokat játszanak boldogan és felszabadultan. Amit
mindközönségesen „a háború borzalmainak” neveznek, Billy és a többiek
jótéteményként élik meg, minden forma és szabály felfüggesztéseként a háború
soha véget nem érőnek látszó karneváli mámorában. Az anarchiával csupán az
iskola, a rend és a fegyelem sivár és ostoba világa szegül szembe, de végül ez
a világ is kénytelen megadni magát a felszabadító rendetlenség erőinek. A film
utolsó jelenetében az iskola lángokban áll, egy eltévedt német bomba
lerombolta. „Kösz, Adolf!” – kiáltja boldogan Billy. „Ez volt életem
legboldogabb pillanata” – teszi hozzá a képen kívüli narrátor, a felnőtt Bill
Rohan (azaz John Boorman).
A huszonhat évvel később készült folytatásban Bill és Percy válnak
a felszabadító rendetlenség ügyvivőivé. Őrmesterré léptetik elő őket, s a
később Koreába küldendő katonák kiképzésében kapnak feladatot: gépírást
tanítanak és politikai oktatást tartanak a legénységnek. Közben minduntalan
szembekerülnek felettesükkel, Bradley törzsőrmesterrel, a két lábon járó
szolgálati szabályzattal, aki megkeseríti életüket. Bosszútervet eszelnek ki,
és Redmond, az öregkatona, a skiving
(lógás, sumákolás, a feladatok alól való cseles kibújás) nagymestere
bevonásával lehetetlenné teszik a törzsőrmestert, közben pedig a vicc kedvéért
ellopják a tiszti klubban őrzött és ájult tisztelettel körülvett órát, amelyet
még Viktória királynő adományozott az ezrednek.
Ebből is látszik, hogy a két film erős tematikus párhuzamokat
mutat. Részben azon az áron, hogy Boorman A
királynőért és a hazáértben műfajilag mintegy lekapcsolódik az önéletrajzi
képletről: Bill és Percy egy abszurd hadikomédia és hadsereg-szatíra
eszközeiként funkcionálnak, szerepük ezekben a jelenetekben ennek a M.A.S.H.-ből és vele rokon filmekből
ismert komikus-szatirikus célzatnak rendelődik alá.
Ugyanez a „kiengedős” eklekticizmus magyarázza, hogy a két
önéletrajzi filmben, de különösen A
királynőért és a hazáértben helyet kap, voltaképpen meglehetősen közvetlen
formában, Boorman nagypolitikai hitvallása, a háború utáni angol társadalomra
vonatkozó kritikus véleménye. Mindkét film címe ironikus utalás. A Remény és dicsőség az Elgar-írta Land of Hope and Glory kezdetű indulóra
utal: az 1912-es szerzemény fennen hirdeti a Brit Birodalom örök dicsőségét –
azét a birodalomét, amelynek gyors lehanyatlása éppen abban a háborúban
kezdődött el, amelyről a film szól. A
királynőért és a hazáért a For King and Country kifejezés variánsa,
a haza, nemzet és uralkodó iránti mindenek feletti hűség kinyilvánítása (Joseph
Losey 1964-es filmjének is ez volt a címe) – azé a hűségé, amelyre Bill és
Percy, egy új nemzedék képviselői már nem képesek, de nem is hajlandók rá,
szemben a birodalmi múlt és a brit katonai dicsőség bűvöletétől szabadulni
képtelen idősebbekkel.
Mindezt a film vége felé egy szatirikus szkeccs-betét foglalja
össze. 1953: az új uralkodó, Erzsébet királynő koronázásának alkalmával
televíziós készüléket vásárolnak Rohanék, majd családi tablóba rendeződnek a
képernyő előtt. Mi szemből látjuk őket, mintegy a készülék pozíciójából, s
tanúi vagyunk, melyik családtag miként kommentálja „az új Erzsébet-kor”
eljövetelét. Amennyire véleményeikből következtetni lehet Boormanéra, nagyon
úgy fest, hogy a rendező szerint az elmúlt hatvan év során semmi jó nem sült ki
a dologból…
A KIRÁLYNŐÉRT ÉS A
HAZÁÉRT (Queen and Country) – brit,
2014. Rendezte és írta: John Boorman.
Kép: Seamus Deasy. Zene: Stephen McKeon. Szereplők: Callum Turner (Bill), Caleb Landry Jones (Percy), Tamsin Egerton (Ophelia), David Thewlis (Bradley). Gyártó: Merlin Films. Forgalmazó: Vertigo Média Kft. Feliratos. 115 perc.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 266 átlag: 5.73 |
 |
|
